Emir Kusturicát utolérni, no, lehet, hogy oda az Interpollal kellett
volna szerződni. Első menetben még arról volt szó, hogy ő legyen a
CinePécs zsűrielnöke, de mivel ez ügyben más nevek is bekerültek a
kalapba, egy ideig csönd volt. Aztán kiderült, hogy a Cigányok ideje
című, 1989-es filmjéből ő maga rendezett egy punk operát a parizsi
Bastille-ben, természetesen szép sikerrel, és ebből is, jobban mondva,
erről is van egy film, amit magyarországi ősbemutatóként levetítünk
majd a CinePécs záróestjén, az alagútban. Természetesen jött a nagy
ötlet, hogy akkor erre a vetítésre jöjjön a Mester, pénz, paripa,
fegyver a rendelkezésre áll - csak érjük el valahogyan.
Nekem jutott a nemes feladat, tehát Kusturica után vetettem magamat.
Volt egy alaptelefonszámom, ezt hívogattam először. Huszonnegyedszerre
fel is vette egy szőke női hang, és közölte, hogy Mister Kusturica el
van utazva. Kérdeztem, logikusan, hogy meddig lesz távol, mikor tér
vissza. Azt ő nem tudja. Írjak e-mailt, vessem benne képernyőre, hogy
mi az óhaj, és majd ha visszajött, megmutatják neki. Nem írtam, mert
már tudtuk, hogy mindez miképp működik, még a zsűrielnök-szervezés
során e-mailek tucatjai szálltak Belgrád felé (is), de egyre sem
érkezett válasz.
Épp szabadkai barátom, Bosko Krstic író járt Pécsett és magával hozta
Mester Istvánt, minden mozisok mozisát - no, gondoltam, Szerbiából
jött, mozis is, hátha tud valamit Emirünkről. Tudott is. Meghúzta a
Drehert és csak legyintett, Azt ti sose kapjátok meg! - mondta
bölcsen. Valahogy éreztem, hogy igaza van. De rögvest felajánlotta,
hogy jöjjek át Szabadkára, levisz hozzá. Valami fa-falut épít Belgrád
mellett, minden fából van, még a vas is, most csak ez érdekli, filmmel
nem is foglalkozik. Ingattam a fejemet, hogy ejnye-bejnye. Azt mondták
búcsúzóul, hogy azért majd próbálkoznak. Nem sok reményt fűztem hozzá,
hogy lesz belőle valami.
Ám pár nap múlva Bosko jelentkezett, és lediktált egy mobilszámot, de
előtte a szavamat vette, hogy soha, sehol, senkinek nem árulom el,
honnan szereztem. A Mester zsebében fog csörögni.
Hát... - nem tudom, csörgött-e.
Van ilyen szám, gondolom, mert a harmadik kicsöngésre szerb (csak az
lehetett) nyelvű automatahang jelentkezett, valami "rozsem rezecse"
kezdetű szöveggel. Vagy azt mondta, hogy a szám jelenleg nem
kapcsolható, de az sem kizárt, mindennek ellenére, hogy azt közölte
velem, hogy ilyen számon előfizető nem található.
A "nem található" biztosan igaz volt.
Aztán bejöt a képbe Diot úr. Ő francia és Kusturica franciaországi
menedzsere, vélhető volt tehát, hogy a párizsi operafilm ügyei kapcsán
lehet vele egyezkedni. És tán még azt is tudja, hol-merre jár Emir.
Nem tudtuk meg, hogy tudja-e. Sokadszori telefonhívásra ott is egy
titkárnő vette fel a kagylót, ám ellentétben belgrádi kolléganőjével,
ő nem tudott angolul. (Persze, itt azt is meg kell jegyezni: én sem
szerbül, sem franciául nem tudok - úgyhogy egy szót se!) Azt hiszem, a
projekt itt akadt meg végleg.
A légyeg, hogy film lesz, a cigányoknak most nagyon ideje van.
No és még valami: közben, mondhatni véletlenül megismerkedtem Jiri
Menzellel. Úgyhogy lehet, hogy jövőre sokkal könnyebb lesz
sztárrendezőt toborozni. Csak akkor hol marad a kaland?

Minden nap jön. Előbb a fülledt meleg, ami a bőrt, a húst is leolvasztja a csontról. Aztán meg kobaltszürke, hirtelen fölénk terpeszkedő ég, amiből úgy zúg alá az eső, mintha megnyitnák odafent a zuhanyt. Jéggel, mert úgy az előkelő, meg hőség is van, jól esik ilyenkor a jég, figyelmesek.
Mint a trópusi területeken - mondják, Angliában meg hónapok óta semmi, az meg sivataggá fog átváltozni.
Szóval ilyen a más világ? Egyszerűen csak más lett, mint eddig volt...
Így éldegélünk hát. Úgy tűnik, amúgy alig változott valami. Reggel van meg este, tesszük apró-cseprő dolgainkat. Én is írok tovább, mert hogy hátha...
A forgatókönyv-írás közben a filmes kollégák már kisütötték, hogy nekem kellene alakítanom a zugügyvédet, akit a főhös (és ez igazi kulcsmotívum az elkárhozás útján) lelő. Egy percig sem haboztam igent mondani. Elvégre néha meg kell hóni kicsit a folytatáshoz. Az is lehet afféle vihar, vagy mi a csuda.

Bizony a krízis mindenkit megvisel. Hallhatjuk naponta, hogy kőgazdagjaink mekkorákat buktak, volt – teszem azt – nyolcvannyolc milliárdja az istenadtának, és hipp-hopp, már csak negyvennégy milliárdja van; lássuk be, elég rémes vérveszteség.
A celebhírek az alsóbb néprétegeknek kevesebb teret szentelnek. Pedig csak figyelni kell.
A bölcsészkar melletti házsor egy konténerében kotorászik egy nő. Ahogy dolgozik, hallom a morgását:
– Semmi használhatót nem dobnak ki, a rosseb egye meg, csupa szarság!
Felegyenesedik, észrevesz. Ajakbiggyesztve hozzáteszi:
– Ez a válság nagyon betett nekünk, ne tudja meg...

Ó, egy árnyékos pad, oda lezöttyenek, míg elnyalom az egy gombóc fagyit. Nem is döglesztő meleg miatt, hanem hogy teljen az idő, fél kettőig még tíz perc van vissza, kibírhatatlanul sok idő.
A padon egy férfi ült, szürke nadrágban, fehér ingben, mellette kis autóstáska. Odatelepedtem a másik karfa mellé, nyaltam a tiramisut. Óhatatlanul is odapislantottam a férfira, ahogy meg-megmozdult. Régi Poljot órát viselt a bal csuklóján, erlkoszolódött szövetszíjjal. Onnan már nem volt nehéz észrevenni, hogy a karján, a könyökhajlatban kis géz darab látható, ragtapasz alatt. Nyilván vérvétel helye. Aztán, ahogy moccant, a szemem is cikázott: a másik kezén is, az alkarján, ott is volt valami kötés, véraláfutás.
Mintha sóhajtott volna, aztán megához szorította az autóstáskát.
Az arcát nem is láttam ennek az embernek. Amikor felállt, köszönt. Azt mondta, Az isten áldja.

– Elmondom én, aranyos, hogyan is megy ez. A Terussal voltunk először vízágy-bemutatón Zalakaroson. Nem vízágyú, először én is úgy értettem, hanem vízágy. Mert jó a gerincre, meg mit tudom én, mire. A körzetis doktornő, az Esztike is mondta, hogy Annus néni, ne sajnálja magától a jót, megérdemli. Így is van. Akkor kaptunk rá az ilyen bemutatósdira. A Jolit is bevettük, hébe-hóba jön Margit is. Szólunk egymásnak, mint régen a riadólánckor. Hallottad, hallottad? Ott volt az az edénykészlet, ami magától főz, vagy micsoda. Meg az a svéd csodamatrac, aki olyanon alszik, mintha újjászületne. Az unokám erre mondaná, hogy tökkirály. Megy a körtelefon az öreglányoknak: megyünk? Siófokra? Naná, mikor járok én Siófokon? A Joli mondja, volt ott üdülni '79-ben. Hát jó, de akkor még nem volt svéd matrac, ugye.
Utazunk, nézzük a tájat; elolvadt a hó; nézd csak, itt vannak a gólyák; szépen nől a búza... Ott meg, ahová visznek, mindig kedvesen fogadnak, de tényleg. Van pogácsa, néha minyon, üdítő. Igaz, sokat beszélnek, de én az ilyesmin úgyis csak elalszom, a Barátok köztön is, szégyen ide vagy oda. De a végén még szatyrot is osztanak. Kaptam már... mutatom! Tessék: késkészlet, kicsit lötyög a nyelük, aztán elemes miniventillátor, de most már nem jó, ez meg ilyen... na, nem tudom, mi a neve, lehet dobálni és akkor repül.
Úgyhogy elmegyünk, ha felférünk a buszra. Mert van, hogy nem mindenkinek jut hely. De az élet már csak ilyen, ezt igazán megszokhattuk. Majd a jövő héten. A várakozás is lehet boldogító.