A hamufelhőből semmi sem látszott, Berlin felett ragyogó kék volt az ég, a hosszú, tartósfagytól sokat szenvedett berliniek kint ültek a gyepen a Museuminselen, zajlott az élet, csak a Tegel reptéren uralkodott csönd. Néztük az n-tv híradásait, hogy mi van, mi lesz, de senki sem tudta megmondani. Aztán valaki elindult a megmentésünkre, és mi, berlini Robinsonok, vártuk, hogy a Dorotheerstrasse elé kanyarodjon a sárga angyal. És kiderült, hogy jó volt ez így: hazaúton bekukkantottunk Prágába is, ahol - mert ez álmaimban hetek óta kísértett - ellenőrizhettem, hogy megvan még a Loretto mellett a Fekete Bivaly, és pont olyan, mint húsz éve volt, nem lett túrista-hely, ugyanúgy cseh szakik ülnek az asztalok mellett, mint valaha. Majdnem olyan ez, mint egyfajta bizonyítéka annak: van földi öröklét.

Február van és lassan nyár. Nem tetszettek észrevenni? Pedig, ha mondom - nekem is mondták, onnan tudom. Ja, hogy mi ez a fehér bigyó az utcákon, házakon, mindenen...? Az kérem, fehér sivatagi homok. Bizony. És hogy ha nyár van, ugyan mért jár minden ember vastag kabátban, csizmában, kesztyű-sapka-sálban? Nekem is feltűnt. Valószínűleg őrültek. Kínos ennyi őrült, de ilyen világban élünk. A fák és bokrok meg... nos, e téren is az a helyzet, hogy többé nem zöldek a levelek, hanem fehérek. Géntechnika meg üvegházhatás, vagy mi. De ne engem tessék megkövezni, mindezt nem én állítom. Hanem az a Bizonyos Valaki, aki szerint már nyár van. Igazság szerint, nekem akar kedveskedni. Mert tudja, mennyire utálom a TELET!

Hihetetlen, de manapság már a teszt is alig különbözik valamiben a Grand Prix-hétvégétől. A spanyolok el vannak kényeztetve: van három pilótájuk Alonso, de la Rosa és Alguersuari személyében, ráadásul Fernandinho a Ferrarihoz szerződik, és erre egész februárban náluk tesztel a F1-mezőny.
Barcelona mellett, Montmelóban már tavasz van február 26-án, 19 fok, jönnek is a népek, ahogy kell. A főtribűn mögötti placcon ezer butik ontja magából az F1-es relikviákat, van, ahol az Alonsos Ferrari-sapka el is fogyott csekély 35 euróért, miközben hegyekben áll a 10 euróra leárazott Kimi-tökfödő - hiába, time changes, people changes.
Az első, csütörtöki tesztnapon 8000 nézőt regisztráltak, de pénteken már biztos többen jöttek ki, és ami azt illeti, a paddock ugyanúgy tele van, mint a szezon közben is egy-egy péntek, amikor jönnek as szponzorok, vendégek és egyéb válogatott siserehadak.
Az Alonso-mánia minden képzeletet felülmúl. A 28 éves spanyolt a boxból a motorhome-ig négy tagbaszakadt ferraris mackó kíséri, kitárt karral biztosítják neki a szűk folyosót. Minden lépését visítás és üvöltés kíséri, és bár Fernandon látszik, hogy szívesen tenné egy-egy gesztust, a kísérői inkább gyorsan betolják a motorhome ajtaján: ott bent biztonságban van. Ezzel szemben José Luis, a bajnok apja hófehér üstökével kint kvaterkázik a paddockban, igaz őt nem is abajgatják annyian, de a fotózást nem szereti, elfordul.
A helyi hős mellett ki más, mint Michael Schumacher a középpont. Mint Norbert Haug Mercedes-sportfőnök mondja, sejtették, hogy nagy lesz a médiaérdeklődés, de ami történt és itt is történik, az még számukra is egészen elkéőpesztő. Schumi egyébként nem csak vezetni nem felejtett el, de ugyanolyan gyorsan cikázik a garázs és a csapatsátor között, mint legszebb éveiben. Pénteken a szabadnapos Rosberg szívesen vegyült a paddock vendégseregével, hiába, neki a jelen helyzetben az is elégtétel, ha kicsit ráirányul a figyelem...
Jellemző, hogy a paddock végén, ahol az új csapatok tanyáznak, jóval kisebb a népsűrűség, mint a Ferrari rezidenciája előtt. A Virgin a Force Indiával bútorozott össze, míg a malajziai érdekeltségű Lotus szép nagy vendéglátóegységet épített, ahol a volt minardis, Alex Yoong és Fauzy tartjas szóval a betévedőt, míg a mai nap Trullira hárult a pályán elvégzendő munka - egyelőre masszív utolsóként.

December 30-án meghalt Deák László barátom, az Orpheusz Kiadó vezetője, aki a Túl élőt is szerette és egyengette az útját. Amennyire tehette. Mert a könyv készülődése párhuzamosan zajlott az ő készülődésével is, ami ebből a világból való eltűnést jelentette. Pontosan 25 évre ismertem meg az akkori Magvető 389 éves szerkesztőjét, akinél kevés elevenebb fantáziájú, humorosabb és értőbben olvasó emberrel találkoztam. Három közös munkák volt, már mint Orpheuszos vállalta prózaírói utam egyengetését. Aztán jöttek a mindenféle bajok, főleg az utolsó pár évben, Laci betegségével. És bár régi lendületéből vesztett, optimizmusából, viccelődős-csipkelődős kedvéből alig-alig. Persze, ez az ősz és a tél már rémes volt. A hörgések a telefonba, a látvány, ahogy egy testet felfal a rák. Amikor karácsonykor utoljára beszéltünk, a könyvről esett szó, hogy megvan, ő is kézbe vette. Örülök, mondta. Most szomorú vagyok, de mégis, én is örülök. Hogy ismerhettem Deák Lacit.

Itt ötvenegy sort kell írni arról, amiről nem nagyon lehet.
Elképzelem, bár nem nagyon tudom, a szülőt, aki megkapja a hírt, hogy a gyerekét, aki gyógyszerészhallgató Pécsett – márpedig kevés békésebb szakma van, mint a gyógyszerészé – egy tavaszt idéző novemberi napon lelőtték.
Lelőtték.
Nem autó ütötte el, ami, bármilyen fájó is, de már-már hétköznapinak számít; nem egy tízemeletes tetejéről ugrott ki, önként vetve véget életének, mint azt az utóbbi időben megtették mások.
Nem, nem ez történt. Gyógyszerészhallgatóként gyakorlatra ment. És sosem fog ott állni egy patikában, kis mérlegre téve porokat, aprócska súlyokkal méricskélve.
Mintha a sors, vagy ki tudja, micsoda, kicsoda, sokszor egyáltalán nem méricskélne.
És az a másik? Ahogy mondani szoktuk, az ámokfutó? Olvassuk, hogy zavart volt az utóbbi napokban. Összeveszett a barátaival. Egy lövészegylet tagja volt, ezért lehetett fegyvere. Valami versenyen 24. helyezést ért el. Biztos bosszankodott akkor, magának bizonygatta, ennél jobban tud célozni. Sokkal jobban. Hát most megtette.
Eddig Amerikából érkeztek efféle hírek, aztán Németországban történt pár eset, egyszer még Finnországban is. Csodálkoztunk is, nahát, már a finnek is, hová jut a világ.
Megborzongunk, könnyeket ejtünk, gyertyát gyújtunk. Nagyjából ennyit lehet tenni. Vagy nem is tudom. Mi következik? Ezentúl motozás lesz az egyetemen, detektoros ajtó, mint a repülőtéren? Lehet, hogy ez megint egy lépés egy más, rettentőbb világ felé. November 26-a volt, Virág napja. De milyen virágé...


(Dunántúli Napló, 2009. november 27.)