Milyen jó lenne az álmokat megjegyezni. Kellene egy szerkezet, ami kibányássza belőlünk, úgy, ahogy láttuk őket. Levetíthető lenne, nem kellene szavakkal mesterkedni, bár inkább ügyetlenkedni.
Most kétszer sikerült.
És már egyik sem álom, hanem valami szöveg. Mint bármi más, akár a porral oltó készülék használati leírása.
Sok-sok betű, szó és mondat.

(Hétfő)
A parkolóban kifröccsent majonézes tubus, mintha odahokiztak volna. Rögvest ez jut eszembe.
Csoda-e az éjszakai álmom után.
Megérkeztem egy különös intézetbe, ahol – úgy éreztem – sok időt fogok tölteni.
Egy ötven feletti, magas nő jön elém, erősen festett, de a szeme kisírt. Rögvest azzal áll elő, hogy most közölték vele: ki van rúgva. Közel hajol hozzám, beleszuszog a nyakamba, kinyújtja a nyelvét. Érzem, hogy legszívesebben kefélne. Ehelyett rábíz egy nénire, olyan apácaféle, mamuszban totyog előttem, a nehéz ajtókat alig tudja nyitni, segítek neki.
Zegzugos épület, sok lépcsővel. Nyögök már, a bőröndöm nehéz. Aztán egy kerengőfélébe érünk, négy oldalt körben oszlopsor. Itt van az én szobám is.
Gyereksírást hallok a szomszédból. Na, gondolom, szépen vagyunk. Elméletileg tudom, mennyi időt kell (lehet, nem is kell, kötelezően – én jöttem, mert jó) itt töltenem, de meg nem tudnám mondani pontosan.
Lenézek, hirtelen több emelet magasból látom az igazgatónőt. Egy padon ül, előrenyújtott lábbal, a ruhája alatt a keze, bizonyosan önkielégítést végez. Valamiért azt érzem, le kellene rohannom hozzá, de hogy is tehetném, amikor ki se pakoltam.
Lesz még elég idő az effélére. Már amennyiben. Hiszen nem ezért jöttem ide.
A gyereksírás erősödik, fura, tompa zajok társulnak mellé, mintha vernék a szerencsétlent.
Újból lenézek, a nő sehol, az én vénséges kísérőm bóklászik az udvaron, szemetet szed, mint a régi parkőrök, hegyes botra döfi a papirosokat, banánhéjat. Bemennék a szobába, az ajtó azonban zárva. A fenébe, nem nyitotta ki az öreglány az ajtót? Kulcsot nem kaptam. Mérgesen rángatom a kilincset. A gyereksírás abbamarad, mintha elvágták volna. A következő pillanatban kinyílik az ajtó, a nő áll a szobában. Hosszú szipkából cigarettát szív, földig érő, dohányszínű selyemruha van rajta. Látom, hogy a csomagom, amit oly keservesen cipeltem fel, már az ágy mellett áll. Mintegy menekülésképp még
egyszer kihajolok a kerengő korlátján, megnézni, mi van az öreganyóval. Összekucorodva alszik az udvar sarkában, a hegyes vasbot mellette fekszik, még mindig rajta van a sok összeszedett szemét. Mire visszanézek, a nő az ágyon ül, szétterpesztett lábbal, a hosszú szipkát a puncijába illeszti, nevet.
Ajtócsapódást hallatszik. Kiugrom a folyosóra, ahol egy mezítlábas, pelenkás gyerek ácsorog. Nem lehet eldönteni, fiú-e vagy lány. A szeme narancssárga, akkora, mint egy-egy narancs.


(Szombat)
Törökországban vagyok, elhagyom a hotelt. Hosszú, esti főutcán bandukolok végig, sok a nyitva tartó vendéglő, boltocska. Egy telefonfülke szinte vonzani kezd, valamiért onnan akarok telefonálni. Bemegyek, bezárom az ajtót, pénzt dobálok be a készülékbe, közben folyamatosan pásztázom az utcát, lesem, mintha én nem lennék látható, hogy mi történik. Egy vékony, szíjas izmú férfi egy gyümölccsel, zöldséggel megrakott kordét húz el előttem. Távolabb egy lépcsősoron fiatalok ücsörögnek, üvegből iszogatnak. Azt, hogy kivel beszélek, illetve, kit akarok hívni, nem tudom. Ha a telefonálásra, mint tevékenységre gondolok (mert közben azért eszembe jut), egy régi típusú, elegáns bérház egy lakása jelenik meg a szemeim előtt, kietlen, hideg eleganciával berendezett, terem méretű szobák sora. Három vagy négy egymás után. A legutolsó szoba egyik saroktükrében látom meg a thonett asztalkán álló telefont – annak kellene csörögnie hívásom nyomán, de azt hiszem, mélységes csend van.
Aztán rossz érzésem támad, szinte biztosra veszem, hogy itt a telefonfülkében kilopták a farzsebemből a tárcámat. Odakapok, tényleg nincs meg. Kirontok az utcára, ahol egy pajeszos, cigarettázó fiatalember angolul rögvest azt kérdezi, hogy tényleg elrabolták-e a tárcámat. Felajánlja, hogy segít, addig is meghúzhatom magamat nála. Ezt szinte természetes megoldásnak véve elfogadom. Egy hetvenes évek bútorzatát idéző lakásban ébredezek, a másik ágy bevetetlen, összetúrva. Már reggel van, rémlik, mi történt velem, és az is, hogy ki kellene menjek majd a versenypályára, elvégre ma rendezik a futamot, dolgoznom kell, bár a belépőm sincs nálam, nem tudom, mi lesz. Bemegyek a fürdőbe, ami csak egy kis kabin, még az sem, falusi budira emlékeztet hirtelen. Hátsó fala nincsen, valami homályos helyiségben folytatódik. Meztelen nő áll ott, fürdés után törülközik, hatalmas mellét csábítóan dörzsölgeti a fürdőlepedővel. Hasonlít egyik alsós tanítónőmre, akitől állítólag megkérdeztem, hogy mért nincs férje, és ettől sírórohamot kapott. Egyáltalán nem izgat fel, inkább megkérdezem gyorsan, hol van a Jóska. Megsértődik, bevágja az ajtót, ami az előbb még nem is látszott.
Erre a mozdulatra előkerül az esti srác, javasolja, hogy menjünk. Elmagyarázom neki, hogy nincs semmim, pénz, bankkártya, igazolvány elveszett, még jó, ha a hotelemben maradt, esetleg. Szótlanul bólogat, sietősen megy előttem. Lejtős utcákon ereszkedünk le, a környező házak erkélyén, de az út mentén is sok a burjánzó zöld, szinte nehéz szagú növény. Egy hat-hét fős társaság ül nádszékekben egy teraszon, ahogy elhaladunk mellettük, az hallom: - És a Batthyanyi Pisti…
Csak ennyit.
Megállok. – Maguk magyarok?
Ősz hajú, Rodolfo-bajuszt, a nyakában selyemsálat viselő férfi néz fel a székből.
- Mi itt mind Batthyányiak vagyunk – mondja.
Megfogja a kezemet, paskolgatja. A hölgyek szinte visítanak.
- És szokott találkozni a Kimivel is? – kérdi az egyik öregasszony, a fejét ingatva. Tehát mindent tudnak rólam. Vagy máris elmeséltem?
Leültetnek, hogy meséljek. Felnézek a magasba, a sok egymás fölé épült ház fölött az égre.
Látom, hogy az általam Jóskának nevezett fiú az egyik bokor tövében guggol, lódenkabátja a földig ér. Hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva szinte kétségbe esve szívja a cigarettáját.
Jó érzéssel nézek végig a társaságon: biztos helyen vagyok, sok-sok Batthyányi között. A paddock-belépőmet sajnálom csak kicsit, de valamiért biztos vagyok benne, hogy meglesz.

Na szóval, alakul ez a boldog új év is. Például egy új területtel, ami a film. Nem vicc, bár néha magam is csodálkozom rajta. A történet annyi, hogy Papírforma címen még 2000-ben írtam egy forgatókönyvet Márton András ötlete alapján, és egy picit házaltunk vele, aztán csönd lett, majd megint ajánlgattuk, és megint csönd lett. Míg végül megismerkedtem a Fade In társasággal, azaz Hegedűs Bálinttal és Kriegler Gáborral, akik ráharaptak erre, és elkezdtek bíztatni, hogy van ebben annyi, hogy dolgozzak rajta tovább. Ez volt még tavaly augusztusban. Jó, nekiveselkedtem, át is írtam az elejét alaposan, annak fényében, hogy Bálint szerint a két nagy mítoszra, a disszidálásra és rendszerváltásra kell kihegyezni az egézet, ez ugyanis még nincs meg filmen.
Aztán beadtam az egészet a Filmjus Alapítvány pályázatára, és ott olyan jól szerepelt, hogy beelőzte Gothárt, Enyedit, Deák Krisztát, Grünwlaszkyt...
Erre fel jöttek az érdeklődők, és köztük egy bizonyos Csaba Lucas, vagyis előbb az itthoni mendzsere, Mercel Attila. Aztán maga Csaba is, akivel még decemberben ismerkedtem meg, ráadásul teljesen beleszeretett a könyvbe. A srác roppant szimpatikus, igazi self made man, kiment Kanadába 19 évesen, megtanult profi szinten angolul, és elhatározta, hogy amerikai sztár lesz. A vicc az, hogy jó úton halad feléje, mert megkapta egy hollywoodi szuperprodukció főszerepét, a cseh királyzt játssza benne. És már most van bukéja, itthon is kezdenek rá felfigyelni. Ő meg akar valami olyat, amit nagyon az öv: és a Papírforma ilyen. Hajtja. Egyre többen pörögnek a dolog körül, találkozgatunk emberekkel, Bacsó olvasta, szerette, tanácsokat akar adni, például... Szóval itt tart most, meg körülbelül annál a sejtésnél, hogy 20 millió dollárból meg is lehetne csinálni. Producer kerestetik! Mert amúgy imádni fogják. A főszerepben Csaba Lucas, rendezte... na, ki?
Majd megírom, ha tudom.

Szóval az úgy volt, hogy a sellyei faszobrász táborba mentünk Dórával, aki az én 12 éves lánykám. Az autóban ott volt a diktafon. És a Brit Nagydíj utáni végtelen, ormánsági délutánban elkezdtük a társalkodást, rá a felvevőre. Fogyott az út, mi meg jól szórakoztunk. Oda és vissza.


Rádióinterjúk



1.

Jó napot kívánok. Köszöntöm önöket a Művészek és alkotásaik mai műsorában. Velem szemben áll� de hát mutatkozzon be!
Kis-Túri-Kovács-Szabó Lajos. Művészeti fafaragó, szobrász és csempéző mester.
Köszöntöm. Nos, azért vagyunk itt, mert pár perccel ezelőtt nyílt meg első önálló kiállítása. Ami, valljuk meg, rendkívül eredeti. Mindjárt itt az első alkotása, aminek a címe: Porzsák belülről.
Igen, ez az egyik legjellegzetesebb alkotásom, ennél már csak a Gyomor éjszaka az, ami a szívemhez még közelebb áll. Mert az a nagy igazság, ha szabad elmondanom, hogy az ember csak a külsőségekre figyel, de én igazából a belsőségekre koncentrálok, ami a belül van, az a fontos, ami mélyen gyökerezik az emberben, illetve, a porszívóban. Azt szoktam én művészetté tenni.
Tehát ez azt jelenti, hogy bizonyos lelkiállapot jelenik meg egy-egy tárgyban?
Igen, igen, pontosan. Egy lelkiállapot tárgya s egy tárgy lelkiállapota. Tehát, aki mondjuk, lenyel egy vasszöget, és a gyomrába kerül az a vasszög, attól ő egy bizonyos lelkiállapotba kerül, és ezt próbálom meg ábrázolni.
Nézzük például ezt a porzsákot, belülről. Közönséges szürke porzsák � mit fejez ki, milyen lelkiállapotot? Szomorúságot talán?
Leginkább arra gondolhatunk ilyenkor, hogy bizony porzsákból vétettünk és porzsákká leszünk.
Elgondolkodtató. De haladjunk tovább. Erről a művéről mit kell tudnunk a kedves Mesternek?
Nos, ez az én nagylábujjam.
Ó, ez csodás. Mi volt a mű ihletője?
Arról van szó, az ember amikor e földi világban jár-kel, mindig a nagylábujja az első, ami érinti a földet. Ennél fogva sokkal jellemzőbb rá a nagylábujja, mint az arca vagy a keze vagy szeme. Ezért úgy szoktam mondani, hogy a nagylábujj a léptek tükre.
Értem. Hihetetlenül érdekes. További jó kutakodást a belsőségekben és adassék még a Mesternek sok lépés e földi világon.
Nagy nap ez a mai!



2.

Jó estét a Szulák Andrea Show nézőinek. Mai vendégem Lajos, aki egy szomorú történettel fog nekünk szolgálni.
Szia, Andi�
Nos, Lajos, meséld el a történetedet.
Ez egy tényleg nagyon szomorú� többet mondok: tragikus történet! Ott kezdődött, hogy elmentem a piacra. No, és� igazából csak egy kis petrezselymet akartam vásárolni. De aztán azzal jött nekem az egyik kofa� azt hiszem Rózsi néni� Nem, nem, az a tojásos� A Teri néni� Az sem, hanem a� na, a Bözsi, Bözsi néni. Szóval, hogy van neki finom disznótorosa. Le is húzta rögvest az egyik kosár tetejéről a konyaruhát, amivel be volt takargatva. Hát ott vigyorog ki nekem a szemembe ilyen gyönyörű karéj véreshurka, májashurka, kalbász� Te, Andikám, elmondom neked, én igazából nem vagyok egy nagyétkű ember, hát mit eszek én, semmit� elélek én kenyéren és vizen, úgyis harminc évig börtönben voltam, megszoktam. De a hurka, az a májas, az a kalbász, a szívem belerepedt rögtön. Kérdezem a Teri�, nem, Bözsi nénit, mennyiért adja, mondja, hogy mennyiért adja. Jól van, megalkudtunk. Hát én olyan izgatott lettem, Andi, tudod�
Igen�
Hazamegyek, hát egészen a torkomban lüktetett már a szívem. Akkor elővettem a kis tepsimet szépen, belehelyeztem ezeket az aranyos hurkákat, érted, meg a kalbászt, aláöntök, ahogy kell, egy kis vizet neki, meg egy kis babérlevél bele, hogy az íze azért meglegyen. És berakom a sütőbe, hadd süljön. Jaj, istenem, olyan éhes lettem rögtön, amint becsuktam a sütő ajtaját, de hát, persze, meg kell sütni, amit meg kell sütni, ugye? Nem lehet nyersen enni azt a dolgot.
Hát persze.
Na ugye. Szóval sült, sült az a készség ott a sütőben, és amikor már majdnem elkészült� De komolyan mondom, Andi, épp ránézek, épp jó lesz, mondom, meg se bököm a villával, mert kireped, pedig azt szeretem, hogy amikor eszem, akkor repedjen fel a hurka. Nyúlok a sütőbe, és húzom kifeléje, amikor csöngetnek. Eszem a zúzáját, akárki is legyen az. Gyorsan kikapom a sütőből, nehogy elégjen nekem, amíg kiszaladok meg beszaladok, kirakom oda, de csak úgy a hodekli tetejére, egy kis deszkára. Hát� nem-e a szomszédom az, a Sanyi bácsi, aki most jött meg a sógorától, Ausztráliából. Képzelje el, Andikám, ez a Sanyi bácsi egy nagyon érdekes firma ám. Egész életében szinte az utcából ki nem tette a lábát, nem hogy a városból, Budapesten sose volt. Hanem az a sógora meghívta Ausztráliába. Hát nem elment rögtön? Azt mondja, ő már mit veszthet, ha lezuhanik vele a repellő, megvan már 71 éves a Sanyi bácsi. Otthon dolgozott mindig, mert suszter volt. Mondom, hát csak meg kell hallgatni egy csöppet, egy pár szóra. El is kezdte mesélni, hogyan is volt a repellővel, és addig-addig mesélt, hogy egyszer csak a fejemhez kapok, hú, a kutya mindenit neki, Sanyi bácsi, hát jöjjön már be, most sült ki a hurka meg a kalbász, olyan maga nem evett Szidneyben vagy hol� Bemegyek gyorsan a konyhába� Hát, Andikám, most nem azért mondom, nekem a szívem kiugrott a helyéről. Mert mit látok? Egy üres tepszi állt a konyhában. Egy kinyalt üres tepszi.
Te jó ég. Hogy történhetett ilyesmi?
Mindjárt megtudod. Mert volt nekem olyan jó szívem, hogy amikor az a csatangos, lucskos kutya a télen bekéredzkedett hozzám, befogadtam. Nevet is adtam neki, meg minden, az lett a neve, hogy Tüske, mert volt neki egy tüske a lábában. Rendes állat, olyan szép korcs kutya, na. Egy baja van, rettentő falánk. Ez a Tüske minden megeszik. Többet költök rá, most ezt így hidd el, Andikám, mint magamra. Én nem tudom, honnan keveredett elő, de bement a konyhába, és egy falásig mint megette a hurkát, a kalbászt, mind. Ott álltam, patakzott a két szememből a könny. A Sanyi bácsi meg nem értette, én mért örülök ennyire, hogy ő megjött Ausztráliából. Mondom, nem ennek örülök, bár nagyon örülök, hogy visszatértél épségben, de az a Tüske visz bele engem a sírba, mert én ezt nem élem túl. De aztán túléltem, persze, mit nem él túl az ember, aztán itt vagyok, ni. Így szól az én életemnek a legfrissebb tragédiája. Mit mondjak még, Andikám, mit? Kell ennél nagyobb csapás?
Rettenetes. Együtt érzünk veled mindannyian. És köszönjük, hogy itt voltál velünk ma este. Várjuk továbbra is megrázó történeteiket, amiket az élet írt. A viszontlátásra.


3.

Köszöntöm Önöket a Makár Rádióban. Pontosan 19 óra 8 perc van. És a vonal másik végén hűséges hallgatónk, Tutyi, a hajléktalan.
Szervusztok, édes barátocskáim, itt vagyok én, Tutyi, megint a legjobb formámban. Hát miért is? Mert itt a nyár� itt a nyár� repülök, mint a madár. De ez nem igaz amúgy, mert Tutyi ide vagy oda, nem tudok repülni.
Apropó nyár, Tutyi. Hogy s mint telik? Hová mész nyaralni?
Hát én már nyaralok. Itt nyaralok per pillanat a Jókai utca és a Rákóczi út sarkán. Nyaralási tevékenységem, mintegy aktív pihenésképp a kérdegetés. De nem nagyon adnak. Mert túl meleg van, tán azért. Ezért elhatároztam, hogy elmegyek nyaralni a sétáló utcába, és ott végignyaralom a szemeteseket. Hátha kinyaralok belőlük valami kis kaját, mondjuk.
Hát Tutyi, mit is kívánhatnánk mást ezek után, mint jó nyaralást. Tutyit hallották itt, a Makár Rádióban. Jöjjenek a hírek.
És a hírek után folytatjuk szórakoztató összeállításunkat. Pontosan 19 óra 15 perc van, továbbá 29 fok itt, a Makár Rádió stúdiójában� És a vonalban másik állandó vendégünk, Borbála néni.
Jaj, aranyoskám, hát meg kell veszekedni ebben a melegben� Három macskám is megdöglött, nem bírták a hőséget!
Ne mondja! Melyik három?
Az Inci, a Finci és a Cinci.
Szegények� Mikor haltak meg, ma?
Igen, ma csaptam agyon őket.
Agyoncsapni tetszett őket?
Hát bizony, agyon kelletett őket csapni, mert volt nekem egy kis láboskában tejecském, és azt mind megitták, pedig annak ki kellett volna tartson a jövő hét közepéig, mert elfogyott, teljesen elfogyott a nyugdíjam. Mondom magamnak, félrerakom ezt a kis lábas tejet, legfeljebb lesz belőle aludttej, mire megeszegetem szép lassan. Erre ugyanúgy jártam, mint a Lajos bácsi, itt a szomszédban. Ugye, annak meg megette a kutya az egész tepszi kalbászt meg hurkát, mert átjött hozzá a Sanyi bácsi, aki megtért Ausztráliából. Én tegnap még csak röhögtem a Lajos bácsin ezen a tepszi-üggyel, ő is azt mondta, hogy kinyúvasztja a Tüske nevű kutyáját, de aztán ő mégse bántotta. De amikor én ma megláttam, hogy a kis láboskám teljesen üres, és az a három dög macska ott nyalakodik a szélin, nem kegyelmeztem nékik, a húsklopfolóval egyenkint fejbe kapirgáltam őket, aztán kis nyúvadtak tőle mind.
Nos, elég rémesen hangzik. Erről jut eszembe: Borbála néni, megy valahová nyaralni?
Attól függ, hogyan nézzük. Amikor nyár van, mindenki nyaral, mert nem tud mit csinálni. Úgyhogy én itthon is nyaralok. Egy új otthonkát vettem fel, mert a téli meleg volt ebben a dög időben, és ennek nincsen ujja és nagyobbak rajta likak. Kell ennél jobb nyaralás?
Örülünk, ha jól érzi magát. Köszönjük szépen, ez volt tehát Borbála néni. És akkor most: zene�

Mint azt a címlapon is beharangoztam már, az Ünnepi Könyvhétre megjelenik a Hollander Emőke meztelenül. Előlép a maga pucér valójában az író? Végül is, ebben is van egy jó adag igazság.
2004-ben volt utoljára könyvem, efféle, irodalmi, és most három év elteltével megint érzem az izgalmat, ami amúgy különös dolog.
Mi mindenre jó az irodalom, nemdebár?
Az első izgalmi állapot, amikor eszembe jut valami, vagy elkezd kaparászni egy érzés, hangulat, és úgy sejthetően elhomálylik: itt bizony írni kellene. Jó esetben ez elég hamar be is következik, tehát, a második számú izgalom maga az... alkotás? Hát, alkotás, végül is. Valaminek csak kell nevezni. Nincs mit tagadni, a sorban ez a legjobb izgalom. Amikor még minden lehet. Amikor úgy tudok, azaz érzek valamit, hogy nincs benne semmiféle bizonyosság. Valami lesz, betűk, szavak, mondatok jönnek egymás után, egyik kapaszkodik a másikba, és minden megtörténhet. Kell-e több?
Hát mohó szerzet az író, mert kell neki.
Műve elkészült, olvasgatja, simogatja, mint egy újszülött csecsemőt, nézegeti, milyen is lett. Kire hasonlít? Hasonlít-e rá, például...?
Aztán lehet töprenkedni, hová is szánjam a jeles opuszt. Megszületik a döntés, ez vagy az a szerkesztő bizonyára örülne neki, ott rég jelentem meg, másutt még soha, de kérték, ha úgy adódik... Aztán a írás, mint a szó, pontosan úgy elszáll, elmegy távoli vidékekre, elkezd élni, miközben új és új testvérei születnek, kihordási idejük előre nem látható, mint ahogy az sem, természetesen, hogy egérke születik-e vagy elefánt.
Mikor jö el az ideje, hogy valamennyi novella, úgy nevezett kispróza könyv akar lenni? A számuk tenné? Az idő, ami a majdani kiadványban szereplő legrégebbi írás óta eltelt? Megérett ez a bizonyos idő, a művek értek meg, avagy sokkal egyszerűbben, én értem meg rá?
Most, három év után azt éreztem, kell, kellemes, kell a mese.
Egy könyvet összerakni munka, akármilyen furán is hangzik. Elsőroban olvasás. Méhest olvsni, orrvérzésig. Csodálkozni, meglepődni többféle minőségben és mértékben. Ezt én...? Izé... Illetve: Ilyeneket tudok írni...? Nahát!
Rakom, kutyulom a rövidebb-hosszabb darabokat, olvasom a többit, beillesztek, kidobok, visszaveszek, keresek. Volt egy olyan is, hogy..., melyik fájl lehet az? Kínzó hiányérzet tud fellépni ilyenkor, úgy érzem, a könyv ékköve menne veszendőbe. Aztán meglelem. Tényleg jó, ez kell ide. Esetleg mégsem, nem is erre emlékeztem. Jaj, dolgozom, készül könyv, kutyakemény feladat.
A Hollander Emőke meztelenül címadó darabját két éve írtam, utaztam vonattal Pécsről Pestre. Valaki napozott a töltésoldalban. Egy villanás lehetett az egész, már Sárbogárd után. És ez a villanás megszülte a történetet. Van az effélében némi teremtés-ízű. Nem is olyan rossz dolog. Hogy az előbb még nem volt, most meg van.
A könyv is ilyen. Az író úr legszívesebben letáborozna a nyomda kapujában, hogy lesse, lássa, mikor születik meg, ami addig még nem volt.
Aki ő.
A nevét viseli.
Édes fiam, vagyis leányom, Emőkém.

Ugyan kit ne érdekelt volna gyerekként a foci?
Én magam is ott sertepertéltem a győri közgáz szakközép salakosán, és hogy ne nagyon legyek útban a száguldozás és a cselezés közben, jobb híján beállítottak a kapuba, végül is, megtisztelő feladat. Addig, amíg aztán a bőrlasztival egy olyan bődületeset nem rúgott a Fazekas Robi, hogy mivel hű kapusként a labda útját álltam, végül azzal együtt zuhantam a kapuba. Mondhatni, én lettem a gól.
Azért az is valami!
Aztán, immár az egyetemen jelen voltam minden bölcsészkari tanár-diák meccsen, ahol is bíróként tevékenykedtem, fújtam a sípot, ha már Lukács Györgyöt nem nagyon fújtam, lássák az igyekezetet. Szép volt látni a májusi gesztenyefák alatt a klasszikafilológusokat nyargalászni, bár, meg kell jegyezni, hogy a Pestről importált idegenlégiósok kissé borították az erőviszonyokat. Budai Gyuriék társaságából nem nagyon akadt, aki két méter alatt lett volna, és meccs után a valahai Bástyában azzal is bámulatba ejtettek, hogy fejből tudták, teszem azt, az 1972-es MTK-Vasas meccs mind a 90 percét (de az 1973-as is, persze).
Akkor már túl voltunk Csernobilon és az irapuáátói 0:6-on a ruszkik ellen, úgyhogy nagyjából minden illúzió elszállt, csak még nem nagyon hittük.
Focit azért néz az ember, mert a nagyapja is nézi, meg az apja is, és élőszóban néha felhagzik a regősének, ami nem a Csodaszarvasról, hanem egy bizonyos Aranycsapatról szól, akik eltángálták a világot. Ez az egész szinte utolsó láncszemként simult bele egy ezeréves folyamatba, ami Szent Gállennél kezdődött, aztán ment tovább, Muhin, Nándorfehérváron, Mohácson, Bécsen, Világoson, Trianon, Voronyezsen át egészen a Wembley-ig, aztán a berni Wankdorf-stadionig. Ott aztán szépen véget is ért a történelem, ez a múlt, a jelen meg olyan, amilyen, szürke, tocsogós, pangó.
Nyilván, mindez ma délben jutott eszembe, amikor Michel Platini olyan félős-huncut mosollyal előhúzta a lengyel-ukrán győzelmet jelentő papírlapot, ők rendezhetik 2012-ben a foci eb-t. Vagyis nem mi (a horvátokkal úgyse törődött volna senki). Nem sikerül egy könnyet sem elmorzsolni a szemem sarkában. Nem tudom, hogy jeles keleti sorstársaink megérdemelték-e a kitűntető bizalmat, abban viszont biztos vagyok, mi ezt érdemeltük. A semennyi szavazatot. Ez a mai magyar foci, és tényleg nem érdemel többet. Igazságos eredmény született: nullára nullával válaszoltak. Nem szegény Öcsi bácsival kell jönni 2007-ben, ő olyan régen volt, hogy már meg is halt, ilyen alapon Zalán futására hivatkozva nálunk kellene rendezni minden atlétika vb-t, búvár Kund érdemeire való tekintettel miénk az evezős világviadal, és így tovább.
Az számít, ami most van. És most nincs semmi. Ennyi jár érte cserébe.