könyvek ::
| 1 2 3 4 | Következő oldal >> |
Hegymenet
2011
„Nincs minden, amit mi szeretnénk, de van minden, amire szükségünk lehet.” Ez volt a
nyolcvanas évek Pannonhalmája Rémusz igazgató úr megfogalmazásában, ahová Méhes
Károly író, a hajdani kis kamasz szülői indításra „Hegymenet”-ben felkapaszkodott.
Az ember világa belül van, egy kamaszé még inkább belül, a mélyen. Ahogy önmaga lesz,
helyesebben, önmagává mer lenni, fejti le a szorongás páncélját, lesz befogadóvá, még az
elszalasztott jók utólagos elfogadójává is. Méhes Károly hajszálpontos leírást ad a kamaszfiú belső,
elébb védekező, elutasító, majd kitárulkozó világáról. Írása őszinte, vonzó és szép. Biztos vagyok
benne, hogy izgalmas és gyógyító mindazoknak, akik mernek egykori önmagukkal találkozni,
évtizedek után is tükörbe nézni.
Várszegi Asztrik
nyolcvanas évek Pannonhalmája Rémusz igazgató úr megfogalmazásában, ahová Méhes
Károly író, a hajdani kis kamasz szülői indításra „Hegymenet”-ben felkapaszkodott.
Az ember világa belül van, egy kamaszé még inkább belül, a mélyen. Ahogy önmaga lesz,
helyesebben, önmagává mer lenni, fejti le a szorongás páncélját, lesz befogadóvá, még az
elszalasztott jók utólagos elfogadójává is. Méhes Károly hajszálpontos leírást ad a kamaszfiú belső,
elébb védekező, elutasító, majd kitárulkozó világáról. Írása őszinte, vonzó és szép. Biztos vagyok
benne, hogy izgalmas és gyógyító mindazoknak, akik mernek egykori önmagukkal találkozni,
évtizedek után is tükörbe nézni.
Várszegi Asztrik
|
Túl élő
2009
ÉS MÁR ITT IS VAN!
Némi túlhordással, de december 18-án, hál' isten, nem az év legsötétebb napján mégsem, megjelent a TÚL ÉLŐ az Orpheusz Kiadónál.
RÉSZLET:
Négy éves koromban kezdődtek azok a műtétek, amiket azért kellett elvégezni, hogy az összevissza álló kis csontocskáimat valahogy a helyükre kalapálják. Ezt szó szerint kell érteni, mert a véres operációk során fűrészeltek, fúrtak, faragtak a lábamon, lemezekkel, csavarokkal rögzítették a csontokat, majd egy-két év elteltével ezeket újból kiszedték.
Azok az utak a műtőig. Előző este megvolt a beöntés, reggel pedig beadták a kábító szurit, amitől nagy nyugalomban kellett volna várnom a sorsomat. Ezek a reggelek különböztek a többitől. Látszólag ugyanúgy történtek a dolgok, beindult a kórtermi élet, zörögtek, csoszogtak, hangoskodtak, sírtak, beszéltek egymáshoz. De én már csak vendég voltam ebben a közegben. Aki fizikai valójában ugyan még itt van, ül a kiságyban és kinézetre pontosan olyan, mint tegnap este, pedig a klinika másik szárnyában, a titokzatos, piros feliratú csapóajtók mögött már nekem készítik elő a műtőt. Azt a zöld csempés, csillogó króm berendezésű termet, ahová bebocsáttatást nyerek hamarosan.
Az operáció eszenciájaképp az maradt meg bennem, hogy megjelent a kórteremben a két markos műtőslegény. Akkor még nem zöld vagy kék, hanem a hagyományos fehér szerelésben, fejükön a kis sapkával. Mindig viccelődtek. Kisöregnek meg nagylegénynek hívtak, és biztosítottak róla, hogy nem lesz semmi bibi. Ezt néhány órával később megcáfolhattam volna, elvégre a combomon „keletkezett” sok centis vágás enyhén szólva is több volt, mint egy szokásos bibi.
Felraktak a gurulós hordágyra és betakartak. Feküdtem, néztem a mennyezetet, és ahogy toltak, valami különös könnyűség költözött belém.
A műtőig nagyon hosszú volt az út. Elhaladtunk azokon a részeken, amiket csámborgásaimból ismertem, a folyosón, a lépcsőház előtt, a liftek előtt, majd egy csapóajtó tárult ki előttem. Az már egy más, ismeretlen világot jelentett, a belső bugyrot, ahová csak a kiválasztottak kerülhettek be. A fények, a hangok, a szagok – minden, minden más volt itt, mint amit a kórtermekben már-már megszoktam. Akármilyen kicsi voltam, és nem igazán lehettem tisztában az idő múlásával, éreztem, hogy az életem, a történések, aminek részese, sőt, főszereplője leszek, felosztódik „volt”-ra és „lesz”-re. És tudtam azt is, hogy a „volt” az, ami most van, mert igazából a „lesz” a fontos, amiről még semmit sem lehet tudni. De amikor majd kifelé tolnak innen, már abban a „lesz”-világban fogok élni, és az a legkülönösebb, hogy nem a világ lesz más, hanem én.
Ezt ígérik, ezért történik ez az egész, a neonfényes mennyezet bámulása, hogy engem megváltoztassanak, mármint a lábamat, a járásomat, és az jobb lesz.
A gurulós hordágy kereke ugrált, ahogy tolták, pontosan lehetett érezni a vékony lepedő alatt a csálé kerék táncát. Ez is biceg picit, lám, így van ez, de sebaj, végül is nem ezen múlik a tökéletesség.
A kórterem szaga. A sebbenzin szaga. Letépik a gézt, és látszik a lábam, össze van varrva a bőr, feketére alvadt vér szárad a seb vonalán és a kilógó varratokon. Ezt pucolják le esténként. Előbb a benzinnel, aztán jódozzák. A jód sárga, másképp facsarja az orrot, mint a benzin. Végül egy ragacs következik, amire aztán rátapasztják a friss gézlapot. Hurkapálcikára csavart vatta. Olyan mint a cimbalomütő. Még nem tudom mi az, sose láttam olyasmit. Csak fapálcára tekert vattát, amit különböző folyadékokba mártanak, és összevissza kenegetnek vele.
A professzor bácsi vizitkor letépeti a gézt, és megszemléli a sebet. Hozzá is ér. Tömpe, vaskos ujja van, a körme tövig vágva. Kicsit megnyomkodja. Közben ráncolja a homlokát. Komoly dolog ez.
A professzori vizit napján már hajnalban kezdődik a felmosás. Szúrós szagú felmosólével kenik végig a padlót.
A professzor bácsitól mindenki retteg amúgy.
A Szamuely utcai lakásból szinte második otthonként bámult négyszáz ágyas klinika negyedik emeleti osztálya úgy ivódott belém, mint ahol mindig este van. Furcsa, hogy az első gondolatérzés mindig ez, hiszen temérdek olyan kép is van bennem, ami nappal játszódik, mégis az este, illetve az éjszaka ennek a korszaknak, kisebb megszakításokkal két évnek, az igazi arca. Amikor már majdnem jó volt ott. Csöndesebb lett az élet, lentről, odakintről világítottak az utcai lámpák, a környező házak ablakai.
Egyik éjjel meghalt valaki. Nem tudom, hogy egy orthopédiai osztályon miként fordulhatott elő ilyesmi. Az ajtótól balra lévő ágyban, ami pontosan szemben állt az enyémmel, egy nagyobbacska lány feküdt. Csak a sűrű, gesztenyeszínű, bongyor hajára emlékszem. Túl volt már a műtéten, a lábából vasak, merevítők álltak ki.
Egyszer csak visítani kezdett. Bejöttek hozzá, majd egyre többen. Az éjjeli világítás mellé felkapcsolták az ágya fölötti neont is. Különös, halkra hangszerelt zaj töltötte meg a kórtermet, ahol még a kábán fekvő kisgyerekek is megérezték, hogy olyasmi történik, ami több mint egy különös álom. A bongyor hajú lány dobálta magát és hörgött. Sietősen szaladgáltak ki s be az orvosok és a nővérkék. Oxigénpalackot hoztak, furcsa, sziszegő hangok érkeztek a megvilágított sarokból. Aztán paravánt vontak az ágya köré. Nem tudom, meddig tarthatott az egész, húsz percig vagy órák hosszat. Egyszer csak nagy-nagy csönd lett. A műszereket kitolták, és egy idő után az ágy felett égő, éles fényű neont is eloltották. Sőt, a paravánt is elvitték.
Akkor lehetett látni, hogy a bongyor hajú kislány ugyanúgy fekszik, mint korábban is, műtött, merevítőkkel kitámasztott lába magasan kiemelkedett az ágy síkjából. Csak az volt furcsa, hogy egyáltalán nem mozdult. Nagyon mélyen aludhatott, mert teljesen letakarták egy lepedővel, még egy hajtincse sem látszott elő. A kórterem békés, kéklő derengésben úszott, csak a folyosóról szűrődött be a fény a nyitva maradt ajtón át. Elaludtam, és mire újból felébredtem, a bongyor hajú kislány ágya üres volt. Teljesen üres, ágynemű sem maradt rajta, csak az egymásnak támasztott, szürke-fehér csíkos, pucér matracok. Az öreg takarító néni érkezett, mint minden reggel, zörgött a bádogvödörrel és a felmosófával. Szúrós szagú fertőtlenítős vízzel törölte végig a szürke műanyagpadlót.
Kezdődött egy új nap, ami majdnem ugyanolyan volt, mint az előző.
Besétált egy öreg papa. Kigombolt pizsama felsőben, papucsban csoszogva. Hátratett kézzel járta végig a kis ágyakat, fütyörészett, bekukucskált a rács felett, ki van odabent. Álltam és néztem.
Olyan volt, mint egy megőszült ördög. A füle hegyes, és maradék ősz, göndör fürtjei úgy tekeredtek, meredtek két oldalt a magasba, mintha szarvacskák lettek volna. Az arca széles volt és vörös, vigyora, amit tán kedveskedőnek szánt, idegesítően hamis és torz. A hangja sem tetszett, túl vékonynak találtam, idétlennek.
Amikor hozzám ért, nem akartam olyan kukán állni, és hagyni, hogy csak meredjen rám és röhögjön rajtam.
Elrikoltottam magamat, Ácsi bácsi, maga nem mohácsi?, és most én vigyorogtam, ezen a meglepetésszámba menő fordulaton.
Erre ő megállt, a haja, ha lehet, még inkább felmeredt, és mint aki csak erre várt, vörös fejjel visszakiabált, De bizony mohácsi vagyok!
Egy élő busó, eleven vicsorral. Legalább ha tudott volna betegséget űzni. Vagy megmutatni, hogy miként kell nem busongani.
De csak vékony, kíméletlen kacaja maradt meg.
A reluxa műanyagcsíkjai között szeletekben esett be a fény a falra, a padlóra.
Még szigorú látogatási rend volt. Adott napokon, meghatározott órákban. Háromtól ötig. Anyám érkezett előbb. Talán egyenesen az iskolából, ahol tanított. Nem tudom, mit mondott, mit hozott. A fehér klinikai hokedlin ült, fogta a kezemet. Talán erre emlékszem, a kézmelegére. Biztos simogatott is. Mesélt esetleg. Kérdezgetett, hogy s mint érzem magamat, mi volt ebédre, ilyesmiket.
Nem emlékszem semmire.
Néha bejött a német tanár néni, aki már otthon is tanítgatott. Próbált velem németezni. Hogy egy kicsit elterelje a figyelmemet. Egy félóra erejéig valami más, és persze hasznos is. Hans lernt fleissig. Inge spielt. Grossvater hört das Radio. Hektor, der Hund ist hungrig. Elvégre németül tudni kell. Ha sántikáló mondatokban is, de beszélni kell a nyelveket.
Apám is megérkezett a klinikáról, ahol egész nap beteg gyerekekkel foglalkozott. Ideje volt, hogy a saját beteg fiacskája felé nézzen.
Feltehetőleg beszélt az orvosokkal. Esetleg a professzor bácsival is, bár biztosan nem minden alkalommal. Csak az ágyam fölé magasodó alakját látom, a nyakkendőjét, maga előtt összekulcsolt kezét. Miket mondhatott nekem? Mosolygott rám, lássam, hogy vidám, és ami velem történik, egy csöppet sem szomorítja el. Sőt. Higgyem el, hogy ez a jó. Majd meglátom.
Anyám és apám egymás mellett állva, mint valami homályosuló fényképen.
Ott állnak és mégis távolinak érzem őket, hiszen percek kérdése, és tényleg távozni fognak. Elmennek, mert este van, menniük kell, és én itt maradok.
Ebben nincs semmi jó. Ez nagyon rossz.
Tombolva üvöltöttem, amikor elbúcsúztak tőlem. Ráztam a vaságy rácsát, kapkodtam utánuk, nem könnyítettem meg számukra a valószínűleg amúgy sem egyszerű elválást. Még egyszer anyám kézmelege a fejemen. Buksimon, úgy mondta. Közben próbálja lefejteni magáról az ujjacskáimat. Apám mond valamit, olyasmit, ha jó leszek, holnap is eljönnek. Ugye szeretném, ha jönnének? Int, mosolyog. Semmi baj. Sőt.
Visítok, rázom a rácsot. Azt érzem, nem érezhetek mást, hogy mindenki elárul, egyedül vagyok, csak magamon segíthetek, de ez sem megy. Ketrecbe zárva, menekülésre képtelenül, kiszolgáltatva várom, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak.
Jön a kék este, jön a fekete éjszaka.
Akár meg is halhatnék, tán az lenne a legüdvösebb.
Holott minden azért történik, hogy éljek.
Az elképesztő cirkuszok, amiket rendeztem, azt eredményezték, hogy egy idő után, a többi gyerek nyugalma érdekében, és hogy ne „lázítsam” őket is hasonló búcsúzási jelenetekre, végül áthelyeztek egy kétfős felnőtt szobába, a rácsos ágyammal együtt.
Ennek a hatását senki nem láthatta előre.
Én lettem a férfi betegek kis kedvence. A sok fájós térdű, fájós vállú bányász kezelésbe vett, amúgy férfiasan. Ennek ékes jele volt, hogy a szókincsük betyáros gyorsasággal ragadt át rám, vagyis mindazok a kifejezések, amiket az értelmező szótárban durv. vagy pejor. megjelöléssel közölnek, ha egyáltalán közölnek, egykettőre a sajátom volt, és mivel jelentésükkel semennyire sem voltam tisztában, úton-útfélen alkalmaztam őket. Különösen szerettem kitüntetni az engem is operáló professzor urat, a mokány, végtelenül szigorú tekintetű, bajuszos, szemüveges bácsit, a koreai Rákosi Mátyás Hadikórház egykori hős sebészét. A nagyvizitek során szemrebbenés nélkül küldtem egy a jó kurva édesanyja picsájába, neveztem szarjankónak, ha az jutott az eszembe – mindezt fennhangon, szinte énekelve, mint aki most aztán kivágja a rezet, de legalább is, lám, bebizonyítja, hogy mennyire életre való.
Szegény nagyapámat, ha megjelent a negyedik emeleti folyosón, nem tudom, milyen mértékben tájékoztatták viselkedésem hátulütőiről, ő minden esetre aggódó szeretettel követte lábadozásomat, és hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, rendszeresen kolbászt hozott számomra ősrégi, két csatos aktatáskájában. Apám bizonyára sokkal nehezebb helyzetben volt a professzor úr előtt, hiszen mifelőlünk csakis a hála érkezhetett volna a műtétet bravúrosan elvégző orthopédus felé, ám mennyire lehetetlennek tűnt ezt kifejezni, amikor épp az, akiért mindez történik, akinek a legeslegesleghálásabbnak kellett volna lennie, naponta küldi el a professzort a legcifrább káromkodások szárnyán melegebb éghajlatra.
A nagyvizit a sleppel együtt eltűnt a szemem elől, és én igenis éreztem egy kis örömet, elégedettséget, hogy tettem valamit a világ jobbításáért, ahogy apám is jósolta, miszerint minden jó lesz.
Majdnem jó volt: a világ ösztönös, mélyről felszakadó káromlása.
Kitűnőségem, illetve kitűnni vágyásom nem csak szóban, hanem tettekben is megnyilvánult.
Szobatársam egy fiatal bányász volt, akinek a robbanás szinte teljesen szétroncsolta a térdét. Először le akarták vágni a lábát, de a felesége addig könyörögött, fenyegetőzött, majd fizetett, hogy végül is megoperálták (ó, hány évvel később is tudtam meg ezt, szegény ember már réges-rég halott volt). A műtét napján ott feküdt a szomszéd ágyon félig ájultan, épp csak ébredezvén. Anyám aznap ott járt, de nem jöhetett fel szegény, hát felküldte a sült csirkét, amit hozott.
A klinikai étkezés bugyrai… Heteken át az egyenízek. Átlátszó jénai edényben hozták a seszínű, híg levest, aztán valamilyen főzelék, fasírozottal. Ez él bennem, a főzelék félig folyós, félig gumiszerű állaga, és a fasírt, amit kanállal nyisziteltem, és szétválva olyan kásás, összegyúrt kis kukacokra emlékeztető hústörmelék esett szét a tányéron, amiről – hiába, hogy nem tudhattam, miből készül – éreztem, hogy ehetetlen. Estére zsemle volt májkrémmel, esetleg parízer, egy bögre tej, sárga, füles műanyagpohárban. Mindehhez képest a sült csirke, amit anyám küldött, egy kis mennyországot jelentett, a ropogós, megpirult bőr, az omlós hús. Nagyapám kolbászaira egyáltalán nem emlékszem, de erre a csirkére elementáris erővel, bár lehet, hogy az illat-íz egyveleg, továbbá az alufólia zizegése, ahogy bontogatom a még meleg húst, a folytatás miatt maradt meg ilyen erősnek.
Miközben lerágcsáltam a pipihusit a csontokról, szerettem volna, ha a műtött bányász szóba elegyedik velem. Harsányan és egyre követelőzőbben beszéltem hozzá, mind inkább felbosszantva magam azon, hogy válaszra sem méltat, csak fekszik, lustán szundít, miközben itt strapálom magamat. Faragatlan fráter. Lehet, hogy szemét görénynek neveztem, esetleg tetves kis buzeránsnak. A szavak megvoltak az önkifejezéshez. Odáig ment mindez, míg végül is a tiltás ellenére felültem az ágyam szélére, és a leszopogatott, zsíros csirkecsontokat megveszekedett mérgemben egyenként a bányász fejéhez vagdostam. Máig érzem a karomban a hajításra való késztetést, ami egészen belülről táplálkozott, az erőt, és a szinte biztos célzást, azt az érzetet, hogy a csont pontosan ott fog becsapódni, ahová szántam, ennek a szemétládának a csapzott fején.
A bányász felriadt, jajgatott, még védekezett is a kezével. Révedezéséből ez a merénylet végképp kirángatta, de talán az még inkább, hogy rájött, mi történik vele: egy vacak öt éves kölök hajigálja csirkecsontokkal!
Valahogy elérte a csengő gombját, úgyhogy hamarosan jött az ügyeletes nővér, és ezzel minden véget ért.
Semmi egyébre nem emlékszem. Se a szidásra, a büntetésre, szüleim szégyenére. Csak a karomban maradt meg a dobó mozdulat. És a mai napig nem érzek egy szemernyi bűnbánatot sem. Ha már így kellett történnie, akkor a lehető legjobb módon történt.
Rettegek a szúrásoktól. A vékony, hideg tűtől, aminek a végén, mint egy könnycsepp kibuggyan a folyadék, a nap felé, az ég felé tartva, felmutatva az áldozatot.
Aztán jöhet a döfés.
Az injekció mindennél rosszabb volt. Inkább még egy műtét, előtte a beöntéssel, inkább a számba dugott altatócső, ami a gumimatrac pumpájának gumijára hasonlított, csak a szuri ne lenne.
Sírok, kapálózom, ha meg akarnak szúrni. A nem operált lábamba kapom a szurikat minden nap. Kettőt - egyet reggel, egyet este. Kis műanyagtálcán hozza a nővérke, lerántja rólam a paplant, megnyomogatja a combomat, letörli az alkoholos vattával, és akkor jön az ég felé tartott fecskendő. A kibuggyanó könnycsepp. Visítok, le kell fogni, dobálom magamat, a nővérke segítséget hív, megmarkolnak erős kezek, döfnek. A combom már olyan kemény a sok szúrástól, hogy alig találni rajta felületet, ahová egy injekciós tű behatolhat. Kék és zöld ott a bőröm, és folytonosan lüktet. És tényleg kőkemény, két hét után már teljesen használhatatlan, megfordítanak, hogy a hátsó felembe adják a szurit.
Az infúziót se tűröm. Kitépem magamból a tűt, engem ne tartsanak műanyag csövön lógva, hát mi vagyok én, nem kell, hogy így csepegtessék belém az életet.
A bal csuklóm alatt kiszakadt a bőr, a tű, amit vissza-visszaillesztettek, egyre mélyebb krátert ásott rajtam. Leragasztották a leukoplaszttal – „azt mondja a tapasztalat, gyógyul a seb tapasz alatt”; ezt persze sokkal később sütöttem ki, és még sokáig nem jártam tapas bárban sem…
A jobb karommal sem jártak több szerencsével. Onnan is kiszedtem. Még az ujjaimban érzem a műanyag hajlását, ahogy kis kezemben megtörik, amint a tű kibújik a vénámból, és árván fityeg a semmiben, csöpögve, mint aki bevizelt.
Mindig este van, különös lámpafény.
Összeszorított foga mögül szűri az ügyeletes doki a magáét, még se húzhat rám egyet, pedig lehet, hogy ezt tenné a legszívesebben.
Bevarrja a tűt a karomba. Kis érzéstelenítés után vágást ejt a bőrömön, ott dugja fel a tűt és aztán a sebet összevarrja. Két öltés az egész, bagatell a műtéti heghez képest.
Mégis, ez is megjelöl örökre.
Hogy rossz voltam.
Meg akartak javítani, de konokul ellenálltam, vagyis fizikai „rossz” mivoltom átokszerűen teljesedett ki viselkedésbéli rosszaságommal. Az előbbit még lehetett orvosolni a megfelelő szúró-vágó szerszámokkal, és bár vért követelt a művelet, el lehetett mondani, hogy megérte az áldozat – aki, minden látszat ellenére nem én voltam. Hanem a műtétek körítéseként az általam produkált valódi tettek sok esetben megoldhatatlan feladatot jelentettek a tudomány állása szerint. Nem értessék, mit akar ez a kis nyavalyás? Mit képzel? Nem veszi észre, hogy itt mindenki miatta teszi ki a lelkét?
A kétágyas kórteremben estem fejre.
Egyik éjjel felébredtem, és el akartam indulni. Operált, gipszelt lábbal ez persze merőben lehetetlen volt, ráadásul mindezt sötétben. A nagy indulatnak egyetlen törvényszerű következménye lehetett, hogy kiestem a kiságyból, a műanyagpadlóra. Fejjel előre. Nem tudom, hogy még mindig a bányászom ideje alatt történt-e, mindegy is. Riasztották az ügyeletest, az orvost, aki a nevezetes (és átkozott) beteggel nem merte vállalni a kockázatot: azonnal fejröntgenre utalta. Az éjszakában azonban csak a megyei kórházban volt gép szolgálatban, így oda mentővel szállítottak át. Ez a nem túl hosszú utazás kísérteties kalandnak tetszett előttem. Az éjszakai városon keresztül robogtunk, és a biztonság kedvéért a szirénát is bekapcsolták. A mentő tetején villogó kék lámpa hideg kék fénybe vonta a házakat is, míg bent, a mentő biztonságában szinte családias melegben kucorogtunk mi, akiket egy közös ügy vezérelt: eljutni a megyei röntgenre. Egy hosszú kép él bennem minderről, a kocsi belseje, ahol égett egy kicsi, sárga lámpa, az orvos, a mentős halk suttogása, a motor zaja, a kint elsuhanó, kékes fényben villódzó falak. Szinte tökéletes volt. Akkor biztos nem így fogalmaztam volna, de mindenképp bizsergetett az érzés: megérte. Az ágyból való kizuhanás, a fájdalom, a szentségelés, a cirkusz. Ezért a kis időért. Élet helyett percek.
Maga a röntgen, a kórház homályos folyosóján való bolyongás, a hideg tolószékben való ücsörgés, a várakozás már nem része ennek a különös, titokzatosságában némának maradó, csupán eleddig ismeretlen mélységeket sejtető éjszakának.
Visszavittek a helyemre. Nem hibbantam meg az eséstől, csak azt kellett kivárni, hogy végre lábra állhassak, és hazapaterolhassanak.
Némi túlhordással, de december 18-án, hál' isten, nem az év legsötétebb napján mégsem, megjelent a TÚL ÉLŐ az Orpheusz Kiadónál.
RÉSZLET:
Négy éves koromban kezdődtek azok a műtétek, amiket azért kellett elvégezni, hogy az összevissza álló kis csontocskáimat valahogy a helyükre kalapálják. Ezt szó szerint kell érteni, mert a véres operációk során fűrészeltek, fúrtak, faragtak a lábamon, lemezekkel, csavarokkal rögzítették a csontokat, majd egy-két év elteltével ezeket újból kiszedték.
Azok az utak a műtőig. Előző este megvolt a beöntés, reggel pedig beadták a kábító szurit, amitől nagy nyugalomban kellett volna várnom a sorsomat. Ezek a reggelek különböztek a többitől. Látszólag ugyanúgy történtek a dolgok, beindult a kórtermi élet, zörögtek, csoszogtak, hangoskodtak, sírtak, beszéltek egymáshoz. De én már csak vendég voltam ebben a közegben. Aki fizikai valójában ugyan még itt van, ül a kiságyban és kinézetre pontosan olyan, mint tegnap este, pedig a klinika másik szárnyában, a titokzatos, piros feliratú csapóajtók mögött már nekem készítik elő a műtőt. Azt a zöld csempés, csillogó króm berendezésű termet, ahová bebocsáttatást nyerek hamarosan.
Az operáció eszenciájaképp az maradt meg bennem, hogy megjelent a kórteremben a két markos műtőslegény. Akkor még nem zöld vagy kék, hanem a hagyományos fehér szerelésben, fejükön a kis sapkával. Mindig viccelődtek. Kisöregnek meg nagylegénynek hívtak, és biztosítottak róla, hogy nem lesz semmi bibi. Ezt néhány órával később megcáfolhattam volna, elvégre a combomon „keletkezett” sok centis vágás enyhén szólva is több volt, mint egy szokásos bibi.
Felraktak a gurulós hordágyra és betakartak. Feküdtem, néztem a mennyezetet, és ahogy toltak, valami különös könnyűség költözött belém.
A műtőig nagyon hosszú volt az út. Elhaladtunk azokon a részeken, amiket csámborgásaimból ismertem, a folyosón, a lépcsőház előtt, a liftek előtt, majd egy csapóajtó tárult ki előttem. Az már egy más, ismeretlen világot jelentett, a belső bugyrot, ahová csak a kiválasztottak kerülhettek be. A fények, a hangok, a szagok – minden, minden más volt itt, mint amit a kórtermekben már-már megszoktam. Akármilyen kicsi voltam, és nem igazán lehettem tisztában az idő múlásával, éreztem, hogy az életem, a történések, aminek részese, sőt, főszereplője leszek, felosztódik „volt”-ra és „lesz”-re. És tudtam azt is, hogy a „volt” az, ami most van, mert igazából a „lesz” a fontos, amiről még semmit sem lehet tudni. De amikor majd kifelé tolnak innen, már abban a „lesz”-világban fogok élni, és az a legkülönösebb, hogy nem a világ lesz más, hanem én.
Ezt ígérik, ezért történik ez az egész, a neonfényes mennyezet bámulása, hogy engem megváltoztassanak, mármint a lábamat, a járásomat, és az jobb lesz.
A gurulós hordágy kereke ugrált, ahogy tolták, pontosan lehetett érezni a vékony lepedő alatt a csálé kerék táncát. Ez is biceg picit, lám, így van ez, de sebaj, végül is nem ezen múlik a tökéletesség.
A kórterem szaga. A sebbenzin szaga. Letépik a gézt, és látszik a lábam, össze van varrva a bőr, feketére alvadt vér szárad a seb vonalán és a kilógó varratokon. Ezt pucolják le esténként. Előbb a benzinnel, aztán jódozzák. A jód sárga, másképp facsarja az orrot, mint a benzin. Végül egy ragacs következik, amire aztán rátapasztják a friss gézlapot. Hurkapálcikára csavart vatta. Olyan mint a cimbalomütő. Még nem tudom mi az, sose láttam olyasmit. Csak fapálcára tekert vattát, amit különböző folyadékokba mártanak, és összevissza kenegetnek vele.
A professzor bácsi vizitkor letépeti a gézt, és megszemléli a sebet. Hozzá is ér. Tömpe, vaskos ujja van, a körme tövig vágva. Kicsit megnyomkodja. Közben ráncolja a homlokát. Komoly dolog ez.
A professzori vizit napján már hajnalban kezdődik a felmosás. Szúrós szagú felmosólével kenik végig a padlót.
A professzor bácsitól mindenki retteg amúgy.
A Szamuely utcai lakásból szinte második otthonként bámult négyszáz ágyas klinika negyedik emeleti osztálya úgy ivódott belém, mint ahol mindig este van. Furcsa, hogy az első gondolatérzés mindig ez, hiszen temérdek olyan kép is van bennem, ami nappal játszódik, mégis az este, illetve az éjszaka ennek a korszaknak, kisebb megszakításokkal két évnek, az igazi arca. Amikor már majdnem jó volt ott. Csöndesebb lett az élet, lentről, odakintről világítottak az utcai lámpák, a környező házak ablakai.
Egyik éjjel meghalt valaki. Nem tudom, hogy egy orthopédiai osztályon miként fordulhatott elő ilyesmi. Az ajtótól balra lévő ágyban, ami pontosan szemben állt az enyémmel, egy nagyobbacska lány feküdt. Csak a sűrű, gesztenyeszínű, bongyor hajára emlékszem. Túl volt már a műtéten, a lábából vasak, merevítők álltak ki.
Egyszer csak visítani kezdett. Bejöttek hozzá, majd egyre többen. Az éjjeli világítás mellé felkapcsolták az ágya fölötti neont is. Különös, halkra hangszerelt zaj töltötte meg a kórtermet, ahol még a kábán fekvő kisgyerekek is megérezték, hogy olyasmi történik, ami több mint egy különös álom. A bongyor hajú lány dobálta magát és hörgött. Sietősen szaladgáltak ki s be az orvosok és a nővérkék. Oxigénpalackot hoztak, furcsa, sziszegő hangok érkeztek a megvilágított sarokból. Aztán paravánt vontak az ágya köré. Nem tudom, meddig tarthatott az egész, húsz percig vagy órák hosszat. Egyszer csak nagy-nagy csönd lett. A műszereket kitolták, és egy idő után az ágy felett égő, éles fényű neont is eloltották. Sőt, a paravánt is elvitték.
Akkor lehetett látni, hogy a bongyor hajú kislány ugyanúgy fekszik, mint korábban is, műtött, merevítőkkel kitámasztott lába magasan kiemelkedett az ágy síkjából. Csak az volt furcsa, hogy egyáltalán nem mozdult. Nagyon mélyen aludhatott, mert teljesen letakarták egy lepedővel, még egy hajtincse sem látszott elő. A kórterem békés, kéklő derengésben úszott, csak a folyosóról szűrődött be a fény a nyitva maradt ajtón át. Elaludtam, és mire újból felébredtem, a bongyor hajú kislány ágya üres volt. Teljesen üres, ágynemű sem maradt rajta, csak az egymásnak támasztott, szürke-fehér csíkos, pucér matracok. Az öreg takarító néni érkezett, mint minden reggel, zörgött a bádogvödörrel és a felmosófával. Szúrós szagú fertőtlenítős vízzel törölte végig a szürke műanyagpadlót.
Kezdődött egy új nap, ami majdnem ugyanolyan volt, mint az előző.
Besétált egy öreg papa. Kigombolt pizsama felsőben, papucsban csoszogva. Hátratett kézzel járta végig a kis ágyakat, fütyörészett, bekukucskált a rács felett, ki van odabent. Álltam és néztem.
Olyan volt, mint egy megőszült ördög. A füle hegyes, és maradék ősz, göndör fürtjei úgy tekeredtek, meredtek két oldalt a magasba, mintha szarvacskák lettek volna. Az arca széles volt és vörös, vigyora, amit tán kedveskedőnek szánt, idegesítően hamis és torz. A hangja sem tetszett, túl vékonynak találtam, idétlennek.
Amikor hozzám ért, nem akartam olyan kukán állni, és hagyni, hogy csak meredjen rám és röhögjön rajtam.
Elrikoltottam magamat, Ácsi bácsi, maga nem mohácsi?, és most én vigyorogtam, ezen a meglepetésszámba menő fordulaton.
Erre ő megállt, a haja, ha lehet, még inkább felmeredt, és mint aki csak erre várt, vörös fejjel visszakiabált, De bizony mohácsi vagyok!
Egy élő busó, eleven vicsorral. Legalább ha tudott volna betegséget űzni. Vagy megmutatni, hogy miként kell nem busongani.
De csak vékony, kíméletlen kacaja maradt meg.
A reluxa műanyagcsíkjai között szeletekben esett be a fény a falra, a padlóra.
Még szigorú látogatási rend volt. Adott napokon, meghatározott órákban. Háromtól ötig. Anyám érkezett előbb. Talán egyenesen az iskolából, ahol tanított. Nem tudom, mit mondott, mit hozott. A fehér klinikai hokedlin ült, fogta a kezemet. Talán erre emlékszem, a kézmelegére. Biztos simogatott is. Mesélt esetleg. Kérdezgetett, hogy s mint érzem magamat, mi volt ebédre, ilyesmiket.
Nem emlékszem semmire.
Néha bejött a német tanár néni, aki már otthon is tanítgatott. Próbált velem németezni. Hogy egy kicsit elterelje a figyelmemet. Egy félóra erejéig valami más, és persze hasznos is. Hans lernt fleissig. Inge spielt. Grossvater hört das Radio. Hektor, der Hund ist hungrig. Elvégre németül tudni kell. Ha sántikáló mondatokban is, de beszélni kell a nyelveket.
Apám is megérkezett a klinikáról, ahol egész nap beteg gyerekekkel foglalkozott. Ideje volt, hogy a saját beteg fiacskája felé nézzen.
Feltehetőleg beszélt az orvosokkal. Esetleg a professzor bácsival is, bár biztosan nem minden alkalommal. Csak az ágyam fölé magasodó alakját látom, a nyakkendőjét, maga előtt összekulcsolt kezét. Miket mondhatott nekem? Mosolygott rám, lássam, hogy vidám, és ami velem történik, egy csöppet sem szomorítja el. Sőt. Higgyem el, hogy ez a jó. Majd meglátom.
Anyám és apám egymás mellett állva, mint valami homályosuló fényképen.
Ott állnak és mégis távolinak érzem őket, hiszen percek kérdése, és tényleg távozni fognak. Elmennek, mert este van, menniük kell, és én itt maradok.
Ebben nincs semmi jó. Ez nagyon rossz.
Tombolva üvöltöttem, amikor elbúcsúztak tőlem. Ráztam a vaságy rácsát, kapkodtam utánuk, nem könnyítettem meg számukra a valószínűleg amúgy sem egyszerű elválást. Még egyszer anyám kézmelege a fejemen. Buksimon, úgy mondta. Közben próbálja lefejteni magáról az ujjacskáimat. Apám mond valamit, olyasmit, ha jó leszek, holnap is eljönnek. Ugye szeretném, ha jönnének? Int, mosolyog. Semmi baj. Sőt.
Visítok, rázom a rácsot. Azt érzem, nem érezhetek mást, hogy mindenki elárul, egyedül vagyok, csak magamon segíthetek, de ez sem megy. Ketrecbe zárva, menekülésre képtelenül, kiszolgáltatva várom, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak.
Jön a kék este, jön a fekete éjszaka.
Akár meg is halhatnék, tán az lenne a legüdvösebb.
Holott minden azért történik, hogy éljek.
Az elképesztő cirkuszok, amiket rendeztem, azt eredményezték, hogy egy idő után, a többi gyerek nyugalma érdekében, és hogy ne „lázítsam” őket is hasonló búcsúzási jelenetekre, végül áthelyeztek egy kétfős felnőtt szobába, a rácsos ágyammal együtt.
Ennek a hatását senki nem láthatta előre.
Én lettem a férfi betegek kis kedvence. A sok fájós térdű, fájós vállú bányász kezelésbe vett, amúgy férfiasan. Ennek ékes jele volt, hogy a szókincsük betyáros gyorsasággal ragadt át rám, vagyis mindazok a kifejezések, amiket az értelmező szótárban durv. vagy pejor. megjelöléssel közölnek, ha egyáltalán közölnek, egykettőre a sajátom volt, és mivel jelentésükkel semennyire sem voltam tisztában, úton-útfélen alkalmaztam őket. Különösen szerettem kitüntetni az engem is operáló professzor urat, a mokány, végtelenül szigorú tekintetű, bajuszos, szemüveges bácsit, a koreai Rákosi Mátyás Hadikórház egykori hős sebészét. A nagyvizitek során szemrebbenés nélkül küldtem egy a jó kurva édesanyja picsájába, neveztem szarjankónak, ha az jutott az eszembe – mindezt fennhangon, szinte énekelve, mint aki most aztán kivágja a rezet, de legalább is, lám, bebizonyítja, hogy mennyire életre való.
Szegény nagyapámat, ha megjelent a negyedik emeleti folyosón, nem tudom, milyen mértékben tájékoztatták viselkedésem hátulütőiről, ő minden esetre aggódó szeretettel követte lábadozásomat, és hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, rendszeresen kolbászt hozott számomra ősrégi, két csatos aktatáskájában. Apám bizonyára sokkal nehezebb helyzetben volt a professzor úr előtt, hiszen mifelőlünk csakis a hála érkezhetett volna a műtétet bravúrosan elvégző orthopédus felé, ám mennyire lehetetlennek tűnt ezt kifejezni, amikor épp az, akiért mindez történik, akinek a legeslegesleghálásabbnak kellett volna lennie, naponta küldi el a professzort a legcifrább káromkodások szárnyán melegebb éghajlatra.
A nagyvizit a sleppel együtt eltűnt a szemem elől, és én igenis éreztem egy kis örömet, elégedettséget, hogy tettem valamit a világ jobbításáért, ahogy apám is jósolta, miszerint minden jó lesz.
Majdnem jó volt: a világ ösztönös, mélyről felszakadó káromlása.
Kitűnőségem, illetve kitűnni vágyásom nem csak szóban, hanem tettekben is megnyilvánult.
Szobatársam egy fiatal bányász volt, akinek a robbanás szinte teljesen szétroncsolta a térdét. Először le akarták vágni a lábát, de a felesége addig könyörögött, fenyegetőzött, majd fizetett, hogy végül is megoperálták (ó, hány évvel később is tudtam meg ezt, szegény ember már réges-rég halott volt). A műtét napján ott feküdt a szomszéd ágyon félig ájultan, épp csak ébredezvén. Anyám aznap ott járt, de nem jöhetett fel szegény, hát felküldte a sült csirkét, amit hozott.
A klinikai étkezés bugyrai… Heteken át az egyenízek. Átlátszó jénai edényben hozták a seszínű, híg levest, aztán valamilyen főzelék, fasírozottal. Ez él bennem, a főzelék félig folyós, félig gumiszerű állaga, és a fasírt, amit kanállal nyisziteltem, és szétválva olyan kásás, összegyúrt kis kukacokra emlékeztető hústörmelék esett szét a tányéron, amiről – hiába, hogy nem tudhattam, miből készül – éreztem, hogy ehetetlen. Estére zsemle volt májkrémmel, esetleg parízer, egy bögre tej, sárga, füles műanyagpohárban. Mindehhez képest a sült csirke, amit anyám küldött, egy kis mennyországot jelentett, a ropogós, megpirult bőr, az omlós hús. Nagyapám kolbászaira egyáltalán nem emlékszem, de erre a csirkére elementáris erővel, bár lehet, hogy az illat-íz egyveleg, továbbá az alufólia zizegése, ahogy bontogatom a még meleg húst, a folytatás miatt maradt meg ilyen erősnek.
Miközben lerágcsáltam a pipihusit a csontokról, szerettem volna, ha a műtött bányász szóba elegyedik velem. Harsányan és egyre követelőzőbben beszéltem hozzá, mind inkább felbosszantva magam azon, hogy válaszra sem méltat, csak fekszik, lustán szundít, miközben itt strapálom magamat. Faragatlan fráter. Lehet, hogy szemét görénynek neveztem, esetleg tetves kis buzeránsnak. A szavak megvoltak az önkifejezéshez. Odáig ment mindez, míg végül is a tiltás ellenére felültem az ágyam szélére, és a leszopogatott, zsíros csirkecsontokat megveszekedett mérgemben egyenként a bányász fejéhez vagdostam. Máig érzem a karomban a hajításra való késztetést, ami egészen belülről táplálkozott, az erőt, és a szinte biztos célzást, azt az érzetet, hogy a csont pontosan ott fog becsapódni, ahová szántam, ennek a szemétládának a csapzott fején.
A bányász felriadt, jajgatott, még védekezett is a kezével. Révedezéséből ez a merénylet végképp kirángatta, de talán az még inkább, hogy rájött, mi történik vele: egy vacak öt éves kölök hajigálja csirkecsontokkal!
Valahogy elérte a csengő gombját, úgyhogy hamarosan jött az ügyeletes nővér, és ezzel minden véget ért.
Semmi egyébre nem emlékszem. Se a szidásra, a büntetésre, szüleim szégyenére. Csak a karomban maradt meg a dobó mozdulat. És a mai napig nem érzek egy szemernyi bűnbánatot sem. Ha már így kellett történnie, akkor a lehető legjobb módon történt.
Rettegek a szúrásoktól. A vékony, hideg tűtől, aminek a végén, mint egy könnycsepp kibuggyan a folyadék, a nap felé, az ég felé tartva, felmutatva az áldozatot.
Aztán jöhet a döfés.
Az injekció mindennél rosszabb volt. Inkább még egy műtét, előtte a beöntéssel, inkább a számba dugott altatócső, ami a gumimatrac pumpájának gumijára hasonlított, csak a szuri ne lenne.
Sírok, kapálózom, ha meg akarnak szúrni. A nem operált lábamba kapom a szurikat minden nap. Kettőt - egyet reggel, egyet este. Kis műanyagtálcán hozza a nővérke, lerántja rólam a paplant, megnyomogatja a combomat, letörli az alkoholos vattával, és akkor jön az ég felé tartott fecskendő. A kibuggyanó könnycsepp. Visítok, le kell fogni, dobálom magamat, a nővérke segítséget hív, megmarkolnak erős kezek, döfnek. A combom már olyan kemény a sok szúrástól, hogy alig találni rajta felületet, ahová egy injekciós tű behatolhat. Kék és zöld ott a bőröm, és folytonosan lüktet. És tényleg kőkemény, két hét után már teljesen használhatatlan, megfordítanak, hogy a hátsó felembe adják a szurit.
Az infúziót se tűröm. Kitépem magamból a tűt, engem ne tartsanak műanyag csövön lógva, hát mi vagyok én, nem kell, hogy így csepegtessék belém az életet.
A bal csuklóm alatt kiszakadt a bőr, a tű, amit vissza-visszaillesztettek, egyre mélyebb krátert ásott rajtam. Leragasztották a leukoplaszttal – „azt mondja a tapasztalat, gyógyul a seb tapasz alatt”; ezt persze sokkal később sütöttem ki, és még sokáig nem jártam tapas bárban sem…
A jobb karommal sem jártak több szerencsével. Onnan is kiszedtem. Még az ujjaimban érzem a műanyag hajlását, ahogy kis kezemben megtörik, amint a tű kibújik a vénámból, és árván fityeg a semmiben, csöpögve, mint aki bevizelt.
Mindig este van, különös lámpafény.
Összeszorított foga mögül szűri az ügyeletes doki a magáét, még se húzhat rám egyet, pedig lehet, hogy ezt tenné a legszívesebben.
Bevarrja a tűt a karomba. Kis érzéstelenítés után vágást ejt a bőrömön, ott dugja fel a tűt és aztán a sebet összevarrja. Két öltés az egész, bagatell a műtéti heghez képest.
Mégis, ez is megjelöl örökre.
Hogy rossz voltam.
Meg akartak javítani, de konokul ellenálltam, vagyis fizikai „rossz” mivoltom átokszerűen teljesedett ki viselkedésbéli rosszaságommal. Az előbbit még lehetett orvosolni a megfelelő szúró-vágó szerszámokkal, és bár vért követelt a művelet, el lehetett mondani, hogy megérte az áldozat – aki, minden látszat ellenére nem én voltam. Hanem a műtétek körítéseként az általam produkált valódi tettek sok esetben megoldhatatlan feladatot jelentettek a tudomány állása szerint. Nem értessék, mit akar ez a kis nyavalyás? Mit képzel? Nem veszi észre, hogy itt mindenki miatta teszi ki a lelkét?
A kétágyas kórteremben estem fejre.
Egyik éjjel felébredtem, és el akartam indulni. Operált, gipszelt lábbal ez persze merőben lehetetlen volt, ráadásul mindezt sötétben. A nagy indulatnak egyetlen törvényszerű következménye lehetett, hogy kiestem a kiságyból, a műanyagpadlóra. Fejjel előre. Nem tudom, hogy még mindig a bányászom ideje alatt történt-e, mindegy is. Riasztották az ügyeletest, az orvost, aki a nevezetes (és átkozott) beteggel nem merte vállalni a kockázatot: azonnal fejröntgenre utalta. Az éjszakában azonban csak a megyei kórházban volt gép szolgálatban, így oda mentővel szállítottak át. Ez a nem túl hosszú utazás kísérteties kalandnak tetszett előttem. Az éjszakai városon keresztül robogtunk, és a biztonság kedvéért a szirénát is bekapcsolták. A mentő tetején villogó kék lámpa hideg kék fénybe vonta a házakat is, míg bent, a mentő biztonságában szinte családias melegben kucorogtunk mi, akiket egy közös ügy vezérelt: eljutni a megyei röntgenre. Egy hosszú kép él bennem minderről, a kocsi belseje, ahol égett egy kicsi, sárga lámpa, az orvos, a mentős halk suttogása, a motor zaja, a kint elsuhanó, kékes fényben villódzó falak. Szinte tökéletes volt. Akkor biztos nem így fogalmaztam volna, de mindenképp bizsergetett az érzés: megérte. Az ágyból való kizuhanás, a fájdalom, a szentségelés, a cirkusz. Ezért a kis időért. Élet helyett percek.
Maga a röntgen, a kórház homályos folyosóján való bolyongás, a hideg tolószékben való ücsörgés, a várakozás már nem része ennek a különös, titokzatosságában némának maradó, csupán eleddig ismeretlen mélységeket sejtető éjszakának.
Visszavittek a helyemre. Nem hibbantam meg az eséstől, csak azt kellett kivárni, hogy végre lábra állhassak, és hazapaterolhassanak.
|
Hasítás - rock antológia
2008
Sok-sok szerző ugyanarról. Már amennyire, persze, mert magam sosem voltam rock-rajongó. Erről szól a szöveg. Ott díszeleg a Próza rovatban.
Kritikák
Toroczkay András
Betűvel számokat
Kurvára másnapos vagyok - csap a húrok közepébe Podmaniczky Szilárd a Hasításra keresztelt, a szerkesztők szándékai szerint magyar rocknovellákat tartalmazó antológia egyik írásában, és végre felsóhajtok. Végre azt kapom, több egyáltalán nem jó vagy csak majdnem jó írás végigszenvedése után, amire akkor gondoltam, mikor először kezdtem a kiadvány olvasásába. Véletlenszerűen csaptam fel a könyvet, újabb és újabb esélyt szavazva meg neki, egyre kevesebb lelkesedéssel, ez az eltalált novellakezdés (amit természetesen a folytatás tesz igazán jóvá) a sírból hozta vissza a hitem.
Hogy milyen előzetes várakozásokkal nyitottam fel a Hasítást? Szerettem volna látni, hogy kortárs íróink szabadon, szórakoztatóan írnak a rock and rollról, ami nem tánc, ugye, mint azt az egykori Pajor Tamástól tudjuk. Kíváncsi voltam, nekik mi közük ehhez. Hogyan tudják elhitetni velem, hogy valóban van közük hozzá, hogy nekik ugyanazt jelenti/jelentette, mint nekem. Vajon mennyi önthető szavakba abból a mással ki nem cserélhető élményből, amit a koncertekre járás, a hangos gitárokkal és dobokkal meg énekkel előadott dalok hallgatása vagy éppen ezek kitalálása és eljátszása okoz.
Mára felnőtt jó néhány generáció, amelynek már a nagyszülei is hallgattak rockzenét klasszikusok helyett/mellett. Jobb tudomást venni hát róla, hogy ezek a zenekarok meghatározzák életünket, a dalok megmaradnak fülünkben, ráragadnak az emlékeinkre, olyannyira, hogy később elég csak meghallanunk egy-egy régebben agyonhallgatott szerzeményt, és máris olyan utazásban lehet részünk, amely visszarepít minket azokba az időkbe, mikor a dalt hallgattuk. Azoknak az érzéseknek kellős közepébe, amelyeket akkor éreztünk.
De nemcsak abban az esetben lehet érdekes egy rockzenével is foglalkozó írás, ha a szerzője belülről átélte, rajongott, zenét hallgatott, esetleg most is nyakig benne van ebben az egészben, és ezt képes olvasmányosan megírni, hanem abban az esetben is, ha külső szemlélőként képes megragadni a zeneszeretet ezen válfajának lényegét, és ezt képes olvasmányosan megírni. Azért kell hangsúlyoznom ezt a „képes olvasmányosan megírni" kitételt, mivel úgy vettem észre, a novellagyűjtemény több szerzője még akkor sem tud erről írni, ha amúgy gazdag háttérismeretekkel bír.
Például Esze Dórát olvasva csak annyi lett számomra világos, hogy rajong a Nirvana nevű együttesért. Esze Dóra Nirvanáról meg a dalszövegekről szóló keszekusza írásából arra következtetek, hogy ő a novellát keveri az esszével. Lírai kitérővel súlyosbított ömlengése „a Nirvana legendájának erejéről" azzal is megutáltatja a Nirvanát, aki esetleg azelőtt szerette. A távolságtartás álcája mögött reflektálatlan rajongásával szembesülhetünk. Azt írja, a szóban forgó együttes „még a Starbucks diadalútja előtt elhelyezte Seattle-t a térképen", amelyet „a prenirvanikus időkben álmos, esős sehonnaként" tartottak számon. Esze talán még nem hallott bizonyos Jimi Hendrixről, de a Twin Peaks nevű tévésrozatról sem? Ráadásul fehér dübörgés nincs, fehér zaj van, a white noise ez utóbbit jelenti, a rádióadások keresgélésekor lehet hallani. Nemhogy arról írt volna a hatvanas évek utolsó hetében született írónő, hogy negyven évesen miért jár még mindig Nirvana-pólókban. Persze másokat is lehetne bántanom, például Hazai Attilát, amiért untatott vagy a forgatókönyv-stílusban író Salamon Andrást, aki egyfelől szintén untatott, másfelől pedig nem arról írt, milyen volt az URH-ban dobolni.
A rajongók és a zenészek szemszögéből megírt olyan írások mintha hiányoznának a képből, melyek a zenére nem ironikusan tekintenek. Az egyes szám első személyben megírt ironikus monológnovellákból van egypár remek darab, a már említett Podmaniczkyé vagy a hasonló felfogásban megírt Dragomán György-féle Hevimetál címet kapó bravúrozás (különös volt úgy olvasnom, hogy ábrázolt emberfajtából ismerek egy példányt, csak ő Iron Maiden-fan, és civilben vasutas). De ritka az olyan kiváló szöveg, mint amilyen a Békés Pál torokszorító A Hold túloldalán című novellája, amely méltó a Pink Floydhoz. A felidézett zene és az emberi sorsok alakulásának tragédiája tökéletes összhangba kerül itt.
Azt hiányolom, amikor valóban belülről tudósít a novella írója saját zenével kapcsolatos élményeiről. A legszebb ilyen írás talán Méhes Károlyé, a Hogyan lettem ricsés csávó. Egy identitását kereső kamaszról ír, aki a többszobás kollégium zenehallgatói közül eleinte a klasszikusok iránti szeretével kilóg, majd asszimilálódik, ricsés lesz. „Egyedül Müller, Müller Ábris, a vasutas fia tudta, mi fán terem az opera. Illetve, az igazat megvallva ő is inkább operettben utazott, és mi tagadás, a kuplét sem vetette meg, de a maga módján kultúrhérosz volt a sok - ahogy apám után végtelen pöffeszkedéssel utáltam bármi egyebet - tingli-tangli zenét hallgatók között." (223.)
A kötetnyitó Számmörtájm (lávsztori) című írásban is létrejön a varázs, remekül adja vissza Balázs Attila a Janis Joplin-jelenséget a narrátor/emlékező szerelmének megrajzolásán keresztül. A történetet természetesen szenvedélyes stílusban meséli, miközben a háttérben hetvenes évek Jugoszláviája is megidéződik. Hasonló témájú Demény Péter súlyos elégiája Tizenhat tonna címmel. De meg kell említenem a jól működő rocknovellák közt Grecsó Krisztián The Toors című, végig humoros és egyszerre szomorkás írását egy méltán legendássá vált együttes felemelkedéséről és bukásáról, illetve Bán Zsófia novelláját, amely egy szép (amúgy leszbikus) szerelemről beszél egy Rolling Stones-koncert kapcsán, úgy hogy a narrációba belemossa a nyelves együttes egy-egy sorát.
A leginkább a régi bakelit kislemezeket idéző, csak természetszerűen jóval vaskosabb könyvet lapozgatva többször elkapott az érzés, hogy a novella, amit éppen olvasok, nem is annyira rocknovella, mint amennyire hirdeti róla a borító, inkább csak az írásba lett rángatva valami együttesnév, alibiből. Van, ahol ez annyira nem zavaró, mint például Kemény István szövegében, Tóth Krisztina bátor darabjában vagy Garaczi László írásában. Máshol nagyon nyögvenyelős.
Egyesek szerint lehetetlen a zenéről beszélni, olyan ez, mintha festészetről balettoznánk. Azt, hogy nincs lehetetlen, külföldön már Nick Hornby is megmutatta. Az antológia szerzői közül is sikerült párnak a mutatvány. Maradjunk ennyiben.
Rácz I. Péter
Rock and Rollból hányas?
Ha egy zenei újság szakírója lennék és a Hasítás egy rockzenei kompiláció lenne, akkor valószínűleg elég röviden elintézném a recenziót: a külcsín 9 pont, a tartalom 2-től 8-ig hullámzó, minden trackről egy mondat, [...] azt írnám, hogy nem egy kihagyhatatlan darab, még gyűjtőknek sem. komment küld nyomtat Hasítás. Huszonhat író novellája a rockról. Az írásokat válogatta Békés Pál és Tóth Krisztina. Budapest, Magvető Kiadó, 2008. 304 oldal, 2.690 Ft
Nem vagyok zenei sajtómunkás, ez sem egy zenei album, de azért időnként élnék a képzavaros metaforákkal.
A magyar Music TV-n Uj Péter, index.hu főszerkesztő kísérletezik tehetséges punk-, rock- metálzenész kollégáival, hogy kamasz srácokat a RNR vizeire vezessen, hogy felvilágosítsa őket például arról: nem az MTV-vel és Avril Lavigne-nel kezdődött és ért véget a RNR. Ennyi suttyó, buta és unott arcú srácot régen láttam már, süt róluk az érdektelenség, nekik aztán magyarázhat zenetörténetet a Carcass-rajongó újságíró. A Hasítást valószínűleg ez a korosztály kézbe sem venné, (ehhez olvasni is tudni kéne), de van itt más buktató is, nevezetesen, hogy az antológia szerzői jobbára túl vannak a negyedik X-en, a nem túl RNR-arcok gyülekezete irodalomkodik itt, s jobbára poros zenék felett nosztalgiázik. Vajon ki lehetett a célközönség? Ha nem is a szerkesztők szerint, de mondjuk a kiadó szerint? Öregek és kopaszok? Szerintem már nem bírják a RNR-t. Ellenpéldaként vegyük Lemmyt! De rajta kívül kit? Jó hogy nem Fenyő Mikit!
Mindenkinek joga van válogatásokat szerkeszteni, összeállítani, azonban amennyiben reprezentatív kíván lenni, ahogy a Hasítás nem, akkor például Nagy Gergely, Térey János, Peer Krisztián, Poós Zoltán, Keresztesi József vagy Szálinger Balázs neve mindenképpen ott kéne, hogy szerepeljen a borítón és a tartalomjegyzékben – szerintem –, ők, mondjuk, írni is jól írnak. A Hasítás kötetben szereplő zenék ideje jobbára lejárt. Most komolyan, a Nirvana a legújabb zenekar? Azóta azért eltelt több mint egy évtized! A RNR persze örök és elpusztíthatatlan, de mégis… (A Kornt egyszer megemlítik, az is ’90-es évek eleje.)
A könyv dizájnja tök jó ötlet, de elég retro is, a 45-ös fordulatszámú bakelit kislemezek imitálására épül tokostul, szóval van itt is nosztalgia bőven. Ahogy a borítóba csomagolt szövegek is jobbára retrospekulatív írások, nosztalgiázó elbeszélések, vallomások, alkalmi emlékek, elvetélt szösszenetek. Minden, csak nem RNR. Persze a rock és RNR fogalmáról is lehetnek különféle álláspontjaink. Nekem például az, hogy a magyar, de lehet, hogy kelet-közép európai RNR fogalma összekötődik – legalábbis ezen írások legtöbbjében és alapján – a nyomorral, a társadalmi és személyes szenvedéstörténettel, a nyavalygással, a kopott, lepukkant kocsmai szocreállal, a testi- és szellemi kiszolgáltatottság élményével, meg azzal, hogy itten senki nem tud ángolul. Komolyan azt hiszik íróink, hogy az angol kiejtések magyarul leírva még mindig stíluseszközök? (lásd fent dizájn és retro, stb.) Hát nem!: modor és manír az összes, ezen már túl kéne lépni, meg a magyar kocsmán is, a RNR nem(csak) erről szól, nekünk sem, nekünk már nem. Nem azt mondom, hogy csöcsös gruppie-k, szex, drog, sztárság, de azért mindenki erre vágyik Elvistől felfelé, s mennyire ciki már a füllapon a „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!”. Még gúnynak is avas; az Edda önmaga diszkriminációja – ma biztosan: ha meghalljuk A kör vagy az Éjjel érkezem című számokat, biztos, hogy néposzlatás, bulizárás van a dizsiben.
A füllap még arról is hírt ad, hogy a szerkesztők felkérték írótársaikat „írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről”. Talán jobb lett volna, ha eleve már megírt írásokat gyűjtenek össze, elég alkalmi szövegek együttese lett így a Hasítás. Bár single formájában Dragomán György és Esze Dóra írásait olvastam (litera.hu és Árgus 2007/3. hasábjain), a többit valószínűleg nem válogatja be a szerzőjük a saját albumára. Leginkább próbatermi felvételek ezek. Ha élünk a külcsín adta lehetőséggel, azt mondanám, B oldalas szerzemények, de ne legyünk igazságtalanok a B oldallal, voltak ott már ragyogó számok. Ha ez egy nagylemeznyi (sőt dupla lemeznyi) válogatás, akkor bizony tele van töltelékszámmal.
Mi is lehet vizsgálódási szempontunk? Hogyan vágjuk át Gordiusz csomóját zene és irodalom között? Mitől rocknovellák ezek az írások, egyáltalán novellák-e mind? Ez utóbbira nem a válasz: Bárdos Deák Ágnes írása leginkább publicisztikai rocktörténeti emlékirat és vallomás (ő amúgy szereplője is saját írásának meg Ménes Attiláénak is, ez utóbbi kedvesebb), Esze Dóra írása leginkább egy esszétől elrugaszkodott tanulmánykezdemény, amely még kissé zilált és zihál is. A legjobb helye az általa is hivatkozott Prae folyóirat Pop–szöveg blokkjában lenne, a Nirvana zenekar dalszövegeinek értő olvasójaként alapos elemzésekké bővíthette volna zaklatott, egyfolytában csak tovalendülő, de nem eléggé kifejtett szövegét. Hazai Attila paródiája novellariportnak nevezi magát, Podmaniczky Szilárd írása pedig képzelt riport. De vajon mi közük a rockhoz, a rockandrollhoz vagy a beatzenéhez, brrrr? Lehet-e a zenét írásba foglalni, hogyan, miképpen? Kottázva? A szövegekben megjelenő zenekarok valós jelenségek vagy a fikció kellékei? Netán ez is, az is? Kurt Cobain tényleg meghalt? A szövegben is? Miként tekintsünk e szövegekre: irodalomként? Irodalmárok személyes beszámolójaként a hősidőkről? Nos, némelyikre így, némelyikre másként. Tényleg nagyon hullámzó teljesítményű, változatos elgondolású és műfaj-lehetőségű szövegekkel van dolgunk.
A kompilációkhoz hasonlóan, a szerkesztők a szerzők nevének (a)bc (Balázstól Vámosig) szerinti egymásutánja alapján tartották közölhetőnek a szövegeket, így a különféle csoportosításokat, összehasonlításokat, vegyítéseket, akár az olvasási(/hallgatási) sorrendet az olvasóra bízták.
De hegyezzük fülünket a lemezre! A legjobb Garaczi és Jánossy írása, mindketten hozzák a korábbi szövegeik által megalapozott, nem közepes szintet, ők tényleg RNR-t művelnek, magánéletben, szövegekben egyaránt. Garaczi szövegének címe szolgált a kötet címéül is, némi „szigetelés” mellett a magyar underground és társadalmi-adminisztratív valóság jelenik meg írásában. Az elbeszélő a rakendrolt azonosítja a hasítással kontra a polgári élet töppedt hülyeségével. Szóval: Lázadás! Ahogy valaha! Meg a lázadás konformizálódása, ahogy mindig! Jánossy Pajor-mottója végképp eligazít „A rockandroll az nem egy tánc.” Nem hát, a rock maga az élet. A szöveg – Jánossy mantraszerű, ritmizált szövegélet-sztorija akár dalszövegként is periodizálja önmagát – legalább úgy hat az érzékekre, mint a tudatra, nem is mondom, hogy értem, inkább érzem, amit olvasok, ahogy Jánossy egyéb szövegeit, regényét is: na, ez RNR!
A legjobbakhoz húz Majoros Sándor Egy könnyű nyugtatója, ahol a szöveg és zenéje szervesen egyesül, egy délszláv mafia-leszámolás keveredik Zappával. Ménes Attila egy mondata is totál rendben van. Felsejlik a ’80-as évek hazai mentál feelingje, itt még az alföldi papucs meg a szimatszatyor se lenne zavaró, hiteles, egyszuszos pörgés, nem is olyan lassú, ahogy a címe mondja (Lassan átpörög), de nem is grind. Viszont zúz! Mennyire más ez az egymondatos szövegzuhatag, mint Dragomán György Hevimetálja, ami nagy szívfájdalmam, mert milyen jó kis nóta lett volna, ha… Előkoncepció szerint szeretem A fehér királyt, szeretem Dragomán írásait, de fura, hogy a ’90-es évek végi metal szkénét ilyen retro módon – szerintem hamisan – ábrázolja, ideológiailag teljesen lemaradva, az ismerethiányért jár a mínusz. Rendben, hogy vannak tufa arcok, akik szeretik a metált, de itt valahogy úgy jön le, hogy aki metált szeret az tökhülye és csak káromkodik. Ez egyébként a szövegszervezésben is paradoxont, következetlenséget okoz, ugyanis az elbeszélő, akinek amúgy minden második és harmadik szava a bazmeg, magyar átírásban énekli, idézi kedvenceinek sorait, műveletlennek van beállítva, viszont pontosan a szövegtudása és ismerethalmozása szervezi a szöveget, tehát mégis okosabbnak mutatkozik a nyelvi mutatványnál, vagy csak nincs íróilag megoldva a dolog. Mindenestre a lengyel Vader demóinak emlegetése miatt pluszpont jár, így talán kiengesztelődöm a rossz érzésem miatt, mindenestre Rob Halford coming outja óta nem nagyon vannak Judas Priest elkötelezettek, ahogy a korabeli sajtó írta: „rajongók tízezrei tépték le sikítva JP felvarróikat, meghallván a hírt”.
A másik metálos írás Kiss Lászlónak köszönhető, aki személyes metálevolúciós történetbe vezet be, akár ő a hunyó, akár nem. Az írása jó, mondhatnám: fasza. Viszont pontlevonás jár a Kreator fitymálásáért és az Ektomorf megemlítéséért, valamint a thrash műfajjelölő terminus „h”-talanításáért, ez utóbbiért a szerkesztőkkel és korrektorral együtt nyilvános bocsánatkérésre ítélem. A másik Kiss, Ottó írása ismét a szeren van, neki és/vagy a szövegeinek sok mindent elhiszek egyedi hangja miatt, most a Mobilról dalol (mikor e sorokat rovom, hallom a hírt, hogy Tunyogi Péter elhunyt, szomorú aktualitás). Ahogy Kiss Ottó írásaiban a kisvárosból haladunk a tanya felé, úgy Grecsó Krisztiánnál mindig a tanyáról megyünk a város felé. Albérleti évek, de kollégiumi ihletésű kutyaütő zenekar, akár valós, akár nem, színes, érdekes, de semmi extra.
Néhány kitétel és kivétel: Egressy Zoltán az Alphaville zenekart idézi meg, ez nálam túl van a rockon, de még a zenén innen, amúgy írása női elbeszélős, s inkább az érzékekre apellál. Demény Péter 16 tonnája nem tudom, hogy került ide, Bon Scott forogna a sírjában. Pedig neki a bluesról is voltak fogalmai, na, itt a nyavalygás a felső régióba téved, tutira nem RNR.
Balázs Attila írása valahogy jobban illett volna az Extázis és agónia kötetbe (szerk. Virág Zoltán, 2006, Fosszília különszám), ahol pedig fordítóként szerepel. Eme független zenei (h)arcterek megfelelőbb terepek lettek volna független ex-jugó történetének, még ha Joplin is a királynő. Na, az a kötet RNR!
Bán Zsófi „a leszbik esete a Stones-szal” sztorija erősen kialakulatlan, csiszolatlan darab, a Stonest, mondjuk, utálom is. Háy János és Kemény István (majdnem) kitalált zenekarai viszont ülnek és ütnek, Háy kifigurázó szövege a hazai „nagy generációról” gyakorlatilag dokumentum-szöveg is lehetne. Kemény példázatszerűsége pedig kellően elgondolkodtató, rokona az amerikai Tool progresszív rockzenéjének.
Kapecz Zsuzsa írása fura. Ismeri még valaki a Procol Harumot? Ha nem, itt a remek alkalom, hogy az érdeklődést felkeltsék! A szövegbe ágyazott dalszövegrészletek viszont képtelenek erre. Méhes Károly is a Fekete bárányok egyikét idézi egyházi iskolás divattörténetével, röviden, velősen, ismerősen. Érdekes, hogy a Mobil és a Rice mellett, (az A. E. Bizottságot Bárdos Deák említi) Hobo és zenekara nem kapott külön (hatástörténeti) fejezetet.
Podmaniczky Szilárd nem gatyázik („Jaj, most veszem észre, hogy nincs rajtam alsónadrág.”): apu egy őrült rocker, családregény-foszlány Dérytől jó távol (hál’isten), lényegre törő, gyors szám, ajánlott rádiósoknak, bár túl kemény a kereskedelmi adókhoz...
Délszláv túltengés – csak azért feltűnő, mert Északszláv környezetű író nincs a kötetben. Radics Viktória gyerekkori naplóidézetekkel szembesíti a jelent, miközben szerb, horvát, magyar slágerzenéket dúdol. Igazából a szöveg utolsó bekezdése (záróakkord) ütötte meg a fülemet, amely afféle palinódiaként is olvasható, ezáltal újraértékelve a korábban olvasottakat.
Salamon András filmnovelláit nagyon komáltam anno, a Pudligárok című írásában Hendrix Hey Joe-jában előkerül a fegyver, ami aztán a vázolt 1966-os szocreálban el is sül. Eközben Kádár a tyúkjait itatja. Megállja a helyét.
Szüts Miklós végre behozza a Királyt. Beavatás és dowload, tegnap és ma, Jules és Jim a hídon, mindez Csepelen, nem rossz!
Vámos Miklósnál a rockandroll 1964-ben kezdődik egy balatoni edzőtáborban. A Beatles és a hatalom körül táncolhatunk – s vajon megússzuk-e mindezt? – kissé didaktikusan körülírva, ahogy megszoktuk.
S a szerkesztők? Az ötletgazdák? Békés Pálnál a Hold sötétebbik oldala összemosódik a kanál sötétebbik oldalával (lásd és vö. a Ministry The Dark Side of the Spoon című lemezével), nem minden rózsaszínű, ami annak látszik, veretes, klasszikus novella zenéről, barátságról, múltról, nyomorról. Tóth Krisztina a novelláskötete óta nem téved írásaiban: bár az ajtók kissé átlátszóak és lengők, de a Doors és a lélek ki-bejáratai azért a helyükön vannak.
Huszonhatféle RNR, mindegyik kihasít egy-egy szeletet a nagy tortából, ahogy az olvasók is kiválogathatják a kedvükre való írást. Jó lenne egy Hasítás II majdan, talán valódi CD-melléklettel.
Kritikák
Toroczkay András
Betűvel számokat
Kurvára másnapos vagyok - csap a húrok közepébe Podmaniczky Szilárd a Hasításra keresztelt, a szerkesztők szándékai szerint magyar rocknovellákat tartalmazó antológia egyik írásában, és végre felsóhajtok. Végre azt kapom, több egyáltalán nem jó vagy csak majdnem jó írás végigszenvedése után, amire akkor gondoltam, mikor először kezdtem a kiadvány olvasásába. Véletlenszerűen csaptam fel a könyvet, újabb és újabb esélyt szavazva meg neki, egyre kevesebb lelkesedéssel, ez az eltalált novellakezdés (amit természetesen a folytatás tesz igazán jóvá) a sírból hozta vissza a hitem.
Hogy milyen előzetes várakozásokkal nyitottam fel a Hasítást? Szerettem volna látni, hogy kortárs íróink szabadon, szórakoztatóan írnak a rock and rollról, ami nem tánc, ugye, mint azt az egykori Pajor Tamástól tudjuk. Kíváncsi voltam, nekik mi közük ehhez. Hogyan tudják elhitetni velem, hogy valóban van közük hozzá, hogy nekik ugyanazt jelenti/jelentette, mint nekem. Vajon mennyi önthető szavakba abból a mással ki nem cserélhető élményből, amit a koncertekre járás, a hangos gitárokkal és dobokkal meg énekkel előadott dalok hallgatása vagy éppen ezek kitalálása és eljátszása okoz.
Mára felnőtt jó néhány generáció, amelynek már a nagyszülei is hallgattak rockzenét klasszikusok helyett/mellett. Jobb tudomást venni hát róla, hogy ezek a zenekarok meghatározzák életünket, a dalok megmaradnak fülünkben, ráragadnak az emlékeinkre, olyannyira, hogy később elég csak meghallanunk egy-egy régebben agyonhallgatott szerzeményt, és máris olyan utazásban lehet részünk, amely visszarepít minket azokba az időkbe, mikor a dalt hallgattuk. Azoknak az érzéseknek kellős közepébe, amelyeket akkor éreztünk.
De nemcsak abban az esetben lehet érdekes egy rockzenével is foglalkozó írás, ha a szerzője belülről átélte, rajongott, zenét hallgatott, esetleg most is nyakig benne van ebben az egészben, és ezt képes olvasmányosan megírni, hanem abban az esetben is, ha külső szemlélőként képes megragadni a zeneszeretet ezen válfajának lényegét, és ezt képes olvasmányosan megírni. Azért kell hangsúlyoznom ezt a „képes olvasmányosan megírni" kitételt, mivel úgy vettem észre, a novellagyűjtemény több szerzője még akkor sem tud erről írni, ha amúgy gazdag háttérismeretekkel bír.
Például Esze Dórát olvasva csak annyi lett számomra világos, hogy rajong a Nirvana nevű együttesért. Esze Dóra Nirvanáról meg a dalszövegekről szóló keszekusza írásából arra következtetek, hogy ő a novellát keveri az esszével. Lírai kitérővel súlyosbított ömlengése „a Nirvana legendájának erejéről" azzal is megutáltatja a Nirvanát, aki esetleg azelőtt szerette. A távolságtartás álcája mögött reflektálatlan rajongásával szembesülhetünk. Azt írja, a szóban forgó együttes „még a Starbucks diadalútja előtt elhelyezte Seattle-t a térképen", amelyet „a prenirvanikus időkben álmos, esős sehonnaként" tartottak számon. Esze talán még nem hallott bizonyos Jimi Hendrixről, de a Twin Peaks nevű tévésrozatról sem? Ráadásul fehér dübörgés nincs, fehér zaj van, a white noise ez utóbbit jelenti, a rádióadások keresgélésekor lehet hallani. Nemhogy arról írt volna a hatvanas évek utolsó hetében született írónő, hogy negyven évesen miért jár még mindig Nirvana-pólókban. Persze másokat is lehetne bántanom, például Hazai Attilát, amiért untatott vagy a forgatókönyv-stílusban író Salamon Andrást, aki egyfelől szintén untatott, másfelől pedig nem arról írt, milyen volt az URH-ban dobolni.
A rajongók és a zenészek szemszögéből megírt olyan írások mintha hiányoznának a képből, melyek a zenére nem ironikusan tekintenek. Az egyes szám első személyben megírt ironikus monológnovellákból van egypár remek darab, a már említett Podmaniczkyé vagy a hasonló felfogásban megírt Dragomán György-féle Hevimetál címet kapó bravúrozás (különös volt úgy olvasnom, hogy ábrázolt emberfajtából ismerek egy példányt, csak ő Iron Maiden-fan, és civilben vasutas). De ritka az olyan kiváló szöveg, mint amilyen a Békés Pál torokszorító A Hold túloldalán című novellája, amely méltó a Pink Floydhoz. A felidézett zene és az emberi sorsok alakulásának tragédiája tökéletes összhangba kerül itt.
Azt hiányolom, amikor valóban belülről tudósít a novella írója saját zenével kapcsolatos élményeiről. A legszebb ilyen írás talán Méhes Károlyé, a Hogyan lettem ricsés csávó. Egy identitását kereső kamaszról ír, aki a többszobás kollégium zenehallgatói közül eleinte a klasszikusok iránti szeretével kilóg, majd asszimilálódik, ricsés lesz. „Egyedül Müller, Müller Ábris, a vasutas fia tudta, mi fán terem az opera. Illetve, az igazat megvallva ő is inkább operettben utazott, és mi tagadás, a kuplét sem vetette meg, de a maga módján kultúrhérosz volt a sok - ahogy apám után végtelen pöffeszkedéssel utáltam bármi egyebet - tingli-tangli zenét hallgatók között." (223.)
A kötetnyitó Számmörtájm (lávsztori) című írásban is létrejön a varázs, remekül adja vissza Balázs Attila a Janis Joplin-jelenséget a narrátor/emlékező szerelmének megrajzolásán keresztül. A történetet természetesen szenvedélyes stílusban meséli, miközben a háttérben hetvenes évek Jugoszláviája is megidéződik. Hasonló témájú Demény Péter súlyos elégiája Tizenhat tonna címmel. De meg kell említenem a jól működő rocknovellák közt Grecsó Krisztián The Toors című, végig humoros és egyszerre szomorkás írását egy méltán legendássá vált együttes felemelkedéséről és bukásáról, illetve Bán Zsófia novelláját, amely egy szép (amúgy leszbikus) szerelemről beszél egy Rolling Stones-koncert kapcsán, úgy hogy a narrációba belemossa a nyelves együttes egy-egy sorát.
A leginkább a régi bakelit kislemezeket idéző, csak természetszerűen jóval vaskosabb könyvet lapozgatva többször elkapott az érzés, hogy a novella, amit éppen olvasok, nem is annyira rocknovella, mint amennyire hirdeti róla a borító, inkább csak az írásba lett rángatva valami együttesnév, alibiből. Van, ahol ez annyira nem zavaró, mint például Kemény István szövegében, Tóth Krisztina bátor darabjában vagy Garaczi László írásában. Máshol nagyon nyögvenyelős.
Egyesek szerint lehetetlen a zenéről beszélni, olyan ez, mintha festészetről balettoznánk. Azt, hogy nincs lehetetlen, külföldön már Nick Hornby is megmutatta. Az antológia szerzői közül is sikerült párnak a mutatvány. Maradjunk ennyiben.
Rácz I. Péter
Rock and Rollból hányas?
Ha egy zenei újság szakírója lennék és a Hasítás egy rockzenei kompiláció lenne, akkor valószínűleg elég röviden elintézném a recenziót: a külcsín 9 pont, a tartalom 2-től 8-ig hullámzó, minden trackről egy mondat, [...] azt írnám, hogy nem egy kihagyhatatlan darab, még gyűjtőknek sem. komment küld nyomtat Hasítás. Huszonhat író novellája a rockról. Az írásokat válogatta Békés Pál és Tóth Krisztina. Budapest, Magvető Kiadó, 2008. 304 oldal, 2.690 Ft
Nem vagyok zenei sajtómunkás, ez sem egy zenei album, de azért időnként élnék a képzavaros metaforákkal.
A magyar Music TV-n Uj Péter, index.hu főszerkesztő kísérletezik tehetséges punk-, rock- metálzenész kollégáival, hogy kamasz srácokat a RNR vizeire vezessen, hogy felvilágosítsa őket például arról: nem az MTV-vel és Avril Lavigne-nel kezdődött és ért véget a RNR. Ennyi suttyó, buta és unott arcú srácot régen láttam már, süt róluk az érdektelenség, nekik aztán magyarázhat zenetörténetet a Carcass-rajongó újságíró. A Hasítást valószínűleg ez a korosztály kézbe sem venné, (ehhez olvasni is tudni kéne), de van itt más buktató is, nevezetesen, hogy az antológia szerzői jobbára túl vannak a negyedik X-en, a nem túl RNR-arcok gyülekezete irodalomkodik itt, s jobbára poros zenék felett nosztalgiázik. Vajon ki lehetett a célközönség? Ha nem is a szerkesztők szerint, de mondjuk a kiadó szerint? Öregek és kopaszok? Szerintem már nem bírják a RNR-t. Ellenpéldaként vegyük Lemmyt! De rajta kívül kit? Jó hogy nem Fenyő Mikit!
Mindenkinek joga van válogatásokat szerkeszteni, összeállítani, azonban amennyiben reprezentatív kíván lenni, ahogy a Hasítás nem, akkor például Nagy Gergely, Térey János, Peer Krisztián, Poós Zoltán, Keresztesi József vagy Szálinger Balázs neve mindenképpen ott kéne, hogy szerepeljen a borítón és a tartalomjegyzékben – szerintem –, ők, mondjuk, írni is jól írnak. A Hasítás kötetben szereplő zenék ideje jobbára lejárt. Most komolyan, a Nirvana a legújabb zenekar? Azóta azért eltelt több mint egy évtized! A RNR persze örök és elpusztíthatatlan, de mégis… (A Kornt egyszer megemlítik, az is ’90-es évek eleje.)
A könyv dizájnja tök jó ötlet, de elég retro is, a 45-ös fordulatszámú bakelit kislemezek imitálására épül tokostul, szóval van itt is nosztalgia bőven. Ahogy a borítóba csomagolt szövegek is jobbára retrospekulatív írások, nosztalgiázó elbeszélések, vallomások, alkalmi emlékek, elvetélt szösszenetek. Minden, csak nem RNR. Persze a rock és RNR fogalmáról is lehetnek különféle álláspontjaink. Nekem például az, hogy a magyar, de lehet, hogy kelet-közép európai RNR fogalma összekötődik – legalábbis ezen írások legtöbbjében és alapján – a nyomorral, a társadalmi és személyes szenvedéstörténettel, a nyavalygással, a kopott, lepukkant kocsmai szocreállal, a testi- és szellemi kiszolgáltatottság élményével, meg azzal, hogy itten senki nem tud ángolul. Komolyan azt hiszik íróink, hogy az angol kiejtések magyarul leírva még mindig stíluseszközök? (lásd fent dizájn és retro, stb.) Hát nem!: modor és manír az összes, ezen már túl kéne lépni, meg a magyar kocsmán is, a RNR nem(csak) erről szól, nekünk sem, nekünk már nem. Nem azt mondom, hogy csöcsös gruppie-k, szex, drog, sztárság, de azért mindenki erre vágyik Elvistől felfelé, s mennyire ciki már a füllapon a „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!”. Még gúnynak is avas; az Edda önmaga diszkriminációja – ma biztosan: ha meghalljuk A kör vagy az Éjjel érkezem című számokat, biztos, hogy néposzlatás, bulizárás van a dizsiben.
A füllap még arról is hírt ad, hogy a szerkesztők felkérték írótársaikat „írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről”. Talán jobb lett volna, ha eleve már megírt írásokat gyűjtenek össze, elég alkalmi szövegek együttese lett így a Hasítás. Bár single formájában Dragomán György és Esze Dóra írásait olvastam (litera.hu és Árgus 2007/3. hasábjain), a többit valószínűleg nem válogatja be a szerzőjük a saját albumára. Leginkább próbatermi felvételek ezek. Ha élünk a külcsín adta lehetőséggel, azt mondanám, B oldalas szerzemények, de ne legyünk igazságtalanok a B oldallal, voltak ott már ragyogó számok. Ha ez egy nagylemeznyi (sőt dupla lemeznyi) válogatás, akkor bizony tele van töltelékszámmal.
Mi is lehet vizsgálódási szempontunk? Hogyan vágjuk át Gordiusz csomóját zene és irodalom között? Mitől rocknovellák ezek az írások, egyáltalán novellák-e mind? Ez utóbbira nem a válasz: Bárdos Deák Ágnes írása leginkább publicisztikai rocktörténeti emlékirat és vallomás (ő amúgy szereplője is saját írásának meg Ménes Attiláénak is, ez utóbbi kedvesebb), Esze Dóra írása leginkább egy esszétől elrugaszkodott tanulmánykezdemény, amely még kissé zilált és zihál is. A legjobb helye az általa is hivatkozott Prae folyóirat Pop–szöveg blokkjában lenne, a Nirvana zenekar dalszövegeinek értő olvasójaként alapos elemzésekké bővíthette volna zaklatott, egyfolytában csak tovalendülő, de nem eléggé kifejtett szövegét. Hazai Attila paródiája novellariportnak nevezi magát, Podmaniczky Szilárd írása pedig képzelt riport. De vajon mi közük a rockhoz, a rockandrollhoz vagy a beatzenéhez, brrrr? Lehet-e a zenét írásba foglalni, hogyan, miképpen? Kottázva? A szövegekben megjelenő zenekarok valós jelenségek vagy a fikció kellékei? Netán ez is, az is? Kurt Cobain tényleg meghalt? A szövegben is? Miként tekintsünk e szövegekre: irodalomként? Irodalmárok személyes beszámolójaként a hősidőkről? Nos, némelyikre így, némelyikre másként. Tényleg nagyon hullámzó teljesítményű, változatos elgondolású és műfaj-lehetőségű szövegekkel van dolgunk.
A kompilációkhoz hasonlóan, a szerkesztők a szerzők nevének (a)bc (Balázstól Vámosig) szerinti egymásutánja alapján tartották közölhetőnek a szövegeket, így a különféle csoportosításokat, összehasonlításokat, vegyítéseket, akár az olvasási(/hallgatási) sorrendet az olvasóra bízták.
De hegyezzük fülünket a lemezre! A legjobb Garaczi és Jánossy írása, mindketten hozzák a korábbi szövegeik által megalapozott, nem közepes szintet, ők tényleg RNR-t művelnek, magánéletben, szövegekben egyaránt. Garaczi szövegének címe szolgált a kötet címéül is, némi „szigetelés” mellett a magyar underground és társadalmi-adminisztratív valóság jelenik meg írásában. Az elbeszélő a rakendrolt azonosítja a hasítással kontra a polgári élet töppedt hülyeségével. Szóval: Lázadás! Ahogy valaha! Meg a lázadás konformizálódása, ahogy mindig! Jánossy Pajor-mottója végképp eligazít „A rockandroll az nem egy tánc.” Nem hát, a rock maga az élet. A szöveg – Jánossy mantraszerű, ritmizált szövegélet-sztorija akár dalszövegként is periodizálja önmagát – legalább úgy hat az érzékekre, mint a tudatra, nem is mondom, hogy értem, inkább érzem, amit olvasok, ahogy Jánossy egyéb szövegeit, regényét is: na, ez RNR!
A legjobbakhoz húz Majoros Sándor Egy könnyű nyugtatója, ahol a szöveg és zenéje szervesen egyesül, egy délszláv mafia-leszámolás keveredik Zappával. Ménes Attila egy mondata is totál rendben van. Felsejlik a ’80-as évek hazai mentál feelingje, itt még az alföldi papucs meg a szimatszatyor se lenne zavaró, hiteles, egyszuszos pörgés, nem is olyan lassú, ahogy a címe mondja (Lassan átpörög), de nem is grind. Viszont zúz! Mennyire más ez az egymondatos szövegzuhatag, mint Dragomán György Hevimetálja, ami nagy szívfájdalmam, mert milyen jó kis nóta lett volna, ha… Előkoncepció szerint szeretem A fehér királyt, szeretem Dragomán írásait, de fura, hogy a ’90-es évek végi metal szkénét ilyen retro módon – szerintem hamisan – ábrázolja, ideológiailag teljesen lemaradva, az ismerethiányért jár a mínusz. Rendben, hogy vannak tufa arcok, akik szeretik a metált, de itt valahogy úgy jön le, hogy aki metált szeret az tökhülye és csak káromkodik. Ez egyébként a szövegszervezésben is paradoxont, következetlenséget okoz, ugyanis az elbeszélő, akinek amúgy minden második és harmadik szava a bazmeg, magyar átírásban énekli, idézi kedvenceinek sorait, műveletlennek van beállítva, viszont pontosan a szövegtudása és ismerethalmozása szervezi a szöveget, tehát mégis okosabbnak mutatkozik a nyelvi mutatványnál, vagy csak nincs íróilag megoldva a dolog. Mindenestre a lengyel Vader demóinak emlegetése miatt pluszpont jár, így talán kiengesztelődöm a rossz érzésem miatt, mindenestre Rob Halford coming outja óta nem nagyon vannak Judas Priest elkötelezettek, ahogy a korabeli sajtó írta: „rajongók tízezrei tépték le sikítva JP felvarróikat, meghallván a hírt”.
A másik metálos írás Kiss Lászlónak köszönhető, aki személyes metálevolúciós történetbe vezet be, akár ő a hunyó, akár nem. Az írása jó, mondhatnám: fasza. Viszont pontlevonás jár a Kreator fitymálásáért és az Ektomorf megemlítéséért, valamint a thrash műfajjelölő terminus „h”-talanításáért, ez utóbbiért a szerkesztőkkel és korrektorral együtt nyilvános bocsánatkérésre ítélem. A másik Kiss, Ottó írása ismét a szeren van, neki és/vagy a szövegeinek sok mindent elhiszek egyedi hangja miatt, most a Mobilról dalol (mikor e sorokat rovom, hallom a hírt, hogy Tunyogi Péter elhunyt, szomorú aktualitás). Ahogy Kiss Ottó írásaiban a kisvárosból haladunk a tanya felé, úgy Grecsó Krisztiánnál mindig a tanyáról megyünk a város felé. Albérleti évek, de kollégiumi ihletésű kutyaütő zenekar, akár valós, akár nem, színes, érdekes, de semmi extra.
Néhány kitétel és kivétel: Egressy Zoltán az Alphaville zenekart idézi meg, ez nálam túl van a rockon, de még a zenén innen, amúgy írása női elbeszélős, s inkább az érzékekre apellál. Demény Péter 16 tonnája nem tudom, hogy került ide, Bon Scott forogna a sírjában. Pedig neki a bluesról is voltak fogalmai, na, itt a nyavalygás a felső régióba téved, tutira nem RNR.
Balázs Attila írása valahogy jobban illett volna az Extázis és agónia kötetbe (szerk. Virág Zoltán, 2006, Fosszília különszám), ahol pedig fordítóként szerepel. Eme független zenei (h)arcterek megfelelőbb terepek lettek volna független ex-jugó történetének, még ha Joplin is a királynő. Na, az a kötet RNR!
Bán Zsófi „a leszbik esete a Stones-szal” sztorija erősen kialakulatlan, csiszolatlan darab, a Stonest, mondjuk, utálom is. Háy János és Kemény István (majdnem) kitalált zenekarai viszont ülnek és ütnek, Háy kifigurázó szövege a hazai „nagy generációról” gyakorlatilag dokumentum-szöveg is lehetne. Kemény példázatszerűsége pedig kellően elgondolkodtató, rokona az amerikai Tool progresszív rockzenéjének.
Kapecz Zsuzsa írása fura. Ismeri még valaki a Procol Harumot? Ha nem, itt a remek alkalom, hogy az érdeklődést felkeltsék! A szövegbe ágyazott dalszövegrészletek viszont képtelenek erre. Méhes Károly is a Fekete bárányok egyikét idézi egyházi iskolás divattörténetével, röviden, velősen, ismerősen. Érdekes, hogy a Mobil és a Rice mellett, (az A. E. Bizottságot Bárdos Deák említi) Hobo és zenekara nem kapott külön (hatástörténeti) fejezetet.
Podmaniczky Szilárd nem gatyázik („Jaj, most veszem észre, hogy nincs rajtam alsónadrág.”): apu egy őrült rocker, családregény-foszlány Dérytől jó távol (hál’isten), lényegre törő, gyors szám, ajánlott rádiósoknak, bár túl kemény a kereskedelmi adókhoz...
Délszláv túltengés – csak azért feltűnő, mert Északszláv környezetű író nincs a kötetben. Radics Viktória gyerekkori naplóidézetekkel szembesíti a jelent, miközben szerb, horvát, magyar slágerzenéket dúdol. Igazából a szöveg utolsó bekezdése (záróakkord) ütötte meg a fülemet, amely afféle palinódiaként is olvasható, ezáltal újraértékelve a korábban olvasottakat.
Salamon András filmnovelláit nagyon komáltam anno, a Pudligárok című írásában Hendrix Hey Joe-jában előkerül a fegyver, ami aztán a vázolt 1966-os szocreálban el is sül. Eközben Kádár a tyúkjait itatja. Megállja a helyét.
Szüts Miklós végre behozza a Királyt. Beavatás és dowload, tegnap és ma, Jules és Jim a hídon, mindez Csepelen, nem rossz!
Vámos Miklósnál a rockandroll 1964-ben kezdődik egy balatoni edzőtáborban. A Beatles és a hatalom körül táncolhatunk – s vajon megússzuk-e mindezt? – kissé didaktikusan körülírva, ahogy megszoktuk.
S a szerkesztők? Az ötletgazdák? Békés Pálnál a Hold sötétebbik oldala összemosódik a kanál sötétebbik oldalával (lásd és vö. a Ministry The Dark Side of the Spoon című lemezével), nem minden rózsaszínű, ami annak látszik, veretes, klasszikus novella zenéről, barátságról, múltról, nyomorról. Tóth Krisztina a novelláskötete óta nem téved írásaiban: bár az ajtók kissé átlátszóak és lengők, de a Doors és a lélek ki-bejáratai azért a helyükön vannak.
Huszonhatféle RNR, mindegyik kihasít egy-egy szeletet a nagy tortából, ahogy az olvasók is kiválogathatják a kedvükre való írást. Jó lenne egy Hasítás II majdan, talán valódi CD-melléklettel.
|
Spenót és Papucs
2008
Mese két kutyáról, az öreg és bölcs Papucsról, és a gondjaira bízott kis Spenótról. Lesz ebből a kis bikficből valaha is olyan méltóségteljes, komoly eb, mint tanítója?
A kutyatörténeteket Medveczky Ágnes festőművész valóban mesés illusztrációi díszítik.
Recenziók:
Papucsnak, az öreg komondornak olyan remekbe szabott élete van, amelyet bármely eb megirigyelhetne: amióta az eszét tudja, a jólelkű Pogácsa bácsi a gazdája, aki nap mint nap rakja elé az ínycsiklandozó finomságokat, míg ő a lombok árnyékában hűsöl kedvenc pokrócán. Ám egy nap a várva várt délidőben nem illatos bőrcafatkák vagy porcogók várják Papucsot, hanem egy bosszantóan élénk, megdöbbentő zöld árnyalatokban játszó kiskutya, aki a Spenót nevet kapja. A vetélytárs eleinte komoly bosszúságot okoz a méltóságteljes, s persze nagyon is kényelmes magányhoz szokott agg házőrzőnek, azonban lassan kiderül számára is, hogy Spenót bájának egyszerűen nem lehet ellenállni. És ezzel kezdetüket veszik a közös kalandok Az Ünnepi Könyvhétre megjelent mesekönyvet színes rajzok teszik élvezetesebbé.
A kutyatörténeteket Medveczky Ágnes festőművész valóban mesés illusztrációi díszítik.
Recenziók:
Papucsnak, az öreg komondornak olyan remekbe szabott élete van, amelyet bármely eb megirigyelhetne: amióta az eszét tudja, a jólelkű Pogácsa bácsi a gazdája, aki nap mint nap rakja elé az ínycsiklandozó finomságokat, míg ő a lombok árnyékában hűsöl kedvenc pokrócán. Ám egy nap a várva várt délidőben nem illatos bőrcafatkák vagy porcogók várják Papucsot, hanem egy bosszantóan élénk, megdöbbentő zöld árnyalatokban játszó kiskutya, aki a Spenót nevet kapja. A vetélytárs eleinte komoly bosszúságot okoz a méltóságteljes, s persze nagyon is kényelmes magányhoz szokott agg házőrzőnek, azonban lassan kiderül számára is, hogy Spenót bájának egyszerűen nem lehet ellenállni. És ezzel kezdetüket veszik a közös kalandok Az Ünnepi Könyvhétre megjelent mesekönyvet színes rajzok teszik élvezetesebbé.
|
|
|
|||||||||
Hollander Emőke meztelenül
2007
Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelenő kisprózakötet címlapja
Kritika, ÉS, 2007. november 2.
LÁSZLÓ EMESE
Csupa apróság...
Méhes Károly: Hollander Emőke meztelenül. Rövid életek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007. 240 oldal, 2490 Ft
"Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén" - kezdi a történetmesélést Méhes Károly új novelláskötetének címadó írásában a női elbeszélő. A megidézett történetben azonban hiába keressük a név sugallta extravagáns életpálya nyomait vagy vérpezsdítő vetkőzéseket, esetleg egy kamaszszerelem kínjait. A Méhes-kötet írásainak középpontjában inkább kisszerű, szürke magántragédiák és magánörömök állnak - az önmagukban való hétköznapok, úgy, ahogyan azok az "életben" is vannak, egyszerű poétikájukkal és tragikomikus esztétikájukkal. Az említett elbeszélésben például egy furcsa nevű lány megőrülésének történetét követhetjük nyomon, amelyet egy családjának terhessé váló öregasszony elevenít fel önmaga okulására. Az elbeszélés apropóját a két sors érintkezési pontjai, melankolikus emlékek és a halálvárás jelenti.
Nyolcvanhat rövid, néha kissé egyhangú, olykor eseménytelenségében megmosolyogtató élettörténetet olvashatunk a karcsú, különös borítójú könyvben. Különös azért, mert a borítófelületet uraló elvágyódó, félmeztelen női alak éppen azt a disszonanciát jeleníti meg képileg, mint amely a címadó novella bolondos szereplőnőjének neve és sorsa között is fennáll. A kép, mely alapján az olvasó már bizonyos elvárásokkal veszi kezébe a szövegeket - akárcsak a Hollander Emőke név - túl erős, túl hivalkodó, sőt giccses. Az írások világa ehhez képest egyszerű, egynemű és földhözragadt. Néha talán egy kicsit túlságosan is az, különösen a tárcanovella műfajához képest. Mert ezek a rövid, szinte egyenhosszúságú szövegek hangulatuk, terjedelmük és elbeszélésmódjuk alapján leginkább tárcáknak nevezhetők. A szerző látszólag rendszertelenül, mintegy ömlesztve helyezte egymás mellé írásait, melyekből - különösen, ha egyhuzamban, egymás után olvassa őket végig az ember - kissé monoton szövegegész jön létre. Talán szerencsésebb lett volna a csoportosítás vagy a ciklusokba való felosztás, amivel nemcsak az olykor visszatérő motívumok - a gyerek, a temető, az öregség - között irányíthatta volna a szerző ügyesebben az olvasó figyelmét, hanem a kötet szerkezete is differenciáltabbá válhatott volna, ami egy ilyen sok novellát tartalmazó kötet esetében nem utolsó szempont. A tematikai vagy a motivikus rendezésnek, azt hiszem, mint az néhány szerencsésen egymás mellé helyezett darab esetében látszik, maguk a szövegek sem állnának ellen.
A Méhes-írások szereplői a legkülönfélébb helyzetekből, világokból csöppennek egymás mellé: a zongora- és latintanulástól frusztrált kisfiú mellett jól megfér a börtön előtt mozgóbüfét felállító leleményes vállalkozó vagy a kaputelefon-betyár nénike története. Sok ügyesen megformált karakterrajzzal találkozhatunk, amelyek közül különösen üdítőek az öregasszonyportrék. A Leányom, leányaim című írásban például a 95D-s melltartót viselő Bagyal Oszkárné kalandját követhetjük nyomon, aki az utcán álldogáló örömlányokat (Bagyalné szavával: "kurvincákat") kétezer forinttal akarja hazatessékelni és jobb útra téríteni. (Mondanom sem kell, hogy nem jár szerencsével.) Jól sikerült a feledékeny Vera néni megformálása is, aki ugyan a szeretteit már személyesen nem ismeri fel, de rendületlenül küldözgeti nekik a karácsonyi üdvözlőlapokat. (Vera néni) Az egyhangúság medréből lendítenek ki a csupán néhány novellában megjelenő stílusimitációk is. Ezek közül a legfrappánsabb az Örkény egyperceseinek hangulatát idéző Tettének oka ismeretlen című írás, amelyben Kun Mihály komputerprogramozó egy kósza ötlettől vezérelve a mosdóba menet jól belerúg rejtvényt fejtő felesége fenekébe.
Többnyire viszont a szövegek lassan, ráérősen peregnek. Előfordul, hogy a nyelvi regiszterek nem eléggé markánsan különülnek el, például a Kerek húsz éven át című írásban, melynek négyötöde egy női hangra van hangszerelve, a végső csattanó, amikor a korábban szidott, majd egekig magasztalt vő megszólal, nem eléggé ütős. Ebben a novellában problematikus még a feleség-lány hallgatás által történő ábrázolása is. Általában azonban Méhes ügyesen játszik és jellemez a különböző nyelvi és stílusrétegekkel. A már emlegetett Grillcsirke, kedden című írásban Gabesz, az alkalmi büfés, a keddi látogató napon kiállva a börtön elé, így kommentálja magában az eseményeket: "Na né' már, még tíz is alig múlt el, már jött kifelé egy família. Az asszony sírt, ahogy kell, a faszinger is igen zrí képet vágott. Be is vackoltak a Ford Tranzitba. Csak a kiscsaj sétált el a büféig." Hasonlóképpen találó a Vénasszonyok nyara idős anyjának telefonos szóáradata. "Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire." (És ez így megy, ilyen lendülettel, még kétszer ilyen terjedelemben, míg Angéla, az asszony lánya közbe tud vetni annyit, hogy "De anyuka...")
Néhány novellában zavaró a történetek életszerűtlensége. A Tüdőszűrés című írásban például a véletlen események láncolata a hihetőség határát súrolja a két ismeretlen férfi találkozásakor, ráadásul a dramatikusan felépített történet monologikus betétjében, amikor a tüdőszűrő vetkőzőjében Klein Miklós elmeséli életben maradásának történetét, kissé érzelgős, kissé didaktikus szöveget olvashatunk. Nagyon szellemes viszont a kötet elején és a vége felé található egy-egy alteregó-novella (Negyven év Ulüsszész, Kettő "lehetett volna"). Ezekből az írásokból az is kiderül, hogy Méhes Károly (vagyis "Karika") képes arra is, hogy finom öniróniával szője át szövegeit. Ebből lehetne egy kicsit több is kötetében, mely azonban egészében véve így is kellemes olvasmány, különösen, ha nem olvasunk belőle egyszerre túl sokat.
Kritika, Holmi 2008/5
Szegő János
KÉTPERCESEK
„Hollander Emôke. Micsoda név! Szinte követeli,
hogy a viselôje valami rendkívülit hajtson végre e
sáros földtekén” (30.) – ezzel az elvárással, felkiáltással
indít a kötet címadó novellája. S micsoda
könyvcím, pláne úgy, hogy Hollander
Emôke még történetesen meztelen is. Anélkül,
hogy elmesélnénk, mi történik Hollander
Emôkével, maradjunk annyiban, hogy tette szokatlan,
elképesztô, és így kívül is áll a renden;
azaz, amit tesz: az rendkívüli. Akárcsak Méhes
Károly rövidtörténetei. Közel száz darab egykét
oldalas elbeszélés. Méhes mûfajjelölô alcímével:
RÖVID ÉLETEK füzére. Valódi olvasásra
íródott, napi- vagy hetilapok hasábjain megjelent
szövegek ezek, amelyeknek hetente van
olvasóközönsége. Egészen más olvasási valószínûsége
van annak az írásmûnek, amelyet
elvileg tízezrek olvashatnak hírlapokban, mint
egy novelláskötetnek, melybôl a pár száz eladott
példány már sikernek számít.
S az életekhez mindenkori kis világok kellenek,
melyeken belül az a bizonyos élet, mely
rövid, mondhatni egyoldalas, akár élhetô, akár
élhetetlen, ám mindenképpen lehetséges. Amin
belül elképzelhetô. A különbözô történeteknek,
egymás mellett futó, felbukkanó és olykor
alábukó életeknek közös alapvilága van.
A kisvárosi hírlapírók, rég nem látott szerelmek,
visszalátogató barátok, elszegényedett,
osztályt váltó özvegyasszonyok, mellettük tengôdô
vénlányok és a késô ôszi kertvárosi utcák
elsárgult világa ez. Ezt a világot ismerôsnek
érezzük. Ez az otthonosságában idegen közeg
a magyar kisepika egyik alaptere. Kis világ, kis
epika.
Gozsdu Elek és Petelei István elbeszélésmûvészete,
Babits és Kosztolányi prózája, Mészöly
Miklós és Baka István epikája létrehozott-leképezett
(a két folyamat állandó és megbonthatatlan
dialektikája adja ennek a világábrázolásnak
a különlegességét és egyediségét) egy
olyan mindenkori kisvárost, amely emlékeztessen
akár a valóságos Temesvárra, Marosvásárhelyre,
Szekszárdra vagy Szabadkára, alapvetôen
fiktív-irodalmi térré lesz a szöveggé válás
során. Amely vonalaiban, utcái elrendezésében,
tereinek lomhaságában olykor kísértetiesen hasonlít
egy-egy igazi magyar kisvárosra, és eközben
mégsem az. Elbillen a fikcionalitás mérlege.
Sót lesz például a város neve a szekszárdi
Babits Mihálynál és Baka Istvánnál. Vagy Sárszeg
Kosztolányinál, amelybôl ráadásul kettô
is létezik, és így még izgalmasabb az egész: az
ARANYSÁRKÁNY és a PACSIRTA Sárszege két különbözô
település ugyanazzal a névvel.
Ennek a kisvárosi novellisztikának, amelynek
világképe, létmódja már-már szükségszerûen
és strukturálisan ciklikus, hiszen a körkörösség
tapasztalata jön velünk szembe szinte
minden utcasarkon (mindegyik utcasarok
ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a másik – ugyan
másik utcasarok), irodalmi formája a valamilyen
(térbeli, tematikai) hasonlóság mentén
szervezôdô prózaciklus. Nem abban az elsôdleges
értelemben elbeszélésciklus, mint például
Krúdy Gyula SZINDBÁD-ja vagy Kosztolányi
Dezsô ESTI KORNÉL-ja, amelyekben a címadó
hôs, középponti figura történetei, lépései, a mûvek
paratextusaival: azoknak „ifjúsága”, „utazásai”
vagy „kalandjai” illesztik egy nagy szerkezetbe
a saját lábukon is megálló, külön-külön
is teljesen jelentéses szövegeket. Ciklusnak anynyiban
nevezhetô, hogy feltérképezhetô az
egész szövegkorpusz mögött valamilyen közös
kontextus, amelyen belül a szövegek között áttételes,
motivikus kapcsolatok figyelhetôk meg.
Klasszikus példája ennek a lazább szövegszervezôdésnek
Mikszáth Kálmán két novelláskötete
(elbeszélésciklusa?), A TÓT ATYAFIAK és A JÓ
PALÓCOK, amelyekben a lokalitás, a helybéliség
adja a ciklikus jelleget. Ez az eljárás a befogadói
oldalon mint olvasási stratégia, olvasói
kihívás jelenik meg: a visszatérô elemeknek,
helyszíneknek, szereplôknek milyen jelentôséget
kell, illik tulajdonítani? Méhes esetében
például minek vegyük azt, hogy több történetében
is a Tó vendéglô az egyik helyszín, vagy
hogy meglepôen sok elbeszélés játszódik halottak
napján? Ez ugyanaz az étterem és ugyanaz
a nap? Vagy minden egyes szöveg esetén különbözô
terekkel és idôkkel van dolgunk?
A hírlapíró és novellista (ennyiben Méhes
elôdje) Petelei István novelláskötetének AZÉN
UTCÁM címet adva (Pallas, 1886) kiemelte, hogy
az elbeszélések közös szövegszervezô elve a
szomszédság, az egymás mellett és mégis egymástól
távol élés igencsak keserû, mindennapos
és tragikus (mindennapiságában tragikus)
tapasztalata. Méhest és Peteleit rokonítja az a
remek érzék, ahogyan egy-egy csattanóval öszszegzik
és lezárják, szinte lecsapják az elbeszé lést.
Az ugyancsak zseniális és ugyancsak elfeledett,
mindenféle kánonból kivetett Tar Sándor,
aki Peteleit variálva A MI UTCÁNK címmel
adta ki egyik novelláskötetét (Magvetô, 1995),
szintén a szövegek közötti laza, távoli összefüggések
térképzetét tette beláthatóvá. (Ha már
ennél a címszerkezetnél tartunk, akkor AZÉN
FALUM-mal Gárdonyi a nagyváros, azaz Budapest
és a mindenkori kisváros mellett a modern
magyar próza, ha tetszik, harmadik alapközegét,
a magyar falut örökítette meg. Ráadásul a
tér azonossága mellett neki az idô ciklikussága
is szövegszervezô elve, hiszen könyvét két
részre osztotta: márciustól decemberig és decembertôl
márciusig tart egy-egy szakasz. Ám
ez a hármas tipológia könnyen zavarba hozható,
ha például a magyar epika Debrecen-interpretációit
törekszik besorolni valahová. A kálvinista
Róma önreprezentációja többek között
Szabó Magda regényeivel konstruált történeti
identitásával szinte lehetetlenné teszi, hogy ne
nagyvárosként gondolja el saját magát. A modern
nagyváros ikonográfiájával azonban mintha
Magyarországon csakis Budapest rendelkezne.)
Méhes Károly tudatosan és jelölten, érvényes
mûködési engedéllyel építkezik ezen az éppen
urbanitásában provinciális szövegtéren. A másik
kisepikai hagyomány, amelynek vállalt és
szerves folytatója Méhes, az Örkény István egyperceseinek
a groteszk tömörsége, szikár minimalizmusa.
Méhes, mivel pontosan tudja,
mennyire örkényesen jár el ilyenkor, rátesz még
egy lapáttal erre az abszurditásában egyértelmû
elbeszélésmódra, azzal, hogy felhívja rá a
figyelmet. Így lesz a klasszikus egyperces mûfajából
kétperces szövegek sorozata, amelyben
a második perc a rácsodálkozás és felidézés pillanata.
Méhes is egy-két mondattal vázol, utána
satíroz még egy kicsit, hogy a vonalaknak
mélysége legyen, majd máris a helyzet közepében
vagyunk, ami egyúttal a zárlat is ez esetben.
Ennek az azonnali kontextusmélyítésnek
remek eszköze például Méhes névadóképessége.
Pár név a kötet névjegyzékébôl: Befur Pál,
Fucksstein Borbála, Unterführer Áron, Raffa
Gedeon, özvegy Bettelheim Gézáné, Göndöcs
Zakariás, Takács Edvárd, Barancsik Titusz, Vasárnapi
István.
Szinte a nevükben hordozzák létezésük bizonytalanságát,
annak groteszk tragikumát,
idôn kívüliségét. Vagy éppen nagyon is idôn
belüliségét: hogy akkor tényleg ennyi és ez
adatott. Amikor valaki megtudja, hogy hamarosan
meg fog halni, vagy valakije fog meghalni.
Amikor bizonyossá lesz, hogy egy kapcsolat
nem folytatható. Amikor avval szembesül történetünk
hôse, hogy ugyan nem, mégse fog
meghalni, és nem fog elválni, mégis mintha
már régen nem élne, és egyedül lenne. „Eljön
a pillanat, amikor érzed, lassan vége. Aztán eljön a
pillanat, amikor érzed: már rég véget kellett volna
érnie” (65.) – olvasható a LELKÉNEK CSEREPEI címû
novella mottójában. (Mivel nincs feltüntetve
semmilyen név vagy monogram, gyaníthatóan
a szerzô mondata.) A két felismerés közti
idôszak lehet egy pillanat és több évtized is.
Ebbe a kényelmetlen idôszerkezetbe, tarthatatlanságában
tartósított létezésvákuumba pillanthatunk
be Méhes legjobb írásaiban. Az idézett
novella elbeszélôje az éppen válófélben lévô
feleség: „Tudok magamról egyes szám harmadik
személyben is gondolkodni. Ez biztató.” (65.) Az
ô monológjait hallgatjuk hat tételben. Az esküvôi
fényképeket nézegetve önmagát is és vôlegényét
(azaz volt férjét) is idegennek látja.
Elválnak. Aztán az utolsó szekvenciában elmeséli,
hogy tegnap este véletlenül találkoztak
a szupermarketben. Életükben elôször véletlenül.
Azaz mégsem, merthogy életükben véletlenül
elôször megismerkedésükkor találkoztak
egy havas januári kora este a buszon. A kapcsolat
hivatalos kezdete és vége (házasság és
válás) mellett van közös történetüknek egy igazi
kezdô- és végpontja. Az elsô és az utolsó véletlen
pillanat, amikor sorsuk, tekintetük egymástól
függetlenül, nem szándékosan, hanem
másmilyen okok miatt találkozik egymással. Azzal,
hogy a kezdô szakasz az üres esküvôi boldogság,
és az utolsó epizód pedig a tömör, sûrû
egyszeri átlagos megismerkedés felidézése,
a novella átértelmezi, összepasszírozza a két
idôtapasztalatot. Összeragasztja a lélek cserepeit,
új mintázatot alkotva ezzel. Egyúttal körkörössé
teszi a történet az idô létmódját, hiszen
a nô foglya lesz saját narratívájának, mintegy
be van zárva az élettörténetébe.
A GYÛRÛ címû elbeszélésben szintén az idô fordulását,
ritmikus mozgását, az egykor volt pillanat
visszatérését követhetjük nyomon. A hatvan
év után elmozdított szekrénybôl egyszer
csak elôgurul özvegy Bartha Zsigmondné ötvennégy
évvel ezelôtt elveszített jegygyûrûje.
Férje, a törvényszéki bíró – ilyen komoly névvel
és komoly hivatástudattal rendelkezvén, ne
is csodálkozzunk – sohase bocsátotta meg hit-
vesének. Mintha az ember hóbortból vagy jókedvében
veszítené el a jegygyûrût; persze az
a kérdés, hogy ki a párja. „Azért a feleségem maradhat,
ha szeret még egy picit. Ô is csak picit szerette
a feleségét.” (88.) Egy másodperc alatt körbeér
az asszony élete. Nem is a gyûrû körkörössége
szimbolizálja ezt a hosszan, több évtizedig
tartó – minden bizonnyal elviselhetetlenül
nyomasztó – házasságot, hanem az a poros
pillanat, ahogy a gyûrû gurul, szalad. S megáll.
Az özvegyasszonyt ez az esemény kiszabadítja
addigi szorongásából, a gyûrût férje sírjába
dobva úgy dönt, hogy nem hal meg soha.
Az ilyen és ehhez hasonló idôvalóságok közötti
öntalálkozások megörökítései a könyv legjobb
szövegei. A KIKÜLDETÉS HAZA történetében
Pajor Béla visszalátogat szülôvárosába. Ambivalens
érzésekkel érkezik meg (haza?). „Ha megperzseltek
volna, se tudtam volna megmondani akár
csak tíz perccel korábban, hogy milyen színe van a
székesegyháznak, de fel lettem volna háborodva, ha
nem ezt a kopott bordót találom, a régit, hanem friss
mázolást, rikító sárgát.” (76.) Pajor felszámolni
jött azonban. Több értelemben is. Például a borozót,
ahol mindig friss pacalt fôznek. Így most
is. Pajor azt eszi éppen, mielôtt hozzálátna, hogy
végrehajtson, felszámoljon. A TESTVÉREK-ben
Nándi és András, miután ifjúkorukban eltervezik,
hogy körbe fogják hajózni a földet, elzarándokolnak
az irokézek földjére (a forgatókönyvet
írta Verne Gyula és May Károly), öszszevesznek
egy szôke, fitos, pirulós lányon, Grétikén.
Grétike Andrást választja, aki már nem
lóg a mesék tején. Ellentétben Nándival, aki
világutazónak, felfedezônek továbbra is remek
lenne, de udvarlónak nem alkalmas. Ötven évvel
késôbb találkoznak. Nándi minden egykori
közös álmukat megvalósította. András egyet
se. (Némiképp hasonlít a helyzet Karinthy Frigyes
klasszikus elbeszélésére a TALÁLKOZÁS EGY
FIATALEMBERREL-re, csak itt kettéosztódik az, ami
Karinthynál egy ember kudarca marad.) „– De
hiszen itt vagyok neked én – hallotta Grétike öreges
megilletôdött hangját. – Igen, hát persze, hogy itt
vagy. Ügyetlen ölelésükben mindketten érezték a másik,
befelé préselt zokogástól remegô testét.” (107.)
A közös tudás némán, szavak nélkül lesz nyilvánvaló
mindkettejüknek.
Mondhatjuk úgyis, Méhes Károly mint elbeszélô
ügyesebben és szerencsésebben jár el
olyankor, amikor hôsei szavak nélkül vagy nagyon
kevés szóval mondanak el valami rendkívülit,
mint hogy túlbeszéljék a dolgokat. Jobban
írja meg a hallgatást, a beszéd képtelenségét,
mint a dumát, a képekben tobzódó beszédet.
Az ASZTALOSOK, FORGÁCS jelenetében a
fiát egyedül nevelô és a gyerek barátnôjére féltékeny
apa nem tud mit mondani, mikor megismeri
a lányt. Annyit mond csupán automatikusan,
hogy „kimegyek a mûhelybe, gyere utánam,
ha végeztél”. (27.) Maga se tudja, mivel kéne végeznie,
tovább ácsolja hát a gyerekgyógyászfôorvosnak
szánt könyvespolcot. Automatikusan.
A szöveg címével a nyelv, a kommunikáció
forgácsait, törmelékeit gyûjti egy kupacba
ilyenkor Méhes.
A nyelvhús azonban nincs Méhes ínyére.
A kötet elsô írásából ugyan megtudhatjuk azt
a szépen (gyanúsan szépen) csobogó gondolatot,
hogy „minden szóban ott rejtezik egy másik”
(7.), azonban vagy rejtve maradnak Méhes elôtt,
vagy rejtve maradnak elôttem. A retorikai csavarok,
szójátékok (kisujj és Kisújszállás vagy
szabadka és Szabadka analógiája), nyelvi furmányok
általában nem érik el az adott történetek
színvonalát. Nem lesz tôlük színesebb az
a színvonal. Kivétel mondjuk a THOMASMANN
ÜVÖLTÉSE címû remek anekdota (146–147.), ahol
a cím fordulata szavatolja a sztori fordulatát is,
vagy a CSUPA APRÓSÁG AZÉLET egyik betétje (181.),
melyben dr. Putnokyné dr. Weissenberger Anikó
nagy nyelvi felfedezést tesz: ugyanaz a hangsor,
ugyanaz a mondat minden nyelven értelmes,
csak éppen teljesen mást jelent. A szociolektusok,
tolvajnyelvi szövegelések mögött is
jobban lehet érezni a mesterkéltséget, mint a
spontaneitást, és ez esetben ez inkább zavaró.
Nem megy úgy a vaker.
Ezek a némiképp kritikus megjegyzések egyben
újabb bizonyítékai lehetnek annak a felvetésnek,
hogy Méhes egy régebbi, mára valamelyest
klasszicizálódott elbeszélésmódot értelmez
újra, folytat a maga módján. Ez a kisepikai
írástechnika nem annyira a nyelv önelvû
változataival, alakváltozásával foglalkozik, hanem
azzal, hogy elmondjon egy történetet.
Sokkal jobban adja vissza a realitás látszatát
például azzal, ahogyan leírja egy adott helyzetben,
mit esznek. A hideg fasírtok és melegszendvicsek
vagy a kínai büfé édes-savanyú levese
– jellegzetes ételvilágok ezek. Ismerôssé
tesznek egy-egy közeget.
Köménymagos leves és rizses hús. És mindkettô
bácskai. Ezt a menüsort különösen ismerôsnek
érezzük, már olvastuk valahol. Az epikai
lakozásnak, annak, hogy Méhes egy klasz-
szikus konstrukciót átépít, leglátványosabb és
legsikerültebb megoldása valószínûleg a PACSIRTA
2., Kosztolányi katartikus remekmûvének továbbírt
regényfejezete. Stílusimitáció és regényértelmezés
egyszerre, amennyiben belülrôl, a
szövegen belülrôl teszi érzékelhetôvé Pacsirtának
és szüleinek a feloldhatatlan egzisztenciális
tragédiáját: hogy ez nem is tragikus, nem is
rendkívüli állapot, hanem maga a rend, az alapállapot.
Ez a prózadarab Méhes minden bizonynyal
nyelvileg is legsikerültebb írása a kötetben.
(Az ezt követô másik Kosztolányi-hommage
a KOSZTOLÁNYI, SÍR, amelyben az elbeszélô
a Kosztolányi család sírját keresi Szabadkán,
úgy érzem, kevésbé sikerült. A sírt végül megtalálja,
de Kosztolányi stílusát, elbeszélôi tempóját
ebben a novellában egyáltalán nem leli.
A PACSIRTA zárt világát azonban a szó szoros értelmében
hûen és autentikusan alkotja újra.)
Kiváló stílusérzékkel igyekszik folytatni egy nyilvánvalóan
folytathatatlan mestermûvet. Az eredeti
regény 1899. szeptember 9-én „ér véget, de
nem fejezôdik be”. Méhes toldása másnap játszódik,
szombaton, „a regény mégis folytatódik, mivel
nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden”. (225.)
Pacsirta beláthatóan kilátástalan élettragédiáját
egy újabb fél nap körkörösségével demonstrálja.
Hogyha, amint azt megtudtuk, „minden szóban
ott rejtezik egy másik” (7.), akkor minden történetben
ott rejtezik egy másik lehetséges történet.
Méhes elbeszélôi tehetsége, hogy összeköti
ezeket a történeteket.
Toldás és kötés.
Kritika, ÉS, 2007. november 2.
LÁSZLÓ EMESE
Csupa apróság...
Méhes Károly: Hollander Emőke meztelenül. Rövid életek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007. 240 oldal, 2490 Ft
"Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén" - kezdi a történetmesélést Méhes Károly új novelláskötetének címadó írásában a női elbeszélő. A megidézett történetben azonban hiába keressük a név sugallta extravagáns életpálya nyomait vagy vérpezsdítő vetkőzéseket, esetleg egy kamaszszerelem kínjait. A Méhes-kötet írásainak középpontjában inkább kisszerű, szürke magántragédiák és magánörömök állnak - az önmagukban való hétköznapok, úgy, ahogyan azok az "életben" is vannak, egyszerű poétikájukkal és tragikomikus esztétikájukkal. Az említett elbeszélésben például egy furcsa nevű lány megőrülésének történetét követhetjük nyomon, amelyet egy családjának terhessé váló öregasszony elevenít fel önmaga okulására. Az elbeszélés apropóját a két sors érintkezési pontjai, melankolikus emlékek és a halálvárás jelenti.
Nyolcvanhat rövid, néha kissé egyhangú, olykor eseménytelenségében megmosolyogtató élettörténetet olvashatunk a karcsú, különös borítójú könyvben. Különös azért, mert a borítófelületet uraló elvágyódó, félmeztelen női alak éppen azt a disszonanciát jeleníti meg képileg, mint amely a címadó novella bolondos szereplőnőjének neve és sorsa között is fennáll. A kép, mely alapján az olvasó már bizonyos elvárásokkal veszi kezébe a szövegeket - akárcsak a Hollander Emőke név - túl erős, túl hivalkodó, sőt giccses. Az írások világa ehhez képest egyszerű, egynemű és földhözragadt. Néha talán egy kicsit túlságosan is az, különösen a tárcanovella műfajához képest. Mert ezek a rövid, szinte egyenhosszúságú szövegek hangulatuk, terjedelmük és elbeszélésmódjuk alapján leginkább tárcáknak nevezhetők. A szerző látszólag rendszertelenül, mintegy ömlesztve helyezte egymás mellé írásait, melyekből - különösen, ha egyhuzamban, egymás után olvassa őket végig az ember - kissé monoton szövegegész jön létre. Talán szerencsésebb lett volna a csoportosítás vagy a ciklusokba való felosztás, amivel nemcsak az olykor visszatérő motívumok - a gyerek, a temető, az öregség - között irányíthatta volna a szerző ügyesebben az olvasó figyelmét, hanem a kötet szerkezete is differenciáltabbá válhatott volna, ami egy ilyen sok novellát tartalmazó kötet esetében nem utolsó szempont. A tematikai vagy a motivikus rendezésnek, azt hiszem, mint az néhány szerencsésen egymás mellé helyezett darab esetében látszik, maguk a szövegek sem állnának ellen.
A Méhes-írások szereplői a legkülönfélébb helyzetekből, világokból csöppennek egymás mellé: a zongora- és latintanulástól frusztrált kisfiú mellett jól megfér a börtön előtt mozgóbüfét felállító leleményes vállalkozó vagy a kaputelefon-betyár nénike története. Sok ügyesen megformált karakterrajzzal találkozhatunk, amelyek közül különösen üdítőek az öregasszonyportrék. A Leányom, leányaim című írásban például a 95D-s melltartót viselő Bagyal Oszkárné kalandját követhetjük nyomon, aki az utcán álldogáló örömlányokat (Bagyalné szavával: "kurvincákat") kétezer forinttal akarja hazatessékelni és jobb útra téríteni. (Mondanom sem kell, hogy nem jár szerencsével.) Jól sikerült a feledékeny Vera néni megformálása is, aki ugyan a szeretteit már személyesen nem ismeri fel, de rendületlenül küldözgeti nekik a karácsonyi üdvözlőlapokat. (Vera néni) Az egyhangúság medréből lendítenek ki a csupán néhány novellában megjelenő stílusimitációk is. Ezek közül a legfrappánsabb az Örkény egyperceseinek hangulatát idéző Tettének oka ismeretlen című írás, amelyben Kun Mihály komputerprogramozó egy kósza ötlettől vezérelve a mosdóba menet jól belerúg rejtvényt fejtő felesége fenekébe.
Többnyire viszont a szövegek lassan, ráérősen peregnek. Előfordul, hogy a nyelvi regiszterek nem eléggé markánsan különülnek el, például a Kerek húsz éven át című írásban, melynek négyötöde egy női hangra van hangszerelve, a végső csattanó, amikor a korábban szidott, majd egekig magasztalt vő megszólal, nem eléggé ütős. Ebben a novellában problematikus még a feleség-lány hallgatás által történő ábrázolása is. Általában azonban Méhes ügyesen játszik és jellemez a különböző nyelvi és stílusrétegekkel. A már emlegetett Grillcsirke, kedden című írásban Gabesz, az alkalmi büfés, a keddi látogató napon kiállva a börtön elé, így kommentálja magában az eseményeket: "Na né' már, még tíz is alig múlt el, már jött kifelé egy família. Az asszony sírt, ahogy kell, a faszinger is igen zrí képet vágott. Be is vackoltak a Ford Tranzitba. Csak a kiscsaj sétált el a büféig." Hasonlóképpen találó a Vénasszonyok nyara idős anyjának telefonos szóáradata. "Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire." (És ez így megy, ilyen lendülettel, még kétszer ilyen terjedelemben, míg Angéla, az asszony lánya közbe tud vetni annyit, hogy "De anyuka...")
Néhány novellában zavaró a történetek életszerűtlensége. A Tüdőszűrés című írásban például a véletlen események láncolata a hihetőség határát súrolja a két ismeretlen férfi találkozásakor, ráadásul a dramatikusan felépített történet monologikus betétjében, amikor a tüdőszűrő vetkőzőjében Klein Miklós elmeséli életben maradásának történetét, kissé érzelgős, kissé didaktikus szöveget olvashatunk. Nagyon szellemes viszont a kötet elején és a vége felé található egy-egy alteregó-novella (Negyven év Ulüsszész, Kettő "lehetett volna"). Ezekből az írásokból az is kiderül, hogy Méhes Károly (vagyis "Karika") képes arra is, hogy finom öniróniával szője át szövegeit. Ebből lehetne egy kicsit több is kötetében, mely azonban egészében véve így is kellemes olvasmány, különösen, ha nem olvasunk belőle egyszerre túl sokat.
Kritika, Holmi 2008/5
Szegő János
KÉTPERCESEK
„Hollander Emôke. Micsoda név! Szinte követeli,
hogy a viselôje valami rendkívülit hajtson végre e
sáros földtekén” (30.) – ezzel az elvárással, felkiáltással
indít a kötet címadó novellája. S micsoda
könyvcím, pláne úgy, hogy Hollander
Emôke még történetesen meztelen is. Anélkül,
hogy elmesélnénk, mi történik Hollander
Emôkével, maradjunk annyiban, hogy tette szokatlan,
elképesztô, és így kívül is áll a renden;
azaz, amit tesz: az rendkívüli. Akárcsak Méhes
Károly rövidtörténetei. Közel száz darab egykét
oldalas elbeszélés. Méhes mûfajjelölô alcímével:
RÖVID ÉLETEK füzére. Valódi olvasásra
íródott, napi- vagy hetilapok hasábjain megjelent
szövegek ezek, amelyeknek hetente van
olvasóközönsége. Egészen más olvasási valószínûsége
van annak az írásmûnek, amelyet
elvileg tízezrek olvashatnak hírlapokban, mint
egy novelláskötetnek, melybôl a pár száz eladott
példány már sikernek számít.
S az életekhez mindenkori kis világok kellenek,
melyeken belül az a bizonyos élet, mely
rövid, mondhatni egyoldalas, akár élhetô, akár
élhetetlen, ám mindenképpen lehetséges. Amin
belül elképzelhetô. A különbözô történeteknek,
egymás mellett futó, felbukkanó és olykor
alábukó életeknek közös alapvilága van.
A kisvárosi hírlapírók, rég nem látott szerelmek,
visszalátogató barátok, elszegényedett,
osztályt váltó özvegyasszonyok, mellettük tengôdô
vénlányok és a késô ôszi kertvárosi utcák
elsárgult világa ez. Ezt a világot ismerôsnek
érezzük. Ez az otthonosságában idegen közeg
a magyar kisepika egyik alaptere. Kis világ, kis
epika.
Gozsdu Elek és Petelei István elbeszélésmûvészete,
Babits és Kosztolányi prózája, Mészöly
Miklós és Baka István epikája létrehozott-leképezett
(a két folyamat állandó és megbonthatatlan
dialektikája adja ennek a világábrázolásnak
a különlegességét és egyediségét) egy
olyan mindenkori kisvárost, amely emlékeztessen
akár a valóságos Temesvárra, Marosvásárhelyre,
Szekszárdra vagy Szabadkára, alapvetôen
fiktív-irodalmi térré lesz a szöveggé válás
során. Amely vonalaiban, utcái elrendezésében,
tereinek lomhaságában olykor kísértetiesen hasonlít
egy-egy igazi magyar kisvárosra, és eközben
mégsem az. Elbillen a fikcionalitás mérlege.
Sót lesz például a város neve a szekszárdi
Babits Mihálynál és Baka Istvánnál. Vagy Sárszeg
Kosztolányinál, amelybôl ráadásul kettô
is létezik, és így még izgalmasabb az egész: az
ARANYSÁRKÁNY és a PACSIRTA Sárszege két különbözô
település ugyanazzal a névvel.
Ennek a kisvárosi novellisztikának, amelynek
világképe, létmódja már-már szükségszerûen
és strukturálisan ciklikus, hiszen a körkörösség
tapasztalata jön velünk szembe szinte
minden utcasarkon (mindegyik utcasarok
ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a másik – ugyan
másik utcasarok), irodalmi formája a valamilyen
(térbeli, tematikai) hasonlóság mentén
szervezôdô prózaciklus. Nem abban az elsôdleges
értelemben elbeszélésciklus, mint például
Krúdy Gyula SZINDBÁD-ja vagy Kosztolányi
Dezsô ESTI KORNÉL-ja, amelyekben a címadó
hôs, középponti figura történetei, lépései, a mûvek
paratextusaival: azoknak „ifjúsága”, „utazásai”
vagy „kalandjai” illesztik egy nagy szerkezetbe
a saját lábukon is megálló, külön-külön
is teljesen jelentéses szövegeket. Ciklusnak anynyiban
nevezhetô, hogy feltérképezhetô az
egész szövegkorpusz mögött valamilyen közös
kontextus, amelyen belül a szövegek között áttételes,
motivikus kapcsolatok figyelhetôk meg.
Klasszikus példája ennek a lazább szövegszervezôdésnek
Mikszáth Kálmán két novelláskötete
(elbeszélésciklusa?), A TÓT ATYAFIAK és A JÓ
PALÓCOK, amelyekben a lokalitás, a helybéliség
adja a ciklikus jelleget. Ez az eljárás a befogadói
oldalon mint olvasási stratégia, olvasói
kihívás jelenik meg: a visszatérô elemeknek,
helyszíneknek, szereplôknek milyen jelentôséget
kell, illik tulajdonítani? Méhes esetében
például minek vegyük azt, hogy több történetében
is a Tó vendéglô az egyik helyszín, vagy
hogy meglepôen sok elbeszélés játszódik halottak
napján? Ez ugyanaz az étterem és ugyanaz
a nap? Vagy minden egyes szöveg esetén különbözô
terekkel és idôkkel van dolgunk?
A hírlapíró és novellista (ennyiben Méhes
elôdje) Petelei István novelláskötetének AZÉN
UTCÁM címet adva (Pallas, 1886) kiemelte, hogy
az elbeszélések közös szövegszervezô elve a
szomszédság, az egymás mellett és mégis egymástól
távol élés igencsak keserû, mindennapos
és tragikus (mindennapiságában tragikus)
tapasztalata. Méhest és Peteleit rokonítja az a
remek érzék, ahogyan egy-egy csattanóval öszszegzik
és lezárják, szinte lecsapják az elbeszé lést.
Az ugyancsak zseniális és ugyancsak elfeledett,
mindenféle kánonból kivetett Tar Sándor,
aki Peteleit variálva A MI UTCÁNK címmel
adta ki egyik novelláskötetét (Magvetô, 1995),
szintén a szövegek közötti laza, távoli összefüggések
térképzetét tette beláthatóvá. (Ha már
ennél a címszerkezetnél tartunk, akkor AZÉN
FALUM-mal Gárdonyi a nagyváros, azaz Budapest
és a mindenkori kisváros mellett a modern
magyar próza, ha tetszik, harmadik alapközegét,
a magyar falut örökítette meg. Ráadásul a
tér azonossága mellett neki az idô ciklikussága
is szövegszervezô elve, hiszen könyvét két
részre osztotta: márciustól decemberig és decembertôl
márciusig tart egy-egy szakasz. Ám
ez a hármas tipológia könnyen zavarba hozható,
ha például a magyar epika Debrecen-interpretációit
törekszik besorolni valahová. A kálvinista
Róma önreprezentációja többek között
Szabó Magda regényeivel konstruált történeti
identitásával szinte lehetetlenné teszi, hogy ne
nagyvárosként gondolja el saját magát. A modern
nagyváros ikonográfiájával azonban mintha
Magyarországon csakis Budapest rendelkezne.)
Méhes Károly tudatosan és jelölten, érvényes
mûködési engedéllyel építkezik ezen az éppen
urbanitásában provinciális szövegtéren. A másik
kisepikai hagyomány, amelynek vállalt és
szerves folytatója Méhes, az Örkény István egyperceseinek
a groteszk tömörsége, szikár minimalizmusa.
Méhes, mivel pontosan tudja,
mennyire örkényesen jár el ilyenkor, rátesz még
egy lapáttal erre az abszurditásában egyértelmû
elbeszélésmódra, azzal, hogy felhívja rá a
figyelmet. Így lesz a klasszikus egyperces mûfajából
kétperces szövegek sorozata, amelyben
a második perc a rácsodálkozás és felidézés pillanata.
Méhes is egy-két mondattal vázol, utána
satíroz még egy kicsit, hogy a vonalaknak
mélysége legyen, majd máris a helyzet közepében
vagyunk, ami egyúttal a zárlat is ez esetben.
Ennek az azonnali kontextusmélyítésnek
remek eszköze például Méhes névadóképessége.
Pár név a kötet névjegyzékébôl: Befur Pál,
Fucksstein Borbála, Unterführer Áron, Raffa
Gedeon, özvegy Bettelheim Gézáné, Göndöcs
Zakariás, Takács Edvárd, Barancsik Titusz, Vasárnapi
István.
Szinte a nevükben hordozzák létezésük bizonytalanságát,
annak groteszk tragikumát,
idôn kívüliségét. Vagy éppen nagyon is idôn
belüliségét: hogy akkor tényleg ennyi és ez
adatott. Amikor valaki megtudja, hogy hamarosan
meg fog halni, vagy valakije fog meghalni.
Amikor bizonyossá lesz, hogy egy kapcsolat
nem folytatható. Amikor avval szembesül történetünk
hôse, hogy ugyan nem, mégse fog
meghalni, és nem fog elválni, mégis mintha
már régen nem élne, és egyedül lenne. „Eljön
a pillanat, amikor érzed, lassan vége. Aztán eljön a
pillanat, amikor érzed: már rég véget kellett volna
érnie” (65.) – olvasható a LELKÉNEK CSEREPEI címû
novella mottójában. (Mivel nincs feltüntetve
semmilyen név vagy monogram, gyaníthatóan
a szerzô mondata.) A két felismerés közti
idôszak lehet egy pillanat és több évtized is.
Ebbe a kényelmetlen idôszerkezetbe, tarthatatlanságában
tartósított létezésvákuumba pillanthatunk
be Méhes legjobb írásaiban. Az idézett
novella elbeszélôje az éppen válófélben lévô
feleség: „Tudok magamról egyes szám harmadik
személyben is gondolkodni. Ez biztató.” (65.) Az
ô monológjait hallgatjuk hat tételben. Az esküvôi
fényképeket nézegetve önmagát is és vôlegényét
(azaz volt férjét) is idegennek látja.
Elválnak. Aztán az utolsó szekvenciában elmeséli,
hogy tegnap este véletlenül találkoztak
a szupermarketben. Életükben elôször véletlenül.
Azaz mégsem, merthogy életükben véletlenül
elôször megismerkedésükkor találkoztak
egy havas januári kora este a buszon. A kapcsolat
hivatalos kezdete és vége (házasság és
válás) mellett van közös történetüknek egy igazi
kezdô- és végpontja. Az elsô és az utolsó véletlen
pillanat, amikor sorsuk, tekintetük egymástól
függetlenül, nem szándékosan, hanem
másmilyen okok miatt találkozik egymással. Azzal,
hogy a kezdô szakasz az üres esküvôi boldogság,
és az utolsó epizód pedig a tömör, sûrû
egyszeri átlagos megismerkedés felidézése,
a novella átértelmezi, összepasszírozza a két
idôtapasztalatot. Összeragasztja a lélek cserepeit,
új mintázatot alkotva ezzel. Egyúttal körkörössé
teszi a történet az idô létmódját, hiszen
a nô foglya lesz saját narratívájának, mintegy
be van zárva az élettörténetébe.
A GYÛRÛ címû elbeszélésben szintén az idô fordulását,
ritmikus mozgását, az egykor volt pillanat
visszatérését követhetjük nyomon. A hatvan
év után elmozdított szekrénybôl egyszer
csak elôgurul özvegy Bartha Zsigmondné ötvennégy
évvel ezelôtt elveszített jegygyûrûje.
Férje, a törvényszéki bíró – ilyen komoly névvel
és komoly hivatástudattal rendelkezvén, ne
is csodálkozzunk – sohase bocsátotta meg hit-
vesének. Mintha az ember hóbortból vagy jókedvében
veszítené el a jegygyûrût; persze az
a kérdés, hogy ki a párja. „Azért a feleségem maradhat,
ha szeret még egy picit. Ô is csak picit szerette
a feleségét.” (88.) Egy másodperc alatt körbeér
az asszony élete. Nem is a gyûrû körkörössége
szimbolizálja ezt a hosszan, több évtizedig
tartó – minden bizonnyal elviselhetetlenül
nyomasztó – házasságot, hanem az a poros
pillanat, ahogy a gyûrû gurul, szalad. S megáll.
Az özvegyasszonyt ez az esemény kiszabadítja
addigi szorongásából, a gyûrût férje sírjába
dobva úgy dönt, hogy nem hal meg soha.
Az ilyen és ehhez hasonló idôvalóságok közötti
öntalálkozások megörökítései a könyv legjobb
szövegei. A KIKÜLDETÉS HAZA történetében
Pajor Béla visszalátogat szülôvárosába. Ambivalens
érzésekkel érkezik meg (haza?). „Ha megperzseltek
volna, se tudtam volna megmondani akár
csak tíz perccel korábban, hogy milyen színe van a
székesegyháznak, de fel lettem volna háborodva, ha
nem ezt a kopott bordót találom, a régit, hanem friss
mázolást, rikító sárgát.” (76.) Pajor felszámolni
jött azonban. Több értelemben is. Például a borozót,
ahol mindig friss pacalt fôznek. Így most
is. Pajor azt eszi éppen, mielôtt hozzálátna, hogy
végrehajtson, felszámoljon. A TESTVÉREK-ben
Nándi és András, miután ifjúkorukban eltervezik,
hogy körbe fogják hajózni a földet, elzarándokolnak
az irokézek földjére (a forgatókönyvet
írta Verne Gyula és May Károly), öszszevesznek
egy szôke, fitos, pirulós lányon, Grétikén.
Grétike Andrást választja, aki már nem
lóg a mesék tején. Ellentétben Nándival, aki
világutazónak, felfedezônek továbbra is remek
lenne, de udvarlónak nem alkalmas. Ötven évvel
késôbb találkoznak. Nándi minden egykori
közös álmukat megvalósította. András egyet
se. (Némiképp hasonlít a helyzet Karinthy Frigyes
klasszikus elbeszélésére a TALÁLKOZÁS EGY
FIATALEMBERREL-re, csak itt kettéosztódik az, ami
Karinthynál egy ember kudarca marad.) „– De
hiszen itt vagyok neked én – hallotta Grétike öreges
megilletôdött hangját. – Igen, hát persze, hogy itt
vagy. Ügyetlen ölelésükben mindketten érezték a másik,
befelé préselt zokogástól remegô testét.” (107.)
A közös tudás némán, szavak nélkül lesz nyilvánvaló
mindkettejüknek.
Mondhatjuk úgyis, Méhes Károly mint elbeszélô
ügyesebben és szerencsésebben jár el
olyankor, amikor hôsei szavak nélkül vagy nagyon
kevés szóval mondanak el valami rendkívülit,
mint hogy túlbeszéljék a dolgokat. Jobban
írja meg a hallgatást, a beszéd képtelenségét,
mint a dumát, a képekben tobzódó beszédet.
Az ASZTALOSOK, FORGÁCS jelenetében a
fiát egyedül nevelô és a gyerek barátnôjére féltékeny
apa nem tud mit mondani, mikor megismeri
a lányt. Annyit mond csupán automatikusan,
hogy „kimegyek a mûhelybe, gyere utánam,
ha végeztél”. (27.) Maga se tudja, mivel kéne végeznie,
tovább ácsolja hát a gyerekgyógyászfôorvosnak
szánt könyvespolcot. Automatikusan.
A szöveg címével a nyelv, a kommunikáció
forgácsait, törmelékeit gyûjti egy kupacba
ilyenkor Méhes.
A nyelvhús azonban nincs Méhes ínyére.
A kötet elsô írásából ugyan megtudhatjuk azt
a szépen (gyanúsan szépen) csobogó gondolatot,
hogy „minden szóban ott rejtezik egy másik”
(7.), azonban vagy rejtve maradnak Méhes elôtt,
vagy rejtve maradnak elôttem. A retorikai csavarok,
szójátékok (kisujj és Kisújszállás vagy
szabadka és Szabadka analógiája), nyelvi furmányok
általában nem érik el az adott történetek
színvonalát. Nem lesz tôlük színesebb az
a színvonal. Kivétel mondjuk a THOMASMANN
ÜVÖLTÉSE címû remek anekdota (146–147.), ahol
a cím fordulata szavatolja a sztori fordulatát is,
vagy a CSUPA APRÓSÁG AZÉLET egyik betétje (181.),
melyben dr. Putnokyné dr. Weissenberger Anikó
nagy nyelvi felfedezést tesz: ugyanaz a hangsor,
ugyanaz a mondat minden nyelven értelmes,
csak éppen teljesen mást jelent. A szociolektusok,
tolvajnyelvi szövegelések mögött is
jobban lehet érezni a mesterkéltséget, mint a
spontaneitást, és ez esetben ez inkább zavaró.
Nem megy úgy a vaker.
Ezek a némiképp kritikus megjegyzések egyben
újabb bizonyítékai lehetnek annak a felvetésnek,
hogy Méhes egy régebbi, mára valamelyest
klasszicizálódott elbeszélésmódot értelmez
újra, folytat a maga módján. Ez a kisepikai
írástechnika nem annyira a nyelv önelvû
változataival, alakváltozásával foglalkozik, hanem
azzal, hogy elmondjon egy történetet.
Sokkal jobban adja vissza a realitás látszatát
például azzal, ahogyan leírja egy adott helyzetben,
mit esznek. A hideg fasírtok és melegszendvicsek
vagy a kínai büfé édes-savanyú levese
– jellegzetes ételvilágok ezek. Ismerôssé
tesznek egy-egy közeget.
Köménymagos leves és rizses hús. És mindkettô
bácskai. Ezt a menüsort különösen ismerôsnek
érezzük, már olvastuk valahol. Az epikai
lakozásnak, annak, hogy Méhes egy klasz-
szikus konstrukciót átépít, leglátványosabb és
legsikerültebb megoldása valószínûleg a PACSIRTA
2., Kosztolányi katartikus remekmûvének továbbírt
regényfejezete. Stílusimitáció és regényértelmezés
egyszerre, amennyiben belülrôl, a
szövegen belülrôl teszi érzékelhetôvé Pacsirtának
és szüleinek a feloldhatatlan egzisztenciális
tragédiáját: hogy ez nem is tragikus, nem is
rendkívüli állapot, hanem maga a rend, az alapállapot.
Ez a prózadarab Méhes minden bizonynyal
nyelvileg is legsikerültebb írása a kötetben.
(Az ezt követô másik Kosztolányi-hommage
a KOSZTOLÁNYI, SÍR, amelyben az elbeszélô
a Kosztolányi család sírját keresi Szabadkán,
úgy érzem, kevésbé sikerült. A sírt végül megtalálja,
de Kosztolányi stílusát, elbeszélôi tempóját
ebben a novellában egyáltalán nem leli.
A PACSIRTA zárt világát azonban a szó szoros értelmében
hûen és autentikusan alkotja újra.)
Kiváló stílusérzékkel igyekszik folytatni egy nyilvánvalóan
folytathatatlan mestermûvet. Az eredeti
regény 1899. szeptember 9-én „ér véget, de
nem fejezôdik be”. Méhes toldása másnap játszódik,
szombaton, „a regény mégis folytatódik, mivel
nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden”. (225.)
Pacsirta beláthatóan kilátástalan élettragédiáját
egy újabb fél nap körkörösségével demonstrálja.
Hogyha, amint azt megtudtuk, „minden szóban
ott rejtezik egy másik” (7.), akkor minden történetben
ott rejtezik egy másik lehetséges történet.
Méhes elbeszélôi tehetsége, hogy összeköti
ezeket a történeteket.
Toldás és kötés.
|
| 1 2 3 4 | Következő oldal >> |
