Én bolondja vagyok az áprilisnak, mert ilyenkor érezni csak azokat az illatokat, amikre az a legjobb kifejezés, hogy zsongítanak. Nem állítom, hogy zsongulni mindenek felett álló, tudatos cselekedet, és hogy ez vinné előre a világ menetét... No de a ki fene törődik ezzel? A világ elégg előre van már, ki is lóg tán abból, amibe amúgy bele kellene férnie.
Szóval áprilisinak lenni jó.
Főképp így, hogy teljes mértékben beindult a szezon. Minden ide értendő. A Forma-1, természetesen, vasárnap már a második futam lesz Malajziában, és még csak nem is kell hozzá hajnalban felkelni. Jóllehet, teszem hozzá rögvest, megvan annak is romantikája, amikor az ember a melbourne-i versenyre hajnalok hajnalán kóvályogva mászik ki az ágyból, de csak egy pillanatra, mert amúgy meg erre várt öt teljes téli hónapon át, és pokrócba bugyolálva ül oda a tévé elé körmöt rágni. Én, bevallom, hosszú évek után először nem keltem 4-kor, mert annyira éreztem, főleg Massa hátrasorolása után, hogy ez lesz: Kimi ásítozva hazadöcög a Ferrarival. Hát majd most Sepangban meglátjuk, rá lehet-e aggatni az idei F1-es szezonra az izgalmas jelzőt. Ha Räikkönen kocsijában tényleg motort cserélnek, akkor még van remény.
De a szezon más frontokon is zajlik már. Három év után megint lesz könyvem az Ünnepi Könyvhéten: a Hollander Emőke meztelenül. Sok-sok év kisprózájából szedtem össze azokat, amik nekem a legkedvesebbek, többek között azokat is, amiket immár jó ideje a Dunántúli Naplóban, illetve 2005-ben az ÉS-ben jelentettem meg tárca gyanánt. Akár csak az 1998-as Az álomé lett esetében, ahol hely adódik rá, lesznek az egyes darabok között rajzaim, amiket a húsvét alatt válogatok majd ki. A borítót már megterveztük, nagyjából olyan, sőt, merem állítani, jobb is lett, mint amit eredetileg elképzeltem.
Érdekes dolog ez a könyvkiadás - mármint az én részemről csupán. Sok írással kapcsolatban pontosan fel tudom idézni a megszületés körülményét, helyét, idejét, ha nem is napra pontosan, de az évszakot, és természetesen az 'ihletet', ami létrehozta, az élményt. És aztán a többségük meg is jelent, viszonylag hamar, de aztán a pihenés évada következett, míg most megint felugorhatnak tetszhalotti állapotukból. Nézegetek, olvasgatom őket, és főképp: megpróbálom valami rendszerbe foglalni azt, ami mind különálló egész. Rakom ide, rakonm oda egyiket-másikat, de persze van, ahol nagyon össze is kapaszkodnak, annak ellenére, hogy a keletkezésüket akár több is elválasztja egymástól.
Aztán leadom a ké(s)ziratot, és valamiképp máris kikerül a fennhatóságom alól. Illetve, olyasmi érzés ez, amikor egy jól felkészített, szépen felöltöztetett kis nebulót elküldünk az iskolába... Na, lehet, hogy ez nem a legjobb hasonlat, de nem jut eszembe más.
Egy könyv számomra sose vizsga, még csak, azt kell mondjam, nem is teljesítmény.
Olyasvalami létező, aminek tán örülni lehet. De nyilván bosszankodni is miatta.
Majd meglátjuk.

Pedig jobb neki, talán. De ki tudja? Ezt mindig csak mi gondoljuk. Nyugtatólag. Magunk felé.
Amikor 1990-ben a Dunántúli Naplónál kezdtem dolgozni, valamelyest örökösnek éreztem magamat. Mivel megfordultak ott már nagy írók valaha, mondhatni egy egész generáció. Bertha Bulcsú, Thiery Árpád, Hallam Erzsébet - és hát Lázár Ervin.
Úgy hozta a sors, hogy ő is azt érezte tán: megint vagy egy író a Naplónál, olyasmforma, mint ő volt valaha. Igaz, intett nem is egyszer, hogy 6 évnél tovább ne űzzem az újságíró mesterséget, mert a jóból is megárt a sok. Nem hallgattam rá, mert nem hallgathattam.
Viszont írtam róla, nem is egyszer.
A "nagy interjú" Pécsett készült, hol is másutt. Már a bevezetés sem volt akármilyen, mivel Vámos Miklós, amikor a tévében véget ért a Lehetetlen?, vidéki fellépéseket vállalt, így kerültek ide, az Ifjúsági Házba, ahol Ervin volt a vendége. Ment a műsor, Ervin, persze, tudta, hogy ott vagyok, hiszen azután kellett volna összeülnünk beszélgetni. Eljött az est azon része, amikor is Vámos feladatot ad a kedves vendégének, nevezetesen azt, hogy egy kis újsághír alapján kell mesét írnia. Sőt, hogy ne legyen túlontúl egyszerű a dolga, "versenyeznie" kell egy önként vállalkozóval. Vámos szétnézett a nézőtéren, nos, lássuk, ki legyen az, fel a kezekkel. Ekkor kurjantotta el magát Lázár Ervin: Jöjjön a Méhes Karcsi, úgyis ő legjobb író ebben a teremben...! Nem tudom, Vámos miképp értékelte ezt a megjegyzést, én minden esetre égő képpel emelkedtem fel a sorok közül, mert már nem volt más választásom, Vámos is sürgetett, meg, gondolom, látni akarta, ki a csuda ez a Méhes...
Aztán tényleg elvonultunk az Iparos Házba, és a májusi friss gesztenyelombok alatt elkezdődött a Lázár Ervin-i mese, azokról a bizonyos, legendává szövődő pécsi évekről.
És mivel ismétlés a tudás édesanyukája, ez még egyszer megtörtént. Két vagy három évvel később Pesten, a Lónyay utcában kerestem fel, akkor a Hölgyvilág számára kértem tőle "kihallgatást". Szépen meg is történt, mondott új dolgokat is, régieket is, és közben dohogott, mesélte, képzeljem, hogyan járt: egy rokona megkérte, hogy szerezzen Kokó meccsére egy csomó jegyet, mert jönne a fél rokonság, amit ő meg is tett nagy utánajárással, a pénzügyi oldaláról nem is szólva - és akkor futott be a telefon a messzi atyafiaktól, bocs, Ervin, nem tudunk jönni mégse, ugye nem gond...
Sokszor üzent, mivel járt neki, olvasta a Naplót, meg persze más munkáimat is itt-ott. Az utolsó évben, így kell mondani már: a végén még e-maileztünk is. Kicsit, mondom, rajtam tartotta a szemét.
Jó érzés volt, mi tagadás.
Ez meg most rossz.
Mi tagadás, nagyon rossz.
Méltatlan a karácsonyhoz.
Még akkor is, ha Lázár Ervin mindig ajándék marad.

Nos, sok mindenfélét írtam már, a blog, kifejezetten e néven még nem fordult elő a repertoárban. Kicsit hasonlít a rosszul, hadarva kiejtett "balog(h)" szóra, bizodalmam van magamban, hogy sok balgaság nem kerül ide. Azért. Vagy azért sem. Persze, mi nem fér bele mibe? Voltaképp bármi és bármibe, ha nagyon akarjuk. Legfeljebb az őskori reklámban állították, hogy a régi szekrényünk nem fér be az új házikónkba. De hát az még az ántivilágban volt. Buták voltunk. Most meg bölcsek. Vagy nem?
Tizenöt fok van Pécsett. Virágzik a kert. Lehet, hogy a karácsony tényleg a születésről szól? Isten báránykái friss füvet legelnek. Uzsonna a magasságban.