Most épp a Meztelen diplomata megy a tévében, és ez jó. Azért, mert újból bizonyítja, hogy a karácsony valami időn kívüli dolog. Eleve murisan hangzik, hogy a Jézuska 2008 éves lett, pedig ez a (tény)megállapítás pontosan az időről szólna. Ám ez a december 25-e és 26-a, számomra most már régóta, a benne éléstől függetlenül egy távoli idődimenzió. Ott áll középen a fa, a sok-sok dísszel, amik nagy része évtizedek óta, mondhatni „öröktől fogva” ismerős. Ennek a fának az árnyékában, pardon, a fényében zajlik minden. Az ücsörgés, a papucsos csoszogás egyik helyiségből a másikba; itt bekapunk egy porhanyós kiflit, a szalonban egy szaloncukrot, még tán a lépcsőfordulóban is akad egy kis maradék koszt, amibe csak úgy bele lehet csippenteni. Karácsony másnapján már másnaposak vagyunk a bejglitól, haltól, káposztától. Kell ilyenkor ez a Meztelen diplomata, biztonságérzetet ad. Ezt néztük harminc éve apámmal, ezt néztük húsz éve az egyetemi albérletből hazatérve, ezt néztük tíz éve az új lakásban, és most is. Ha a gyerekek esetleg megkérdik, mi ez a gagyiság, miféle művészfilm ez, lepisszegjük őket. Az a film, édesfiam, olyan, mint az angyalka. Jön, biztos, hogy jön, lehet neki örülni. Várni, aztán akár el is lehet felejteni. Mert úgyis jön megint.

A Bencés Öregdiákok Szövetsége nagy csomagot küldött, fél tucat szép kivitelű naptár volt benne 2009-re. Na, örvendtem meg, lehet osztogatni, nem mintha ezzel gondoltam volna egy az egyben megoldani az ajándékkérdést. Két nap telt el az ünnepből, amikor öcsémuram észrevette, hogy szerepel benne az egyik versem, rögtön valamelyik januári lapon.
Nézzenek oda!, vettem kézbe a kiadványt. A vers fölött kétségtelenül az én nevem állt, de nem nagyon rémlett maga a szöveg. Ráadásul a címe szerint egy sorozat I. darabjáról volt szó. Aztán lapozgatni kezdtem. És ért a meglepetés, egyik a másik után. A vers II., III., IV., V., majd végül a VI. része is ott szerepelt, szépen elosztva az egy esztendő alatt. Mire a hatodik részt is elolvastam, valami kezdett derengeni. Tényleg, úgy október tájt telefonáltak egyszer, hogy felhasználhatják-e egyik művemet. Ó, hogyne, részemről a megtiszteltetés, mondtam a mobilba, és máris mással foglalkoztam.
Tehát ez itt a „közös mű”, ami egyben honorárium is, jöttem rá. Ráadásul rátaláltam egy versemre, ami a jelek szerint nem ment teljesen veszendőbe.
Nem hiába a karácsony az újra és újra megszületés ünnepe.

Anyukámtól kaptam egy konyhai kendőnek használható ruhaanyagra nyomott naptárt: 1965-ből. Születési évem, szép színes, a hónapok és a napok franciául szerepelnek rajta, és magát a naptárt szőlő, paradicsom, paprika, mázas kancsó, fonott üveg, serpenyő, szelídgesztenye és egy vaskondér rajta öleli körbe. Igen csak kedvem szerint való díszletek. Aztán eszembe villan, hogy Bécsben, az Academián, ahol a decembert töltöttem, a liften is szerepel a gyártási évszám, ami ugyancsak 1965. Ott, akkor eltöprengtem rajta: ha nem lenne ráírva, erre a liftre a legrosszabb szándékkal is legfeljebb azt mondtam volna, hogy 30 éves. Mert igazán jó állapotban van, és sebesen száguldozik fel s le. Rám vajon mondaná-e bárki, a LEGJOBB szándékkal is, hogy hát… úgy saccra… mondjuk 30 éves lehet…

Németnek Bécs, magyarnak Pécs – indulás. Megyek, mint a kisangyal.
Átkelni a Dunántúlon észak-dél irányban mindig szép feladat. Szerencsére szinte tavaszias az idő, a fények, a színek nem az ádventi naptár utolsó előtti ablakát festik.

Szeretek átgurulni a falvakon, amikor nem túl sietős, és csak nézni, mintha lenne mit nézni, mert igazság szerint mindig van. Mint ahogy engem is megnéznek annyian, mintha falun még lenne valamiféle – lehet, hogy tolakodónak is érezhető – kíváncsiság az emberekben, No lássuk, ki az, aki erre jön.
Sokszor nézek bele a mellettem elsuhanók szemébe, arra az egyetlen pillanatra nagyon mélyen, hogy szinte ők jönnek zavarba, ez már egy másik fajta, majdnem felkiáltás, Mi az ördög, ki lehet ez. Magammal húzom a tekintetüket, ahogy elhaladok, húzom magammal a fejüket, fordulnak. Aztán lehet, hogy elküldenek anyámba, és én voltaképp megyek. Legalábbis arrafelé.

Mennyi-mennyi helységnév hazáig, amiknek nevét viseli (viselte) valaki, akit ismerek. Legalábbis hallottam róla. Kezdve rögvest Sopronnal, bár csak annak a szerencsétlen színésznőnek a neve ugrik be, a Soproni Ágnesé, akit feldarabolt a fia. És aztán a többi, Cenk, Káld, Újkér, Sárvár, Sümeg, Hévíz, Keszthely – egytől egyik tartoznak hozzájuk emberek. Arca van a helységnévtábláknak.

Balatonszentgyörgy előtt, a Zala-híd mellett mindig megszemlélem azt a kis, fehérre meszelt, nádban bújó őrházat, amiről ’81-ben Tijó nevű osztálytársam bemesélte, hogy az a Matula bácsi kunyhója. El is bicajoztunk oda az öcsémmel a tikkasztó hőségben, és óvatos cserkésztük be, mert – ki tudja – még az is elfordulhat, hogy tényleg ott leljük az öreg Matulát, pipázás közben. Ezzel szemben senkit sem találtunk, a házban a fal mellett néhány csónak állt, evezők, továbbá egyéb vízi és nyári felszerelés. És a következő percben megjelent egy tagbaszakadt, bajszos és morcos ürge, elkezdett üvöltözni, Matula kunyhója ám!, elhúztok innen a jó… Voltaképp melegebb éghajlatra próbált elküldeni, de a legmelegebb akkor épp ott volt.
Mi ez a házikó? Emlék? Kamaszkor? Kaland? És hányszor suhantam el már előtte úgy, hogy mindez az eszembe jutott? Ha útitársam volt, biztos, hogy – ha nem is minden részletében – felemlegettem a Matula kunyhóját. Az biztos, baromira hiányozna, ha egyszer csak jönnék, és nem állna itt.
Hány ilyen mozaikkőből áll az élet?

És akkor végre, magyarnak Pécs… Az utóbbi egy hónapban legalább egy tucatszor kellett előadnom, mi is van itt, még az osztrákok is hallottak róla, hogy 2010 meg kultúrfőváros – naná, ők is most kezdenek majd Linzzel, jött meghívó a nyitányra, de oda nem lesz érkezésem.
Szóval, hogy ez a Pécs, tetszik tudni… Hát igen, nem, de mégis, azt hiszem, azért igen, ja, hát az nem, sajnos, lehetett volna, persze, majd meglátjuk, végül is, még egy bő év…
Gurul be az ember, már úgy értem befelé, végig a Zsolnay út kopott, szürke házacskái között; lehet mondani: megjöttem, épp úgy azt is, hogy hát ez hihetetlen. Amúgy meg, melyik fővárosnak nincsenek rejtegetnivaló kerületei, utcái? A külcsín pedig nem a belbecs. A kultúra hihetetlen felmagasztosító erejéről nem is szólva.

Úgyis várjuk a mennyből az angyalt. És nem csak december 24-én kell várni. Jól tudjuk, isteni ajándékaival az év bármelyik napján meglephet bennünket – ha jók voltunk.

Itt mindig fúj a szél, mintha hegyen lennénk. Megismeri az ember a bécsi szelet, ha hosszabban itt tartózkodik. Mert pár nap esetén azt hihetnők, hogy pech, így kifogni a szeles időt. De aztán kiderül: a szél van olyan fontos, mint bármi, amiről azt hisszük, az az igazi bécsi. Mint mondjuk a szelet.

Félig munkaként, no meg a kíváncsiság is hajt, megszervezem, hogy találkozhassak a Filharmonikus Zenekar igazgatójával, Dr. Hellsberggel, elvégre jön az újév, az újévi koncert, majdnem bulvár és mégis komoly.
Itt minden nagyon komoly. A Musikverein épülete (természetesen, Őapostoli királyunk, Ferencjóska kegyes adományából emelték), már a cím is tökéletes: Bösendorferstrasse 12. Elhatározom, meg fogom kérdezni, vajon tudnak-e róla, hogy létezik egy magyar nyelvű színdarab ezen a címen, Bösendorfer, a maga idejében jó nevű szerző Karinthy Ferenc írta. De aztán ez elmarad, ugyanis dr. Hellsberg annyit mesél, hogy győzőm jegyzetelni.
- Hány évre előre van tele a naptáruk? – kérdem.
- Bizony, 3-4 évre előre kötünk le programokat. A fő tevékenységünk a két bécsi, bérleti sorozatunk, de mivel ezek a bérletek 20 évre előre elkeltek, az utóbbi időben beiktattunk egy pót-koncertsorozatot is. A naptári évünk eléggé be van táblázva azáltal, hogy vannak olyan fesztiválok például New Yorkban, Luzernben vagy Japánban, továbbá ünnepi játékok, mint a salzburgi, ahol biztosan szerepelünk. A meghívások folyamatosan érkeznek, és azért évente néhány alkalommal igyekszünk olyan helyekre is elmenni, ahonnan már nagyon régóta hívnak vagy esetleg még sosem játszottunk.
- Tehát ha, teszem azt, Pécsről befutna egy meghívás, talán 2015-ben teljesíteni is tudnák?
- Ki tudja, lehet, hogy sokkal előbb! Mindig vannak meglepetések.
Aztán – hiszen hivatalosan ezért jöttem – a hamarosan esedékes újévi koncertről faggatom.
- Ez a Bécsi Filharmonikusok legfontosabb szereplése, vagy csak a leghíresebb?
- Nos, ez egy olyan koncert, aminek legalább a dátuma biztos: január 1. Kétségtelen, hogy a közvetítés révén egyfajta világszenzáció lett belőle. Épp most jövök a tévés jogokat kezelő svájci cég irodájából, és jelenthetem, hogy rekord várható, 70 ország vette meg a közvetítés jogát. Ez különös, megható érzés, hogy milyen messzire, mennyi emberhez jut el a muzsikánk. Magam 1978-ban vettem részt először a koncerten, és annyit mondhatok, hogy mind a mai napig különös élmény a számomra.
Ám a fő kérdés, hogy mi legyen a műsor. Itt tekintettel vagyunk arra, ha egy-egy zeneszerzőnek jubileuma van. 2009-ben, ugye, Haydn-év lesz, ezt nem hagyhattuk ki a számításból, hiszen Haydn-mű még sosem szerepelt az új évi koncert műsorán. Amúgy, természetesen, a műsor mindig tisztelgés a Strauss-család művészete előtt. Az év során alig játszunk Strausst, legfeljebb néha, ráadásként – a valcereket, polkákat az újévi koncertre tartogatjuk.
Első ízben vezényli a zenekart a január 1-i fellépésen Daniel Baremboim, aminek nagyon örülünk. Aztán elhangzik egy Haydn-mű, mint említettem, továbbá a műsor második felét a „magyar Johann Straussnak” szenteljük: részlet csendül fel a Cigánybáróból, játsszuk az Éljen a magyar!-t, aminek partitúrájára Strauss maga írta oda, hogy „A nemes magyar nemzetnek ajánlom”.
A nemes magyar nemzet. Hát igen. Fura dolog ez az egész osztrák-magyar összegabalyodás. Ez a Monarchia-dolog. A bukott forradalommal, Haynauval, Sisivel, az aranykorral. Habsburg Ottó 1966-ig ki volt tiltva Ausztriából, Bruno Kreisky jóvoltából térhetett vissza, szinte kegyként. És mindeközben a Habsburgokból éltek, részben. Nincs olyan hivatalos épület, a „békeidőkben” emelt palota, múzeum, kávéház, ahol ne a császár és Erzsébet fogadná az embert. Ők adják az otthonosság érzés, a nemes magyar nemzet fiainak és leányainak is.

A Burgon megyek át, kedves 2-es villamosom megállója felé. Középkorú nő kérdezi útitársait, természetesen magyarul:
- Gyerekek, melyik a Mária Terézia-szobor?
Nem bírom megállni, hogy ne legyek oly igen segítőkész. Mutatok előre, a két múzeum között tömbként magasodó alkotásra.
- Az ott, elöl, az a nagy – mondom.
- Ja, jó. Köszi. Mert a Mária Teréziánál kell találkozni négykor, megy haza a busz.

Akárhányszor elgurulok a 2-es villamossal a Stadiongassén, és már sötét van, mint valami mesében, a sűrű erdőben látni a fényt: a fák-bokrok között, ott messze fény dereng. Csillogás itt is, ott is, piros jelek.
Voltaképp csak ennyi.
Hogyne tudnám, hogy a városháza előtti téren most zajlik a széles földön híres karácsonyi vásár, Christkindlmarkt, a Kisjézus kiárusítása. Millió fabódé, és minden, ami egy karácsonyhoz kellhet, dísz, fabábú, népi iparművész és tűzzománcos alkotásai, plüssállat, tíz kilós Malacka, továbbá egy sereg olyasmi, ami nem karácsonyfüggő, ezért mindig elkel, csoki, nyalóka, sültgesztenye, perec, kolbász, forralt bor, felnőtt- és gyerekpuncs.
Tudom, mert ott jártam december első napjaiban, végigtolakodtam néhány soron, megfogdostam néhány izét, aztán elmenekültem. Mi vagyok én? Turista? Nekem itt dolgom van, vagy mi a szösz. Jöttem írni. Mindent leírok, kíméletlenül.
Döcög a 2-es villamos, és mindig odanézek. Majdnem úgy, mint aki vágyakozik: ott, kérem, ott zajlik a messze földön híres bécsi karácsonyi vásár.

A Kohlmarkton, a Grabenen csak elvétve hallani német szót. Az orosz a leggyakoribb, és mi tagadás, lassítok, sőt, kirakatnézést imitálva meg is állok, hogy megszemléljem az oroszokat. Többségében nő, földig érő bundában, roskadozva az aranytól, kezükben a legdrágább boltok hercig kis zacskóival.
És örvendek, amikor el-elkapok egy szót, pányimájú, igyom, kátorüj,búdosseje. Annak idején én Szergejjel leveleztem, ha nem is túl sűrűn, de a tagozaton ez kötelező volt. Csomagot is küldtünk egymásnak. Az ő pakkjában érkezett valami bakelitdarabra emlékeztető csoki, Misa-macis olimpiai matrica és kitűző, valamint vízfestéket, ami a hosszú úton ripityára tört. Cserébe szandált kért Szergej, szandált, mert azt nem lehetett kapni a nagy Szovjetunióban.
Vajon mi lehet vele? Lehet, hogy itt sétál ő és Szergejné is, és mellettem méregetik az Etienne Aigner bőrtáskákat, Szmátrí, tolká 3500 euró. Nem is olyan drága.

Pont négy eurót kell fizessek a virsliért és a pohár sörért. Egyenként halászom elő őket a zsebem mélyéről, így aztán van időm megszemlélni mindegyik. Az első német, a sassal, a második olasz, a harmadik francia, a negyedik szlovén… Osztrák épp most nincs közte egy sem. És persze magyar sem, nem is lehetne. Ha majd 2014-ben, ahogy mai ígéret szól, virslizek ugyanitt, vajon előkerül-e a zsebemből a szlovák, a lengyel vagy román egy eurós mellett végre egy hazai?

Vendéglátóm, Frau Gruber még ebédre is meghív. Ajándékot viszek neki, az írók legpöffeszkedőbb ajándékát, saját művemet. Most jelent meg egy kis írás a K2 magazinban, afféle karácsonyi szám; a keresztanyámmal zajlott hóbortos, egykori ünnepekről írtam, az szerepel benne szépen, németül. Az elmaradhatatlan májgombócleves fölött udvariasan megköszöni, ígéri – mi mást is tehetne? –, majd elolvassa. Aztán elmeséli, ő hogyan járt.
- Egyszer én is írtam karácsonyi mesét, de botrány is lett belőle. Nem nagyon tudok kitalálni történeteket, mindig abból dolgozom, amit látok-hallok. Egy öregotthon közelében laktam, ahol az egyik évben gyilkosság történt. Pontosan szentestén, ráadásul mindennek az oka a szerelem volt. Adott két férfi, akik ugyanazt a nőt szerették – az ilyesmi életkortól független, elhiheti. Nyilván, az ünnep, a ki kit köszönt meg és kinek a szobájában kérdése kiélezte a helyzetet. Végül az egyik öreg agyoncsapta a másikat. Ugye, ez olyan anyag, amit csak nagyon picit kell színezni, épp csak „szerkeszteni” valamennyire. Megírtam, és megjelent egy antológiában. Na, hogy én azért mit kaptam… A sok szent, fahéjillatú történet között egyszer csak feltűnik egy áporodott szagú öregotthon, kibolyhosodott kardigánban meg papucsban csoszogó vénemberek, akik undok módon szerelmeskedni akarnak, aztán meg ölnek december 24-én! Pedig… hát nem erre mondja azt az ember, hogy Jesszusom?

Az e-mailben az állt, hogy a hotel mindössze három percre van az állomástól, gyalog jöjjek, véletlenül se taxival, mert akkor egy egész városnéző túrára számíthatok, és ráfizetem a gatyámat is. Nofene, itt is ez a seft megy? Liverpoolban?
Ballagok hát, húzom a bőröndömet. A Lime Streetre kilépve szemerkél rám az eső – igen, ez valóban méltó fogadtatás. A Britannia Adelphi Hotel már látszik a következő sarokról. Kívülről, aztán belülről: well… Nemhiába a Titanic leendő utasainak fogadására épült újjá jelenlegi formájában. A műmárvány oszlopok mögött valószínűleg ott fülel a liverpooli Miss Marple, mert rejtélyekben bizonyára 2008 végén sincs hiány.
Például rejtély, miképp jöttek rá az itteniek, hogy a jövőre nézve egyetlen mentsváruk lehet: a kultúra. A polgármester, Warren Bradley elégedett mosollyal néz rám másnap, miközben dióhéjba préselve nyújtja át a város történetét:
- Tavaly ünnepeltük a fennállásunk 800 éves jubileumát. Idén azt, hogy Liverpool mintegy ötven évnyi lejtmenet után újból megmutathatja, hogy létezik.
Ha valaki nem tudná (és valószínű, hogy e kies hazában is akadnak ilyenek jónéhányan), 2008-ban Liverpool Európa Kulturális Fővárosa. Mint a reklámszlogen mondta: mert megérdemli.
Annak, idején, minden rossz kezdetekor, a Nagy Világválság idején majdnem 1 millió lakosa volt a városnak – ma 440 ezer. Erre lehet mondani, hogy „csak”, de tényleg. Érezni is homályosan, mintha sokan nem lennének itthon… Sehol a tömeg, dugók, zsúfoltság. Mint amikor valaki egy túlontúl nagy kabátban szinte elvész.
A polgármester még szolgált egy-két elképesztő adattal: a belváros és kikötő rekonstrukciójára, és az utóbbi teljes átstruktúrálására nem kevesebb, mint 8 milliárd fontot költöttek az utóbbi öt-hat évben. Megépült az Echo névre hallgató auditórium és a Szent György Terem, ami egyedül 24 millió fontba került. Bradley hangsúlyozza: nem épületeket húzta fel, hanem várost építettek. Nem vásárlókban és fogyasztókban gondolkodtak, hanem városlakókban.
Ezek persze bőven lehetnének szlogenek is, de egy-két nap alatt az ide csakis Beatles- és Liverpool FC-tudattal érkező gyanútlan látogató megbizonyosodhat róla, hogy a kincstári szöveg tényleg kincsekről szól.
Az Európai Kulturális Parlament ülése például az öreg kontinens első, valamikor az 1880-as években kialakult kínai negyedének kapujában álló Blackyben zajlik. Ez sem megvetendő példa: egy néhai metodista templomot úgy alakítottak át kultúrműhellyé, hogy a nagyfőnökön kívül az összes munkatárs úgy nevezett önkéntes: utcáról összeszedett 17-55 év közötti munkanélküli, csavargó, kilátástalan helyzetben élő férfi és nő. Itt pedig kivirultak, és ugyanúgy, mint a maga a depresszióból kilábaló város, látják, hogy még e földi életben is lehet szó egy más(ik) világról. Bill Harpe, a meglehetősen sajátos külsejű, usánkát, hosszú, ősz copfot viselő, folyton teát kortyoló alapító elégedett a fejleményekkel, nemrégiben itt jártak londoni barátai, akik hét éve nem voltak Liverpoolban, és leesett az álluk.
- Úgyhogy most örülünk, de a kérdés az, mi lesz jövőre meg három év múlva. Véget érnek az ünnepségek, elkezdenek fogyni a vendégek, és tartani lehet tőle, hogy a pénz sem lesz annyi, mint most. Ezen kell tehát dolgozni, hogy ami létrejött, ne néhány évre szóljon, hanem akár generációk számára. Akik a pénz szagára gyűltek Liverpoolba, már most elhúztak, nekik már a londoni '12-es olimpia a következő nagy falat…
A buszos túra aztán felvillantja Liverpool többi arcát is. A történelmi központra egyszerűen azt lehet mondani, hogy szép. Nagyon angol, ezernyi jellegzetes házikóval, mindegyikben kocsma, ráadásul meg a kultúrfővárosi év tiszteletére megszépült régi és megépült új épületcsodákkal. Az Albert Dokkban, ami valaha Európa legnagyobb kereskedelmi kikötőjének központja volt, ma ismét büszkén loboghatnak a zászlók: mintegy százhúsz, különböző rendű-rangú létesítmény készült el az amúgy elég alaposan megbombázott falak között. Hotel, bolt, kávézók, éttermek – és természetesen múzeumok. A Rabszolgaság Történetének Múzeuma (mintegy utólagos jóvátételként a világ felé: a belépés egyedül itt ingyenes), a Liverpool Tate Galéria és mindenek felett a Beatles Múzeum, ahol a négy gombafejű karrierjének állomásait járhatjuk végig. A legújabb koncertcsarnok a volt vámhivatal büszke kőtornyai előtt pedig még el sem készült, ami nem jelenti azt, hogy a zenei élet emiatt csorbát szenvedne: tucatjával rendezik idén (is) a fesztiválokat a városban, legutóbb a nem kis felhajtással járó MTV Gálát, épp Sir Paul McCartney jelenlétében.
Az azonban a közvetlen citytől néhány utcára is jellemző, hogy üres, vak házak állnak mindenfelé, kongó, épp csak a némi esztétikai jóérzés miatt kifestett raktárak. Viszont szemét szinte sehol, rikító zöld kocsikat toló, láthatósági mellényt viselő utcaseprők tűnnek fel rendre, párban, és eltüntetnek minden csikket, papírgalacsint. Ez, speciel, kultúrfőváros-fíling.
Szóval, a központ kipipálva.
Aztán jönnek Engels Frigyes A munkásosztály helyzete Angliában képi illusztrációjának máig beillő negyedek. Todge Lane, Edge Hill – az a közös bennük, hogy kétszintes, piros téglás házakból álló végtelen hosszú utcák követik egymást. És mindegyik üres. A házak is, az utcák is. Úgy nevezett „regeneration area”-k, a teljes pusztulat a jelen helyzet szerint, és majd, egyszer, ezekből is lesz valami. Kell hozzá pár milliárd font megint. De valószínű, meglesz az is. Néhány utcába bevándorlókat telepítettek, itt jobbról is, balról is üres minden, nincs kivel hajba kapni. A fiatalok, mondják, már sokkal inkább tolerálják az idegeneket, mint a korábbi generációk.
A parkok általában focipályában végződnek. Choda (a csoda tudja, honnan való eredetileg; rekedt, tájszólásos angolt beszél, lehet hegyezni az embernek a fülét), az alkalmi idegenvezető meséli, hogy mindenki csak a két nagy csapatot, a Liverpool FC-t meg az Evertont ismeri, de amúgy majdnem száz egyesület működik a városban és környékén. Egymás mellett vagy hat-hét rendes, nagy méretű focipálya, és szombat délután lévén, mindegyiken meccs zajlik a borongós, őszi időben. Rikító szerelésben, szponzorfeliratokkal, lelkesen kergetik a bőrt. A pályát övező korlát mentén nagykabátos férfiak kiabálnak és lengetik az öklüket.
Ez is Liverpool, úgy látszik, nagyon is az, és ezek szerint a kultúra része.
Aztán a szombat esti láz. Tíz után pezsgőbb a belváros, mint a korábbi napok „elméleti” csúcsforgalmi óráiban. A szeszes italt árusító boltok automata ajtaja nem is tud bezáródni, annyian jönnek-mennek. A hihetetlen számú kocsma és lokál, tömve, a cigisdobozokon itt is feketén díszelgő, ijesztgető feliratok láthatólag nem hatják meg az ifjúságot. Hol van még a halál? – hiszen kedves városuk most van feltámadóban. Iszom egy Guinnesst, korábban sosem ízlett igazán, ez egy új fajta, Red névre hallgat, eléggé bírható. Aztán vissza az Adelphi Hotelba, én, a megkésett Titanic-vendég, és különös zsivajra leszek figyelmes: a hatalmas, tizenkét karos rézcsillárokkal díszített bálteremben bokszviadalt tartanak, az Arany Kesztyű Kupát. A terem közepén felállított ringet kerek asztalok veszik körül és liverpooliak ülnek ott tömött zsúfoltságban, rikoltoznak és habzó söröket gurítanak le a győztes sikerére, a vesztes bánatára egyaránt.
Eljátszom a gondolattal, meg kellene kérdezni egyiket, másikat, vagy a csapost, mit szól a kultúrfővárosi eseményekhez, meg egyáltalán, milyen ma liverpoolinak lenni. De aztán nem forszírozom. Hiszen látható-érezhető.
Suhayle, a fekete bőrű önkéntes, a Blackyben azt mondta, 2008 már azért megérte, mert azok – mint például ő –, akiknek esélye sincs utazni, találkozhatott sok-sok idegennel, külföldivel – például velem, illetve további a 8 millióval –, akik, ha úgy tetszik, idejöttek hozzá.
Ugyanis, ha belegondolunk, mi másról is szólna az élet, mint jönni, menni, találkozni, látni, hallani, érezni, mindazt, ami csak adatik.

Ja, és még valami:

Olyan, hogy liverpooli, nincs is, ugyanis ők magukat scousernek nevezik (legfeljebb liverpudlinak). Többek között erre a névre hallgat a helyi ételspecialitás is (scouse), ami egy serpenyőben pirított zöldségegyveleg, a krumplis-répás-káposztás gezemice, csak kevéske hússal. Mellé, mint afféle tengerésznépség, kétszersültet rágcsáltak még. Hogy mennyire valós a jelenléte a mai liverpooli konyhában, nem derült ki, ugyanis a néhány nap alatt sehol sem érezték úgy a vendéglátók, hogy scouse-t tálaljanak a messziről érkezett kedves vendégnek.