Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Hatvan

2005


Március 1.

Drágáim!
Elgondolkoztam, milyen fura is az élet: mi, rokonok, akik szeretjük egymást, hiszen a jól ismert, azt ne mondjam „dokumentált” szálakon túl is valami kibogozhatatlan kötelék fűz bennünket össze, évek hosszú során alig-alig látjuk egymást, holott – tudom, mert én így érzem és magamat hozzátok hasonlatosnak tartom – titokban mindannyian vágyjuk a találkozást, az együttlétet. És mindezek fényében mennyire szomorú (szomorú, mert az) és bizony egyben morbid (morbid is, mert az alkalom az), hogy immár oly régóta csak temetéseken gyűlünk össze az ország különböző sarkában: fekete ruhás, kisírt szemű varjuk gyülekezete vagyunk alkalomról alkalomra, akik nem örömtelien, hanem vigasztalóan ölelik meg egymást – ugye érzitek, mekkora különbség van a kettő között, még akkor is, ha mindkettő ugyanabból az ősi, masszaszerű, sűrű szeretetből fakad. Csakhogy a szeretet fájdalma és a szeretet ujjongása más energiákat közvetít, máshogy éltet…, és persze halaszt.
Nos, Drágáim azért kellett ez a kissé filozofikus, ha úgy tetszik, okoskodó bevezető, mert elhatároztam: egy nevetős, heje-hujázó találkozóval örvendeztetem meg mindannyiunkat! Ezennel kijelentem: felmentelek valamennyiőtöket, hogy megjelenjetek majdan a temetésemen, és cserébe nem kérek mást, mint hogy legyetek itt a 60. születésnapomon. Szomorkodhatnék ezen is, hogy íme – akár úgy tetszhet: hirtelen – itt van ez a dátum is, ám nem teszek. „Ó, azok a boldog hatvanas évek!”, kurjantom inkább. Mi, akik megértük a naptár szerinti 60-as éveket, fiatalon, elmondhatjuk, hogy minden nehézség, szegénység ellenére csodás évek voltak. Hát ugyan mért ne lehetne így nekikészülődni az életkor szerinti hatvanasoknak is, nem igazam van-e?
Kihirdetem, íme, hogy a legérettebb nyárban, július 27-én várlak Benneteket a házamban, a kertemben, és legfőképpen a szívemben. További instrukciók (hadd legyek ez egyszer én, a mindig engedelmes, az élet rendezője!): ajándékot ne hozzatok, mert az ajándék úgyis Ti magatok lesztek. Aki – és ez nem valamiféle kiskapu – bármely okból úgy érzi, hogy mégsem…, szóval nem tud (olyasmit feltételezni se merek, hogy ne akarna) majd jönni, annak is lesz némi házi feladata: kell, hogy írjon egy rövid kis emlékezést, ami kettőnket összeköt. Figyelem! Vidám történetek, gyermekcsínyek, tréfák jöhetnek csak számításba, a borongás, a szívfájdítás nem ide való – hiszen ez egyszer NEM temetésre gyűlünk össze, ezt sose feledjétek! Nem az eltelt 59 éves kell siratni, hanem örvendeni annak az akárhánynak, ami következik!
Megértették?!
Hát ehhez tartsátok magatokat…!
Várakozó-vágyakozó szeretettel,
Gabriella, Gabó, Gabi (néni) – kit mi illet.

Anyuka csuda egy jelenség. Elhatározta, hogy örök életű lesz. Kérdezem tőle, no és mennyi az az örök? Csak legyint. Amatőr hozzáállás, években mérni bármit is. Nem az számít. Ilyeneket mond: lehet, hogy csak most kezdődik minden, ami érdekes. Eddig volt a kötelesség, az élet sora: növekedni, tanulni, férjhez menni, gyereket szülni, majd felnevelni, értük élni, dolgozni, nem számolni perceket, napokat, éveket. Egyszerre csak eltelik hatvan esztendő, és úgy érzi, olyan kevés dolog történt eddig, illetve, persze, hogy sok minden történt, de olyasmi, amit csak ő akart, csak azért, mert neki jól esett volna, már-már feleslegesen jól, szinte semmi. Piciségek, amiket épp ezért könnyen el lehetetett hessegetni, hogy ugyan már…, nevetséges…, nincs rá idő… Elhessegette őket, és ezek a pici vágyak, pici élet-szerelmek mind rágtak egy pici lyukat a lelkében. Befoltozom, kis csibém, a lyukacsos lelkemet, és utána örökké fogok élni, mondta anyuka, és kiment a kertbe, hogy beszélgessen kicsit a virágaival. Régen ez se így volt, csak morgott, fene ezt a sok növényt, kihajítom őket egy szép napon, hát kinek van erre energiája… Most ott guggol, szinte gügyög velük, a tenyerébe veszi szirmukat, és végigsimogatja őket egyenként, mint egy kisgyermek kezecskéjét.

Ha végiggondolom, kik ők, az életem, az emberek, akik igazából számítottak és számítanak ma is, csak azt mondhatom, végig csodálatos volt minden. A borzalmakkal, bánatokkal, sírásokkal együtt is. Mi minden villan fel! És honnan, miféle szívmélyi bugyrokból!
Mamácska hangja… Végtelen hosszú út volt az akkor, vasúton, és micsoda veszély a két éves csöppnyi leánykával, akit úgy vittem, kendőbe bugyolálva, lopva, a hónom alatt. Minden fában egy orosz katonát láttam, és ahogy a vonat lépésben eldöcögött a sötét árnyak előtt, félelmemben mindannyiszor csak annyit tudtam elmotyogni, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus…
Kati néném hangja… Egy ilyen picike gyermek, és már azon töri a fejecskéjét, hogyan lehet az, hogy forog a Föld! Hallotta valahol, valakitől. Oda állít a udvar közepére egy kannát, melléje guggol, és nézi, nézi, órák hosszat nézi, hogy forog-e. De az a fránya kanna csak nem moccan, nem hogy forogna. Toppant a lábával, csalódott, hogy ostobaságokat locsognak a felnőttek, már megint…
Nagyapó mély, dörmögő hangja… Forradalom, édes gyermekem, azt bárki mondhatja, hogy szaladjunk, mert valahol kitört a forradalom… Amíg nem tudjuk, mi van, jobb, ha folytatjuk a babválogatást. Ültem mellette a sámlin, és pergettem az ujjaim között a… mit is… forradalmi babot.
A férjem hangja… Úgy van az, Magdus, hogy minket nem lehet boldogtalanná tenni, ha mi nem akarunk azok lenni. Lehet, hogy nem egy nagy hozomány, amit ebbe a házasságba én beteszek, de azt ígérhetem, hogy te nekem nem a feleségem leszel, hanem az egészségem… Mit szólsz?
A lányom hangja… Jaj, anyuska, ezt az ostobaságot, hogy te nem kellesz senkinek, ezért akár már meg is halhatsz, most azonnal verd ki a fejedből! Fiatal vagy, szép vagy okos vagy! Apu meghalt, de mi élünk tovább. Hol van az megírva, hogy e földi létben csak egyetlen élet lehetséges? Sehol. Sőt, lehet, hogy meg se halsz. Mi lenne, ha elhatároznád, hogy örök életű leszel? Hm? Nem próbálod meg?
Hát persze, hogy megpróbáltam. Mondtam is nekik utóbb, magatokra vessetek, öreg anyátok nem tágít e földi világból, de fogtok ti még a pokolra kívánni engem, nem is egyszer! És milyen csodás, hogy ezen nevetni tudunk, ilyenkor mindahányan gurulunk a kacagástól!

Milyen furcsa is, istenem. A legnagyobb boldogság közepette, ahogy ott ültünk az alkonyodó kert mézébe merülve, mintegy véletlenül néztem anyukára. Mennyit nevetett aznap! Ha el lehetne tenni a nevetést, mint a kompótot, el, a sötét kamrapolcra állítani, hogy elő lehessen kapni, ha szükség van, hát akkor sok-sok évre elegendőt lehetett volna spájzolni. Még olyan csúnya szó is elhagyta a száját ebéd után, mint amilyet én sose hallottam tőle. Egy Ibiről mesélt, akivel együtt lakott a kies fővárosban valami továbbképzés alkalmával, és ez az Ibi egyre csak pasizott, és volt egy különös szabású szoknyája, tán banánszoknya volt a szakszerű neve, de Ibi csak „baszoknyának” nevezete, mert ezt húzta fel, ha randizni ment, és ugyebár, el lehet képzelni a többit… Hogy kacagott ezen, ahogy mondani szokta, majd’ kiesett a száján.
És most ott ült a fonott székben. Miközben Pali mesélt valami szokásos bugyuta-vicceset a legutóbbi malajziai túrájáról, és mindenki hangosan derült, csak meredt maga elé, egészen kőarccal, a sárga fényben tényleg úgy hatott, mint egy remekbe faragott szobor. És a keze… A kezét összefonta az ölében. Nem úgy, mint aki csak pihenteti, hanem – és még a gondolattal is megtorpantam egy pillanatra – mint aki imádkozik. És máris a fülembe csengett harminc évvel korábbról a vénséges Kati néni hangja, ahogy a vakolatlan ház előtt ült a „nyanyaszéken” és még régebbi időkről mesélt, amikor anyuka volt kicsi. Odajött hozzám, mondta Kati néni, látom ám, hogy össze van téve a szurtos, pici kezecskéje. Hát veled mi van, bogárkám, kérdeztem tőle, csak nem imádkozol? De bizony, imádkozom, felelte komoly képpel, mert én apáca leszek, mert az apácák mindig boldogok, mert az ő férjük a Jézus Krisztus! A vénséges Kati néni akkor felnevetett, odvas szájával szinte hahotázott, ugyanúgy, mint az alkonyi kertben ülők a malajziai kutyaétteremben történteken. Csak az imádkozó kislányból lett hatvan éves asszony nem nevetett senkivel, hanem ült, összefont kézzel, és fogalmam sem volt, mire gondolhat, csak szerettem volna, ha arra, hogy bár nem Jézus Krisztus lett férje, azért megtudhatta, mi fán terem a boldogság. És az, hogy most akaratlanul összeteszi a kezét, szintén boldogság és nem félelem.



Augusztus 21.

Drágáim!
Tudjátok, mit akarok mondani? Azt, hogy csodálatos volt. Minden, ahogy történt. Így volt jó. Veletek.
Nem tudhatjátok, mit akarok mondani. Ám jobb, ha tőlem tudjátok meg. Én a bőrgyógyásztól és az onkológustól tudtam meg három napja. Csupa olyasmi szó, amiről azt hiszi az ember, hogy csak a filmekben mondják ki őket, az életben meg kizárólag másoknak: daganat, túlburjánzás, áttét és a többi. Hogy a májam. Most szinte szégyellem, hogy sose gondoltam a májamra, hogy az van, ott bennem, dolgozik… No mindegy. Szóval néhány hónap. Még. A hatvanegyedik évből. És milyen érdekes, én, aki hirdettem, hogy örökké élek, most egyszerre úgy érzem, hogy valóban, örök időktől fogva élek. Nem hatvan, hanem hatszáz, hatezer éve. Minden megtörtént és minden velem történt meg. Hát sose akarok tán meghalni? Ha az élet kaland, mekkora kaland a halál! Még nem félek. Ha bármiért is imádkoznék, talán azért: ne féljek. Hadd maradjak meg abban a hitben, nincs mitől.
Úgyhogy…
És ne feledjétek: a temetésemről felmentést kap mindenki, aki itt volt a hatvanadikon. Halál komolyan mondom!
Sziasztok:
G.