Január egy


Felsorakozott mögém még egy év,
eltelt, tele lett, torkig van (velem);
örök spájz, ám kincsesbánya,
kútmélye, menny-bolt, ahol minden,
ami földi volt, ezentúl kapható.
Szép volt és szép lesz – így döntöttem.
A titkos ügynök s. k. (M. K.) a múltból
magával hozott, széttört érméhez
hozzápasszintja a jövő másik felét,
mindig megtalálja, ami hiányzik.
S miközben durranós petárdák
megőrült üstökösként húznak el
az ablakom előtt, a legkisebb
kispárna azt suttogja a fülembe:
„Álom helyett cserébe kapsz tőlem
életet, amit szakasztott, mint az álom.”
Újév van. Sötét január-éjjel.
Ígéretemhez híven: ez is szép-jel.


* * *

Ha orrod leereszted
s lóg, mint ingaóra súlya,
jusson eszedbe, tényleg
fejcsóválva kell-e mérni
a „nehéz időket”?, s nem
inkább arra gondolni, akit
a legjobban szeretsz: így ütni el
a sötét másodperceket.

____________


Január három


1.
Ragyog a temető a domboldalban.
Azt képzelem, az egyre magasabban
temetett holtak a föld alatt
lassacskán csúsznak egyre lejjebb,
le, a többiek közé, keverednek-
kavarodnak a csontok, mintha bál lenne
a földben minden éjjel és nappal,
miért is csodálkozom rajta,
hiszen ez már nem ez a világ,
hanem a más.


2.
A szeptember végi zöld. Öreg és bölcs.
És ott látom benne a tavaszi zöldet,
a koranyárit, a késeit, tudom, miképp
készült mindaz, ami van. Mint amikor
az alvó gyerekek láttán mindig
elővillan az a régi kép, amint épp
kicsusszantak erre a világra.


3.
Ezek a telepek, faluvégek.
A rozsda, a salak, a málló
élet raktársarkai. Nézem,
mitől tudnak mégis olyan
...otthonosak lenni? Beismerem:
azért, mert sietve elsuhanok
és nem itt élek.


4.
Egy órája a halakról beszélgetnek.
Hogyan fogjunk csukát, harcsát,
süllőt. Valóságos mini-konferencia.
Aztán az egyik feláll és keresgélni
kezd a táskájában. Döbbenten
néz fel, riadt: otthon hagytam
a Babits-kötetet!
Lassú esőgiliszták másznak
az ablakokon.


5.
Előbb-utóbb mindenki
behunyja a szemét.
Ha csak pár percre is.
És más lesz az arcuk.
Meg lehet lesni őket,
a professzort, a diákot,
a könyvelőt, ki-ki milyen,
amikor alszik.
Amikor álmodik.

____


Január tíz



Ülök esti asztalomnál,
s nézem, rajta mennyi lom:
szívesen vásárolgatott
tárgyak, gondolván, világom
így épül fel, hogy az ember
mindig lel hozzá valami pici
alkatrészt, még egy tollat,
ami jelet hagy, még egy órát,
amin ugyanúgy hat óra
a hat, még egy kagylót,
ami akkor is búg, ha nem.
Itt ülök. Szemben a fényverem,
oda zuhanok bele, hogy
semmit se lássak, vajon
mi lehet egy lámpa álma?
Az eszem mi mindennel tele.
Másokra gondolok, közben
mindenki én vagyok, csak
annyira élnek õk, amennyire
bennem a vér nyargalva
szalad, akár bolondul, nem
törõdve vele, mit szabad,
s van-e, ami esetleg tilos,
vagy csupán lehetetlen,
mint kéz hiába rebben,
ha nincs kit simogatnia,
hiába tudja pontosan, ki a
„tárgya” e mozdulatnak,
az erek a vértõl mért dagadnak.
A tárgya… Ülök hát csöndben
asztalomnál, s nézem õket:
óráim arca, tollak arca,
s a némán búgó kagylóké. Tán ha
megérintem mindet, sorban,
világom sok apró pórusán át
a kézmeleg eléri annak arcát
kit keresgélnek az ujjak.
Aztán éjszaka. Aztán új nap.


____________

Január tizenegy


Minden évszakban, minden hónapban
megtettem már ezt az utat, az országon át.
Ugyanazok a fák, ugyanazok a hidak,
házak vonulnak el az ablak előtt.
Ugyanazok az emberek. Aki közben meghalt,
az is ugyanaz a földben. Nézek,
bámulok és semmit se tudok.
Ma téli nyiroktól fényesek az utak,
a köd miatt mintha minden nagyon
messze lenne. Mint ami csak dereng,
vagy nincs is. Ilyen lehet a szomorú
lélek, valami hideg, szürke, málló anyag,
ami, ha meg akarnánk markolni,
a semmit fognánk, mert nincs.
Lebontott kerítés, sárban álló
fafűrészelők, roncstelek, fekete
bokrok tövén lapító szemét – ez
egy ilyen nap. Pontosan huszonnégy óra.
Majd véget ér, s ugyanúgy fog fájni,
mint bármi, amiből az a mondat
készül, hogy elmúlt az élet.

___________


Január tizenöt


Belevillan néhány szó az éjszakába.
És a szívem, legyen bármennyire kába,
nem csak dobban, hanem döbben,
amit érezni még odalent az ölben
is. Egyszeriben nincs messzeség,
csak odafent a ködös, meszes ég,
vagyis fejünkön a közös, égi sapka.
A mobiltelefon néma, kékes hangja.
Az éjszakában, hol feketék a fák,
s feketén ugatnak a fekete kutyák.


__________


Február egy


A benzinkút, a 6-os út
és a villanymalom fényei
hegesztik egybe az éjszakát.
Jó kis J.A-vers-kezdet ez.

Két pont között a legrövidebb út
az álom, s nyomában
a sikoltásba hajló kutyaugatás.

Amikor nem telik az idő.
Vagyis tökmindegy, hogy telik.

Fekszem nyitott szemmel
és mindent látok. Mindent.
Egy kéz közelít felém,
de közvetlen az arcom előtt,
mint az üvegen, szétnyomódik,
lapos lesz az öt ujj begye,
a tenyere.

A kutya elaludt.
A fénypöttyök nem alusznak el.
Most ilyen a semmi.

Így nevezem, s ez megnyugtató.


_____________


Február kettő


Rémlik, álmodtam valami piacról.
Koraőszi fák alatt, finom, rezgő
színek, sok tarka gyümölcs –
mindez némán, nem is füleltem,
hogy a hangok visszatérnek-e?

Mint ki szögmérőzi a lelkét,
napközben akadt-e egy-két
pillanat, amikor éreztem,
érezni véltem, írni fogok
a piacról, különös világ,
közeli, mégis idegen,
banális, megismerhetetlen.

Néha napközben is lehunyom
a szemem. Mint aki így
csábul el. Azt látja,
amit akar.

Már alkonyodott, kavarta
a szél a havat, amikor
egy régi búcsúról mesélt
valaki, a búcsú koreográfiájáról,
akkor zajlott a disznóölés.
A nagyapja berúgott, de így is
aranyos bácsi maradt, szerette.

Ó, az élet sose helytelen.
Mindennek megvan benne
a helye.

______________


Február öt


Eltelik annyi évnyi nap
Egyetlen nappá lesz annyi év
Nézem a napot: ugyanolyan
Nézem a holdat: ugyanolyan
A tavaszi virág: ugyanolyan
A téli hó: ugyanolyan
Kicsit minden függönylebegés
Fogfúró visítása más szájában
Matt-szürke kalapácscsillogás
Vírusos fájl a költészet maga
Nézem mennyi idő van
Nézem hogy az idő láthatatlan
Az a néhány év ami = én
Belesimul csak néha vet fényt
Mintha a végtelen folyóban
Ismernék egyetlen halat halacskát
De lehet hogy csak egy vízipókot
Mert ettől még a nap: ugyanolyan
Ettol még a hold: ugyanolyan
És így tovább


____________


Február hét


Minden csikorog, minden kemény,
Cserepes ajkak mondják: nehéz
Az élet.

Ahogy a jégbordákon megcsillan
A hideg fény, borzong az is, aki
Nem szokott.

Amundsen vagy Scott vagyok, ilyen
Gyerekes kérdést tesz fel magának a télben
Botorkáló.

Otthon ül, fut, beöltözik, teát foz,
Az ablakban áll, nézi a szennyes
Fehérséget.

Mert hát milyen legyen a február, ugye,
És lassacskán majd a jön a tavasz, ugye,
Motyorászik.

_____________


Február tizenkettő


Ezek a félhavas, száraz fűvel benőtt hátú dombok olyanok,
mint a megkínzott, megnyúzott tetemek. Idáig tudtak
elmenekülni, itt rogytak össze élettelen halommá, itt
fagytak öröklétbe. Velük van tele minden, a tél hulláival,
a kaszabolás elcsöndesült, megkövesedett nyugalmával.
Hogy ezt igenis lehet. Mert úgyis ez történik mindig.
A távoli házikók kéményeikkel ugyan mit üzennek?
Elbújva, fojtó bűzben, sötét lyukakban élnek még
egyesek, ami bizonyos dolgokat tényszerűen előrevetít.
Hiszen amíg élet van, addig halál is lesz, hiába, hogy
csalóka módon hamarosan megmoccannak a dombok,
hiába, hogy virágos őrjöngésével elérkezik a tavasz.


______________



Február tizenhét


Álmomban verset írtam,
Magömlésszeruen, mégis hosszan,
A szoba, az asztal forrón
Lüktetett körülöttem, a levegő,
Amit beszívtam, kitöltötte
Minden porcikámat.
Álmomban is, még egyszer,
Behunytam a szememet.
Amikor kinyitottam,
A komputer égszínkék kockafeje
Bámult rá, homlokára írva
Alig néhány kósza, érthetetlen,
Fekete szó sorakozott.
Kisilabizáltam, hogy ami
Az életben ér valamit,
Az maga a végtelen messzeség,
Ami bennem él, ha akarom,
Mindig van tovább. Ezután
Ébredtem fel, kótyagos fejjel.


______________



Február tizennyolc


Ahogy szinte lopódzom
az alvó házon át.
Kilesek az ablakon: ó,
végtelen hómező, a kert,
a domboldal annyira
fehér, amennyire csak
éjszaka lehet a kósza,
sehonnai fényben,
önmaga megvilágításában.
Mit nézek? Mit látok?
Ilyenkor nagyon tudatlan
vagyok. Eddig, éjfélig
fényképeket válogattam,
így telt el az este.
A régi pillanatok
magukhoz láncolták
a maiakat. Vagy azok
kapaszkodnak? Mindegy,
elfelejtodtek máris, nincs
nyomuk, jóllehet – emelgetem
a lábam a jeges kövön –
általuk is eltelik épp negyven év.
Történelmi lépték, illetve
mindegy, még egy pillanat.
Az tudható, mennyi van
hátra, vagyis mennyi volt,
de hogy mennyi előre…?
Talán majd elolvad a hó,
talán majd nem nézek ki
az ablakon, talán majd
időben elalszom, talán
majd időben felébredek.


_____________



Február huszonhárom


Minden szó, minden
pillantás, minden érintés
úgy veszik el, hogy húz
magával, belefúlni.

Örök életünk ez:
a szépen történt percek.
Amikor... – és újra kéne
annyi év, végigmesélni.

Egy fatörzs rücskien
húzom végig a kezem,
egy monitor üvegén
húzom végig a kezem.


______________


Február huszonhét


Ha röntgenező szemmel magamba
tekintek, és közben nem használok
semmiféle rímet (hogy kinek s ugyan
mért is intek), akkor íme, meglátom,
egy verssor kóvályog bennem, csinos,
fruska-szerű, fiatalka, nem súlyos,
nem öreg és motyogó, ám ezzel rögvest
meg is vagyok lőve, hát mit kezdjek
vele, kikezdjek-e vele, hát szabad-e,
odalenni, szinte léhán, ígérni, mégis csak
valami rímet, csöppet sem lopva
szemlélni a verslábat, a lábfejet, a pici
körmöket, s fülelni a csilingelését,
mert szőke fürtű, csilingelő verssor ő,
nincs menekvés, felelni kell, biza,
megfelelni, mondani, hogy figyi már...,
sose ment a szemfényvesztés,
szemfényszerzés, semmi se, te lány,
mondd meg te, hogy mi legyen,
akarsz-e a versem lenni, vagy inkább
csak kóvályogni, lakni bennem,
kaparászni, csípdesni a kezeddel.
______________


Március hat



Megérkezik, ez annyit jelent: most épp ott van,
leül, mered maga elé, férfi létére kötöget,
egy kontyos asszony néz be hozzá,
fojtott, rekedt hangon mondja: Szörnyűség.

Aki azt hangoztatja, lassan telik az idő,
aki panaszkodik, hogy repülnek az évek,
mind hazudik. Olyan ez, mint a szakáll:
növekszik, levágják, növekszik.

Egy kakaóbarna szobában
az óraütéseket és a lassú cippzár-
zizzenéseket nagyon pontosan
egészítik ki a sóhajok, amik szintén
percnyi pontosággal szállnak el.

Ott van vagy ott volt, teljesen mindegy,
ha megérkezett, többé nem tud elutazni.
A kontyos asszony ujjára tekerinti
a szakáll hosszú szálait, mint a fonalat.

Aztán elhangzik egy bádogkongású szó,
miközben némi zene szűrődik a ványadt
tapéta mögül. A hideg, száraz kéz
végtelen hosszúságú sálat hajtogat,
olyan, mint a rétes.

Felnéz, rikoltásszerűen nevet,
a kezek összefonódnak.
Valami kiborul, valami legurul
az asztalról, valami eltörik,
valami esni kezd az égből.

Sötét van. Egy-egy roppanás,
mintha tűzben égne minden. Ha
a testük átvenné azt a mozgást,
ahogyan a szívük ugrál, őrült,
halálos táncba kezdenének.


_______________



Március tizenkettő



Még van egy kis hó,
a szapora szívverés
olvasztótégelye nem segít,
a vágy a meleg pórusokon át
a semmibe párolog.

Szél jön, elfújja-e a telet?
Narancshéj pöndörödik,
barnul, mint őszi levél,
kokárda-pecséttel villan
a biztostű, talán biztos...

Hosszú álomból ébredni,
beleébredni a megálmodottba.
Bizony, ideje van már,
márciusi idő, a hevület
ma csacska meteorológia.

Mondják, az évszakhoz képest,
sőt, az árvíz is fenyeget.
A talpára egy magyar se büszke,
lép, ahová lépnie lehet,
talán pezseg, de nem forr semmi.

Még van egy kevéske hó,
koszfehér penész a hegyen,
a belső hang csak gyomorkorgás,
bableves lesz, túrógombóc,
legalább azt szívelhetem.


_______________



Március huszonöt



Minden menetrendszerűen történik
avagy véletlenül, csak éppen úgy, mint.

Mintha egész nap egy dunsztosüvegben
szaladgálnék körbe-körbe.

Ma nem eszem húst,
a pápát már csak hátulról mutatják,
ízleljétek és lássátok, milyen.

Tisztálkodás közben megkarmolom magam,
vérzek, én uram, én uram, mért.
Függöny szakad, vers születik.

Befestettük a tojásokat, füvet kell szedni.
A tetőablakon hallom a tavaszi esőt.
Na tesssék, vizes lesz a fű.

_________________



Március huszonkilenc



A szél utoljára megröpteti
a tél szertehagyott csontjait
miközben formálódnak
a tavasz-alakú felhők az égen

Száraz fakéreg alatt nyüzsögnek
a hangyák s én is érzem a bőröm
alatt a molekula-táncot
ereimben bugyog a szóda-vér

Ablakhoz állok messze nézni
s látlak itt vagy nagyon közel
képed bennem vérképpé lesz
átmos mindent piros habbal


______________


Március harminc



Még nem veszett el csak átalakult
hiába hogy télből lett tavasz
rozsdából nem válik újra vas
(de minek a rím, mire rímel a múlt?)

Vihar van márciusi vihar
világoskék égből égtelenül sok
víz ömlik alá –
ugyan mi alá
amikor rám

Most azt játszom
hogy mindent komolyan veszek
és minden és mindenki én vagyok
hisz a lenge álom se más
csak élet kicsit élet s élet nagyon

Így hát nincsen odakint
és nincsen hozzá idebent
Van fotel pipa pipafüst
felizzik bodorodik elül
közben zörejek és
picike reccsenések

Mert lassan-lassan annyira átalakul
hogy egyszer csak mégis elveszik


_________________


Április négy



Nézem, nos, ilyen a tavasz.
Ma cefet sokat dolgoztam.
Hajtottam. Persze, dolgoztak
a fák is, levelet hajtottak.

Egész nap szerettem volna
Írni valami picit, birizgáltak
Belül a versrügyek. De csak
Teltek az órák üresen.

Szép tavaszi mondatok.
Most már késő este van,
Tavaszi sötét, tavaszi éjfél.
Április 4, nem szól róla ének.

Egyszer-egyszer belém csikar:
De kár, hogy ez a nap is –
Aztán mégis, szinte rögvest:
De jó, hogy ez a nap is.


______________



Április tizenegy


A gyerekcipők ilyenkor a legsárosabbak
minden oly bonyodalmasan kusza
hihetetlen hogy az idő valami mérhető
komoly mérnöki dolog lenne
s nem őrült improvizáció
két vigyor között egy sóhaj
s főképp temérdek sárt szülő
könnypergetés
Állok az erkélyen körbevesznek
engem a piszkos gyerekcipők
fúj a nap és szikrázik a szél
sebesen történik minden
és minden rettentő fényes
ki számolja a lépéseket ki méri
itt a tisztaságot ütögetem őket össze
a két kis cipőt hullanak
a sárdarabkák íme egy délután
kezicsókolom telik az életem
ezzel van teli aztán egy pillanat
egyetlen jól irányzott sugarával
szíven döf a nap felkap a szél
és kezemen két soha meg nem
tisztuló cipőcskével repülök


_________________



Április tizenhárom


Az ég telis tele lábnyomokkal
nincs ennél hosszabb vándorút

Tegnap esett ma sütött
a rút gyönyörű és a gyönyörű de rút

Egész délután a nevem betűivel
játszadoztam ki mindenki vagyok
HÁROM KÉLYES
a szem
a száj
a szív

Szememből kilóg a vakolókanál
nyelvem piros bimbókat hány
s hogy szívem dobog vagy dadog
vagy egyszerűen áll?


_______________

Április huszonöt

Ez a vers is csak szavakból
születhet meg, mint ember csontból,
ínból, húsból összerakva.
A szlovén táj reggelében
suhantam így e gondolattal,
s számoltam az órát, amikor
hazaérek, úgy gondoltam:
igen, időben hazaérek.
Időn kívül nem lehet hazaérni.
Ám egyszer csak az autó,
mert nem szerette, amit kapott,
a lét, dadogni kezdett, megállt.
Egy pillanat csupán, és máris
mást sütött a nap, nem a hazatérőt,
hanem az árokszélen veszteglőt,
s ami mellett nagyképűen
elsuhantam volna, íme, az
lett a legfontosabb, hogy
itt mi történik most, sőt, mi lesz!
Az előző napok egyszerre
nem léteztek többé, az olasz
tavasz, a tóparti malom,
a malombéli szobában őrölt
percek, Szent Eufémia most
nem segíthetett, maradt
egy eldugott étterem neve.
A múlt egyenlővé vált azzal,
hogy az autó megállt, a falusi
délelőttben mindenki dolgozni
ment, a sokmilliárd éves nap
kegyetlen bambasággal meredt
rám odafentről. Vártam hát,
vártam, hogy jöjjön egy ember,
aki segít, aki mint mindannyian,
csontból, ínból és húsból
készült, és megszán, mert lelke
is van, láthatatalan valamint
érthetetlen lelke, jön,
és én majd, ha mindennek vége,
verset írok róla, szavakkal,
a láthatatlan és érthetetlen
lélekből kitépkedett szavakkal.


_________________



Május egy


Az ég mosolya
egy felhőnyi száj

A kék ragyogás bennem
tovább ragyog
s visszatükröződik

Nappal két nap vagyunk
éjjel két hold

Most épp négy óra van
ha az élet maga a kismutató
biztos a szerelem a nagy

A madarak hangja adja
ezt a tágasságot
az hogy itt vannak holott
bármikor messze repülhetnek.

A tükrök repülnek el
A foncsorba süllyedt
arcképekkel


_____________



Május három



A múlt nem csak hátra de előre is végtelen
játszadozik dobálózik énvelem

Egyetlen szó a régi szájból
és a lelkem buggyan egy nagyot
egy esemes a régi számról
kezem-lábam nyárfalevéllé vacog

Mennyire szeretnék önző lenni
merni mondani én vagyok
a legfontosabb - fütyülök rád régi árny
ráadásul tudd: a füttyöm vidám!

A hűtőben belga barna sör
de van pezsgő is kedvesem
friss ágyneműt húztam ma föl

Gyere gyártsunk újabb múltat
amin nem fog semmi sem


__________________



Május nyolc


Érzem, ahogy dolgozik bennem,
ami akkor s azóta történt.
Érzem, ahogy játszik
mint sejt-puzzle-t szétszed,
majd szépen összerak,
összerakja, aki voltam,
s összerakja, aki van.
Érzem, hogy belőlem él,
és azért él, mert éltet,
kucorog, mint őrhelyén,
s én vagyok neki a véglet.
Azt hiszem: emlékezem,
s tudni vélem, mi történt,
közben ő fogja a kezem,
s örök társam marad önként.


_________________



Május tíz



Fagyosszentek nem lustálkodnak
Szervác szerválja a hideget
(„adogat” bár senki se kérte)
Pongrác a pokróc-halmozó éjben
gyönyörködik a didergésben
Bonifác mint holmi fácán
az árokszélen bilegeti magát
és májusi hóembert épít
fehér virágsziromfélit

A három hidegvérű haver
ilyenkor tétlen nem hever
a zöld télben egyre fenekednek
s gyártanak hideget
kezednek lábadnak fenekednek!


______________



Május tizenhárom



A függöny lassan csikorogva
gördül a sínen
távol ajtó csapódik
láthatatlan ember csoszog
köhög

A zenészek csöndben
várnak péntek este van
tizenharmadika
az ég alját néha villámlás
festi őrült sárgára

Felhangzanak az első dallamok
fagott és valami bús zümmögés
a ravatal végében
a szétmeredő két láb között
angyalarc jelenik meg
mosolyog és nagy csalafintán
kibogozza a cipőfűzőt

A cintányéros most tüsszent
nem állhatja a tömény
tömjénszagot


_________________



Május tizenkilenc



Szinte mindig ugyanaz
Fújják a magukét a kutyák
Fújják ok is zöld bogyókat a fák
Fújják fújják a szél és a nap
És fújom én magam is naná

Így aztán minden elrepül
Pont mintha elfújták volna
El a falevél és el az ugatás
El a nap de még a hold is ám
És repülök én magam is naná
Micsoda huzat van itt apám!


_______________



Május huszonhárom



A történelem az ami bekap
Csöndesen csócsál száz éveket –

Százöt éve ha két napos nagyanyám
Fölé hajolt dédapám semmit se
Tudhatott arról a sorsról
Amit én tudok (tudni vélek)
Szinte megélek belole
Kinek is köszönjem

Ha nyolc napos lányom
Fölé hajolok most én vagyok
Az aki semmit se tudhatok
A lassan majszoló múltra
Bízhatom csak s amit ígérhetek
Nem több: Kató, bárhogy is
Legyen, megírom majd hú de
Szépen amit mégis megtudok

Így születik a történelem
Összerakja a sok kis
tört /
én /
elem


________________


Május huszonnyolc


Jönnek hát a kabócák és a tücskök
s a félig eresztett redőny mögül
– mint aki gyón gátszakadásszerűen –
az éjszaka végtelen mélységű lelkéből
hozva hírt mondják mondják
vibrál már mindenem ahogy belém
vegyülnek a szavak felmondják
a lélek-kémiát –

Akármilyen messze is de minden
éjjel veled alszik el ágyatokban
mindig ketten fekszetek le oda
hozzásimul sose hűlő helyedhez
úgy rendezi az óriási takarót
hogy véletlenül se fázzál
bordó hálóinge kissé felcsúszik
forrósága útrakél s bárhol vagy
utánad lebeg és megtalál
és ugyanez a forróság elönt

Így találkoztok és elegyedtek
dolgozik veletek az éji kémia
és nincs ebben egy csöppnyi
tudomány se csupán a megálmodott
valóság

Átmossa testetek-lelketek
a szerelem-vegyjelű anyag
s benne örökre elmerültök
ciripelik a bölcselkedő tücskök
ó ez egy csodálatos ország
zizegik az okoska kabócák


________________



Május harmincegy



A baba otthon alszik és nem tud semmiről

Mindenkin átrfúj az a szél
mintha a test csak fura lyukacsos
váz lenne
amit kivetít egy okos orvosi műszer:
ez vagy te mindenami látható
az bizony elfújható

Nézem őket
bicegve kapkodnak vacak kis kendők
halotti kézként kiforduló ernyők után
az árokszéli derékmagas zöld gaz
között a tépett fejű pipacsok
mind egy irányba nyújtózkodnak

A baba otthon alszik és nem tud semmiről

És olyan üres minden
az a klassz nő a Triumph-óriásplakáton
a hasa felólyagosódott a naptól
az arcából letépett egy csíkot a szél
kutyatápszer villan a szeme helyén
nehéz szépnek lenni nagyon

A baba otthon alszik és nem tud semmiről

Aida oroszul énekel dalolja hogy „szérce”
ezt nem fújhatja el a legvadabb szél se
néha viharosan emlékezem
megakad a vázon egy-egy efféle szó
odatapadó pipacsszirom plakátcafat
aki az orvosi monitor előtt ül
hümmög homlokot ráncol
hogy akkor most mi van

És közben a baba otthon alszik
úgy csinál mint aki nem tud semmiről
pedig –


________________


Június egy


Az ég egyre kékebb
és süllyed felém

Nem írok semmit
vágyam a vágy

Angol krimit nézek
leesik a biciklilánc
valakit a tükörben nézek
szeménél kicsinyke ránc

Alvás s az álom ami jött
egy óriási isteni hát
kibírható ez a „mögött”
érez csak de sose lát

Egy bűvös szó bevillan
s egy kiforduló fura kar
viszket minden régi ima
ő hátranyúl és megvakar


_____________



Június négy



Ez a temérdek zöld
a suhanás a zöldben
e pillanatban még
végtelen a nyár
nyár van
nyár vagy
igen te vagy a nyár

Hunyorogsz
szembe süt a nap
lentről az égre te ragyogsz
meséled hetykén
kisbabaként legyőzted
magát a halált

Őt lehet

De közben délben a cukrászdában
(ó mennyire édes nap!)
aztán egy hídon átkelőben
a döglégy repült feléd
(ó csoda-zölden csillogott)

Fickándozol a nyártól
bugybérokoló tájban
viccnek szánod hogy
Sturovón a muskátlik
lám elhervadtanak

Szépen dolgozik
az automata váltó
a tetőt leereszted
a tükörben nézed
néha hogy telik az idő

Suhanok állapítod meg
és pillanatásod is suhan
besiklik a napszemüveg mögé
besiklik a pezsgőszín blúz
alá bele a szívbe: így érsz haza

Egy fényes teremben
pingoztok de labda
helyett a döglegyet ütitek
egymásnak ide-oda
zöld és kövér díszpéldány
de nincs már benne élet
koppan a gyors ütőkön
az égszínkék asztalon


_______________



Június hat



Aztán mindig történik
valami más
...a viharos erejű szél
fákat villanyvezetékeket...
jön egy viharos erejű
megrázó levél

Ha lehetne egyszer látni
valami tudós filmben
milyen az amikor a szív
összefacsarodik
mit csinálnak akkor a sejtek

Az ég alvadt-fekete
az égboltban összetört
egy palack vér

Temérdek szó
a lélekbugyorban nincs is más
mindent ezekkel kell
elvégezni: kalapálni
púderezni húst metélni
csiklandozni egyaránt

Aztán ennek is vége
és megint történik
valami más

Egy nappal kevesebb
Halálka gőgicsélve
nézi az üres eget
elalszik ő is végre


_______________



Június hét


Ebben az őrült szélben
ripsz-ropsz száradnak
a kiteregetett ruhák
csak lesni kell nagyon
az esőt jön-e már
s az utolsó pillanatban
beszedni mindent gyorsan
különben oda az egész
oda a munka a tisztaság
még az is megtörténhet
hogy mint a vezetékeket
a szárítókötelet
is leszaggatja a vihar
mert ő aztán nem válogat
mindenkit bűntet
kissé igazságtalanul
ám lehet hogy mégis
igazsággal csak érthetetlenül


_____________



Június tizennégy


Összeálmodtam egy hosszú
versre valót aztán jött
a NAP és mindent elfelejtettem

Szigorúvá lettem: nem baj
vesszen ami álom holmi lebegés
inkább az éber lét pillanatai
küldjék hozzám a szavakat!

A nyár amikor
olyan mint a betonlépcső
szögletes szürke és hideg

És így tovább
vers a csatorna tövében
bádogcsengéssel de igaz

Aki a kártyákat keveri
s les pókerarccal
szívem coeur dáma
vágyam makk ász
viseletem zöld alsó
és közben minden:
tök király

A nyár akármilyen is
a hőmérőn a lélek
olvadáspontja

Csak pontosan


____________


Június tizenöt


Nyakamra finom por szitál
vagy csak messzi holdsugár –

jobban tetszik a romantikus változat

Nyáreste van zsongó
még a hegyoldalba felkúszó
vonatzörgés is nyári hang
a pillantás is nyári
a könnycsepp is az

Ülünk és nézzük ahogy
játsszák az életet az életért
szépséges arcok kezek szavak
véget ér elmúlik ez is
lám a csillagok megsokasodtanak
a nyáreste a bőr alá csúszó
meleg tenyér

No menj aludd ki magad
szemem hunyom s már látom is
amint a nyakamra vékony sávban
úgy hull az égi por mint
a lassú guillotine


________________



Június tizenhat


Persze hogy tágul a világegyetem
minden pillanat ami elmúlt
egyszerre hatalmassá lesz
körbeölel és kitölt
kiterjeszt engem is
a szememből néz
és a számból beszél

A nyári esték ilyenek
ahogy mutatja a színdarab
belehal a szerelembe
s belehal ha elmarad

__________


Június tizenkilenc


Mást látsz hirtelen
mintha messzeségbe néznél
jaj te szívem hol-merre dobogsz?

Valaki bekön a kertből
a virágot s téged úgy szeret
s kérdez egyet-kettőt-sokat
nincs rá felelet

Értekezés az álomról
mintha az álom valami lenne
belefér egy edénybe
éjjeli álom éjjeli edényke

Hallod ahogy ciripeli
„Igen” „Nagyon” „Te az enyém”
Hangod mint a pince mélye
csupa sötét csupa rejtély
vicceskedve „Bomlok önért”

Bomlanál hát?
Fekszetek két messzi ágyban
két szív a hűs paplan alatt
azt álmodod: versem írja
azt irkálja: álmod éld meg

___________


Június huszonhárom



A telihold mivel van tele?
Látom rajta ott de messze
a cseresznyefa fölött a várakozás
foltjait a didergés foltjait

A napforduló néma óraütése

A pincehomályban odalent
tekintetem a karácsonyfatalpra esett
csakazért is: minden nap ajándék
felnőtteknek való fura játék
rendíthetetlen ólomléptűek
s temérdek ami csak ellibeg
nyöszögősek lassú kíntól
nyöszörgősek lassú kéjtől
rakják össze az arcomat
ne grimaszoljak túl sokat

Éjjeli madár sikít
s mint aki nincs is itt
épp csak motyogok kicsit
„...hagyd abba s ámulj el
nagy király volt Aba Sámuel”

Késő van komám
nem vagyok narkomán
de érzem (soha jobbkor)
ilyen hát a holdkór

Nézem ezt a messzi holdat
s a kerek sárga lyukon folyva
mint valami égi oldat
csöpög rám a holtak a szomja
milyen szép is volt az élet
nem lehet hogy semmivé lett

Teli van a hold
mindazzal mi volt

________

Július öt


Pontosan úgy történik minden
ahogy az életem zajlik

Nyári hideg jön
az ég összevonja szemöldökét
csöndben dörög és villámlik
nem esik nem akar nem tud

Ami mégis megesik
nézem a tévét és a harmadik
kockánál tudom: már láttam
egy éve két éve régen
ugyanezt a filmet történetet
egy tucat filmember
másfél órás sorsát

Hányszor állok ugyanannál
a villanyrendőrnél köszönök
ugyanazoknak mondom ugyanazt
milyen unalmas film lehetek
annak aki engem néz
picike (óriási?) tévéjén minden nap

Pedig nem kapálózok nem
ez az élet dehogy is unalmas
ma például van újfajta samponom
ápolom óvom magamat
továbbá bútorokat méricskélek
hogyan s miként lehetne
másképp lehetne jobban

Mert olyan vagyok ám
a napok végtelennek tetsző
áramában hogy ott
a villanyrendőrnél ácsorogva
és hajmosás közben is
jár az eszem sőt a lelkem is jár
két fogaskerék egymásba
harapva-kapaszkodva
kattog bennem hallhatja
aki nem rest és
hozzám közelhajol

________


Július hét


Békétől remegő nyár
végtelenné nő a pillanat
sárga színe van és zöld
tárt szemmel a fák alatt

nem alszom mert
úgyis csak arról álmodnék
békétől remegő nyár van
zöld és sárga és örök

_________


Július kilenc


Ha emlékem itt marad
s mint egy másik sejttel
egyesül a várakozással
minden nap újra szül engem
s igazibb leszek mint
aki vagyok valahol messze

A nyáresti pipa füstje
tökéletesen mintázza
egy ultrahangfelvétel árnyait
aztán minden elillan a hold
udvarába (hol ma este bál van)
Ugyan kinek nem ez az álma?

___________________



Július tizenhat


Mintha csak erre a pillanatra
várt volna pontban éjfélkor
kezdett el zuhogni
álmomban azt gondoltam
holnap eső lesz
a meteorológusok erről
semmit se tudtak
az éjszaka titokzatos
senki se tudja mit hoz
az új nap
senki se tudhatja
mi minden történik
a zárt szemhéjak
két oldalán

_______________



Július tizenhét


Ma kis híján befejeztem (végigírtam?)
egy elbeszélést (beszéd van benne
a legkevesebb), amit több, mint egy éve
kezdtem, egy bizonyos helyszínhez
kötődik (Tihany), újból és újból vissza
kell térni oda, hogy menjen a róla való
írás. Tehát majdnem befejeztem, mivel
sejtem, mi lesz a vége, vagyis vége
nem lesz, de eldöntöttem, hol maradjon
abba. Kicsit öngyilkosság jellegű minden
efféle elhatározás, avagy hirtelen döntés,
egyszerre csak nyissz, és a vicc az (ugyan
ki nevetne rajta?), hogy olyan finom írni,
jó így élni néhány napja, hogy írom,
hogy most erről szól az életem, és mégis
(ó miért?) rohanok a vége, az abbamaradás
felé, mintha az még jobb lenne, holott
a kész műnél a készülő elevenebb,
a készülő az, amivel még bármi megeshet,
míg ami már lett (vagyis van), immár
örökre múlt, eltűnő napjaim szorgos
hangyabetűkből álló fura műemléke.

________________



Július huszonöt


Ahogy szaladgál a gondolat
a bőr alatt (érzékenyen bele-
tapos a hátizomba), s közben
zuhog az eső, kicsit keméleon-
lelkűvé tesz, mert amiképp kint,
úgy bent is esik, ugyanott: a bőr
alatt.

Míg megfelelően bordázott
gumikon mintegy 150 km/h-ás
sebességgel suhanok vég-
célom felé, épp német szóviccet
gyártok: Pass auf du Sau – Passau.

Ez hát a mindent szintetizáló
gondolat, holott fájdalmakról
értesültem, lelkekből kimosódó
szerelemről, eltűnik, mint fehér
anyagból a piros folt: Vanish,
illetve leginkább Nincs-ish.

De vicces – nyögés.
De vicces – nyöszörgés.


__________________



Július harmincegy


Szétszed ez a meleg
a húsról leolvasztja a bőrt
a hús a csontról válik le
a csontból is szivárog
valamicske piros és habos

Tán mégse kellene hagyni
hogy a gondolat az érzés
is szertebomoljon
az agy és a szív
mint egy háncs lábtörlő
rostjaira essen

Csak azért mert nyár van
őrült meleg és remegés

_____________




Augusztus kettő


Teljesen meztelenül alszom
takaró nélkül
a testem e sok milliárdnyi
sejt(elem) most olyan
mint egy földi csillag
fénylek a holdfényben

A belém rejtőzött idő
kicsit nyekereg mint
a kisgyerek ha enni kér

Valaki azt súgja:
a norvégok mennyit utaznak
hiszen hatalmasak a távolságok
tán így akar lehűteni picit
– csókot érzek a torkomon

Remeg a levegő
és gőzölög a plafon
s bár a lakásban a sok régi
videó kacajra fakaszt
a remegés és gőz itt
marad éjszakára fekszik
mellettem az ágyon
meztelen (s világít
mert izzítja a sejtelem)

A norvégok súgja múzsám
vicces emberek úgy ám

____________


Augusztus huszonhárom


Még remeg a nyári éjszaka
még megvan mélységes illata
– egy rím legyen elég

Úgyis övé a világ
negyven éves férfi
ki máig sem hiszi el
hogy az élet harc és küzdelem

Pipára gyújt s az erkélykorlátra
dőlve nézi a ciripelő holdat
ami mint vajákos varázsoldat
feloldja az estében a testét
amikor létezni kezd a nemlét

Negyven éves férfi
számlálható sebei vannak
lecelofánozott emlékeivel
dugig teli a stelázsi

Még csak gőgicsélni se képes
hiszen minden most kezdődik
örvend némán a sötétben

___________________



Augusztus huszonkilenc


Ott jártam szerdán majd szombaton –

Még minden ízében nyár volt
az augusztusi táj mint a zöld szalon
elegáns és méltóságteljes
itt-ott kápráztatóan csillogó
de már mély komoly fényekkel
ülni legfeljebb lassú sétára való
s hallgatni mi mindent mesél
mi mindenről hallgat a tó

Hetvenkét óra múltán
a tájra rátette a kezét az ősz
a zöld szalont kifosztották
fakó tapétáját tenyérnyi
foltokban tépdesi a szél
ajtaja csapódik élesen
valami fals fájó hangon
zenélnek a bazaltorgonák
az út ahogy a sorfalat álló
jegenyék között kanyarog
elfehéredik a messzeségben

És mégis bármerre nézek
ott állunk a hegyoldalban
odaaranyozva mint a szentek
kik egyik ujjukkal a szívükre böknek


__________



Szeptember négy


A kávés beöntés reggel, az purgál,
mondja barátom, de komolyan. Ülünk
a capuccionós csészék fölött, nézzük
az évek múlását, zacc nincs, csak
tejszínhab-maradék, fahéjpor a szalvéta
szélén. Ismerős már minden sóhaj,
vállvonás. Ezeknek dögöljek meg?,
a semmibe bök az áll. A kéz, motyogja
még, a kezünket látjuk a legtöbbet.
És nézi a kezét, mint a tükörképét.
Ilyen pocsék nyár után legalább
az ősz lehetne szép.
Ő mondja, én hümmögetek?
Én mondom, ő hümmöget?
Inni kéne még egy kortyot, bármit,
csak hogy ne reszeljen a torok.


_________


Szeptember huszonöt


Igen megint ott
az ős(z)i tájon
vagyis dehogy
minden csak volt
még a táj is táj-rom

A mama sóhajai
s amit csak
a lelkével látott

Belépek a házba
zuhanni a múltba
kezemben a kilincs
itt mindenki hulla

Csorbaleves az ebéd
csorba a tányér
csorba a kanál
a szív is csorba naná
eszem és nyelem
az éhség ellen ugyebár

Haza ott van -
sok satöbbi vár
a pupillákban
a pálinkáspohár
az ősi vér az erekben
vércse... madár?
visszaszáll
a pálinkáspohár
s locsolja ami hősi fáj
ami elveszett
a túlélőszett
örök örövoár

____________



Október négy



Nem dehogy
illetve persze
de nem természetesen
csak az hogy megtörtént
ha akarattal
akkor is véletlenül

A szájába feszítettem
a lapátnyelet
egy gyerek csinál ilyet
az apja kis csálé
emberke volt
ez meg kantáros melegítőben
járt télen-nyáron

Vannak azok
a fura októberi
délutánok amikor
olyan hirtelen
lesz sötét
és egy fáskamra
mélyén ahol
a bazi nagy kannáktól
fojtó a gázolajszag
könnyen elveszti
az ember a fejét

A gyerekfejét
mert az mégis
csak más álom
az egész kis
próbálkozás
tenni valamit
mint a nagyok

Alul és felül is
tört ki foga jócskán
arcbőre felrepedt
fuldokolt de
kezét-lábát
egy-egy fiú fogta

Október volt
szombat délután
hűvös alkonyat
valamivel vacsora
és azt esti film előtt

Ha szembe jön
mindig látom
arcán a forradást
ösztönösen vakar
egyet rajta ilyenkor

Hűvös estéken
diskurálunk sorra
vesszük a régieket
hunyorogni szokott
ő is pici és csálé
vicceket mesél aztán
elég vacak viccek
de ő nevet rajtuk
bizony már egy
foga sincs szegénynek

___________


Október tizenegy



Tagló-bódultan fekszem
a kék-sárga csíkos párnán
minden tagom ernyedten lóg
a fejemben olajjal átitatott
rongyok égnek és valaki
rozsdás szöggel egy rozsdás
vaslemezt karistol

És eközben igenis
lobog bennem a szerelem
lángja tisztán illatosan

Izzad a párna combom
a paplant öleli de tudom
ez nem sötét verem
csak most olyan és picit
összekeverem

És ő nem tud rólam
semmit nyöszörgi a párna
hiába vár csak pöttynyi jelet
arca messziről elém lebeg
mondom lassúdad: ne félj
és közben fél végtelen
hosszú lesz számára az este
próbálkozik keres jelez
szobában nincs maradása
konyhába harmadszor
inni megy ki és a kertbe
az őszi sutyorgó lombok alá
hátha mint a vajákosok
megnyugtatják s aludni
küldik

Mert majd segít az álom
én már látom is ahogy
arca megint közelít
a szeme akkora mint valami
templom kupolája benne
vagyok és közben benne
van óriási szeme
a koponyámban
megnyugtat ez a tudat
érzem amint hűsen birizgál
odabent hát persze
a szempillája karistol
amikor pislog



____________


Aprócska ballada


Egy rendes fiatalemberhez
Méltó módon elutazott
Kihűlt utána a szoba
Mócsingos zsíros csönd lett

Az anyja egy emeletet
Leszedett az éthordóból
Az apja kipucolta a bádog
Hamutartót és elrakta

Azt ígérte gyakran ír majd
Nem telefonál mert drága
Kicsit habogó beszéde volt
Viszont az írása tiszta szép

Szüretkor nagyon hiányzott
Tekerték a darálót felváltva
S arra gondoltak ki issza
Meg a sok finom bort

A tél olyan enyhe volt
Karácsonykor hó helyett
Hóvirág nőtt a hegyen
Felhúzták a zenélő gömböt

Egy civil ruhás rendőr
Jött újév után és közölte
Hogy lelőtték Kánya Imrét
A drogfutárság veszélyes üzem

Hideg zsír a homlokon
Nézték a kopasz fákat
Elláttak az út végéig
Hol a fiúk végleg elment

Estig nem mozdultak
A konyhaasztal mellől
Mind a kettő úgy érezte
Ha feláll örökre eldől


________________


November tizenhárom

Aki verset ír
az valahol máshol jár

Fehér fákat látok
de nem havasak csak a dér
ez a novemberi átok
lassan mindenkit elér

érzem potyognak
a szavak belőlem
mint a vasszínű fákról
az utolsó levelek

most majd láthatóbb
lesz a csupasz táj
egyszerű hűvösen szikár
kilógnak öreg csontjai

a boltok bezzeg máris
talpig felcicomázva
milyen jó lenne és
nem igaz a cse-endes éj

eltűnt feltről a nap
eltűnt fentről a hold
valami zörög tán
a riadiátor vagy a világűr

__________________


November tizenhét


Amikor a szó fia
Szófiába érkezik
és szavakat lát körben
kupola koldus körte

Közel a messzeséghez
földrajz lecke Vitosa
az ikonok ahogyan néznek
égbe szálló utasok

Átöleli a vidám zsibárus
Jézus gázmaszkja eladó
pópák végtelen szakálla
és Hitler-órákra hull a hó

Az álom aranykupolája
szóképekkel szépen kifestve
bármikor odaáll alája
öröklétben teste-lelke

______________________



November tizennyolc


Aztán eléred a hegyet
a hegy kopár és zöld kövek
bortítják a szél olyan mintha
a kövekhez szorítanád arcodat

Visszafordulsz de az út
ahol eddig jöttél nincs sehol
a köd mázsás kapuként
ereszkedett le mögötted

A hangok hiánya rémiszt
úgy hitted a csoda sose néma
legalább egy sóhajt de szádat
két ujjal préselik össze

Mégis megnyugtat hogy
semmi sincs úgy ahogy vártad
a hegy tényleg több és
magasabb rendű mint te vagy

Nem hunyod le a szemed
nehogy megjelenjen bármi
emlék mert nagyon fájna: lám
nem érdemled meg a semmit

________________


November huszonegy


Lenyugszanak az aranykupolák
a sok festett arc még inkább elsötétül
s halkul a fájó szerzetesi ének
fázósan futkároznak a kolostori kutyák
hó ül a tegnap még zöld Vitosán

Úgy tűnhet: véget ért
pedig csak most lett meg igazán
még akkor is ha a szív
ettől olyan mint egy bazár
bulgár piac pucér apáca
bolyhos pacal és biciklizár

Elmúlik és így válik elevenné
sejtként építi a lelkeket
mint a trák utak macskakövei
és füstöl mint a rodopei hegyek
a pópák hangja újból felbugyborog
de még inkább a bolgár borok
csiklandozó tudománya

Bukdácsolok időben előre-hátra
de valaki fogja a kezemet
s mosolyog minden emberi sutaságra

__________


November huszonhét


Tortaszínű ma az ég
A sárga piskóta között
Téli naplemente-lekvár
Milliónyi süteményesvilla döfi
Az alját a töltések mentén

Mint egy cukrászdában
Jóval zárás után utcai fényben
Amikor az angyalok krémeseznek
És halkan csöpög a felmosó mop
Az élet nem fenékig nagyon ronda

Majd elmegyünk egyszer oda
Hiába hogy járásunk olyan
Mint a lemez ami ugrik
Lehet az vidám szökellés
Sok-sok szaloncukorpapírt
Ejtünk el magunk után
Egyre magasabbról eregetve

A kezed is puha felhőszerű
Hozzád bújok a tested ég
A téli tejszínhab ha olvad
Finomságos kenőcs-ragacs
Minket inkább összeragaszt

____________________


Át a reggelen a fénylő és üres sötéten
A sötét felfénylő arcai alkotják a reggelt
Üresek mert kitépték belőlük az álmot

Egy villanyoszlopnak döntött homlok
Picit reszkető cigarettát tartó kéz
Lélekpamacsokat kiköhögő száj

A nonstop bolt nyikorgó ajtaján
Kilóg egy sajtosrúdnyi fény




Az látszik hogy nem látszik semmi

A vetés hóráncai között
A kusza vonalak között
Egy arcot
Keresek

Ha nem is szólalhat meg
De ahogy felém villan a szeme
Abból tudni fogom –



A haját tekeri –

A kezét látom
És a haját
Ebből kell tudnom
Ki ő

Belém szeretne-e
Ez a kéz és haj
Hosszú ujjak
Hosszúkás körmön
Gyöngyfényű lakk

Simogatna-e
Haját végighúzná-e
Didergő testemen

Még a kabátját látom
Lógni a csálé kampón
Műbunda kopott
Az ujja tintafoltos




Ahogy visszatükröződöm
Az ablakban (ablakon)
Jól látszik a homlokomon
Húzódó majdnem egyenes ránc –
Keresztbe vágva ez az ablak


____________



November harminc


November utolsó napja
nem is lehetne embertelenebb
a huszonegyedik századi
isten szürke málló betonból
teremté újjá a világot

eget és földet
füvet és madarat
mákdarálót és mobiltelefont

az ember is igen
a fázósan szaladgáló
gyanakvó pillantású
lassan péppé ázó
emberfialányát

hány szürkeállomány
gondolja ma ez az év
legrettentőbb napja
a legsemmilyenebb

és még kizárólag szürke

én már kora reggel
véremet bámultam
megilletődötten milyen
cabernet sauvignon színű
íme kilenc kis kémcső
kikémlelik a véremet
az élet leginkább vörös

még a novemberi eső is
jól esett

később találkoztam
az angolkisasszonnyal
s bár ruhája szürke volt
amit mondott és amivel
érintett az rózsaszín
a cippzárja ciripelt
és bort is ittunk vér színűt

aztán amikor a nappali
szürkeség feketébe váltott
a téli hegyen a totem-szobrok
tövében hagytuk némán
hogy zenéljen nekünk

ez a híres mindent egybe
mosó novemberi eső


___________


EMBERÖLTŐKÖLTŐ


Szeretettel a 70 éves
Bertók Lászlónak


Tintafátyolos szív
őszi mézszakáll
a szeptemberi esőbe
szétfolyni kiáll
bárgyú vágy
füleli a csatorna bádogát
fülét rátapasztja
hátha hall valamit odaát

Almamellek villognak
a lombok között
a szomszéd lány
már rég felöltözött
pirosból fekete az ég
már a pipa se ég

Álmodni hogy szinte fájjon
ezen az agyonálmodott
és harciideg tájon
amikor a porszem is csak emlék
egy kis birsalmasajtot...
és az emlék is csak kellék
beszakad alattad a nemlét

Mert mindenki játékszer
kipingált matrjoska baba

Akit látni az a nagyra nőtt alak
testében rejti a holtakat
egyre kisebb régi önmagát
sorakoznak benne a figurák
bőre alatt önnön őstörténete
egyik baba rejti a másikát

És legkisebbikben
a legeslegmélyiben
már semmi sincsen

A szemben semmi fény
a szívben semmi vér

Hiába mutatja ugyanazt,
a tükör: másvilág,
ahol egy elérhetetlen alak
úgy adja ki magát,
hogy te vagy,
van belőled egy másik,
ki őrangyalodnak
és szigorú bírádnak látszik,
teszi, amit te, mindig utánoz,
de hogy a fejében mi jár,
a szíve mit kalapál,
sose tudod meg,
hiába hogy
együtt fésülködik véled,
s nézi, a fogaid milyen fehérek,
nézi, ahogy te nézed,
a szemek mélyén
a fekete fények
mit üzennek.
Még csak nem is ördögi kör.
Sík lap. Hideg üveg.
Ami itt csöbör, ott is csöbör.
Sima, kibogozhatatlan ügyek.

Fésülködés után
a fésűfogak között
a kis agydarabkák
rózsaszínűen csillognak
a reggeli nap pontosan
idetűző sugarában

Azokon az őszi estéken
amikor előbújik a lehelet
s érezni az avarfüst illatát
a láthatatlan szőlőkarókkal
felosztott sötétben élesebben
roppannak a csontok

Amikor hideg sör helyett
friss gőzölgő teát állítasz
a teraszasztalra de leülni
a fázós székekre már
mentsen isten
a bögremeleg éltet miközben
halasztasz egy napot
majd holnap de lehet
hogy csak azután
viszed fel a bútort
a padlásra mert lesz
még szép idő talán

Amikor valami régi partizán-
nótát fütyörészel kiszolgált
mackónadrágban kezedben
metszőolló ám semmit se
metszel mert az ég olyan
mintha ki lenne metszve
valahonnan egy hatalmas
testből rózsaszín bolyhos
belsőség tetszetős amúgy
csak ne sejtenéd sziklaszilárdan
hogy a halál ilyen szép


Az idő nem múlik
csak telik
mennyi sok decemberek
és én aki időt telek

Vad dolgokat felfedő
röntgenkép leszek
recept leszek kapszula
zörgő tablettalevél
mint aki elhiszi
ön lesz ki örökkére él

Holott
(hagyjuk a rímet erre)

Csontom földnek-szélnek játékszere
(bár mért is ne lehetne ékszere?)

Ami mindennél fontosabb
tortámon afféle hab

(Szép) lassan minden
(szép) szavakba költözött
s préselődik csöndes
könyvlapok között

Teszi a szél a dolgát
az óramutató is teszi
s jönnek egymás után a számok

De bármekkorára is nőtt a múlt
mindig valaminek az elején állok


__________


December öt

Az Ádvent szemébe nézel
és látod a várakozást
a pupilla közepén az ózonlyuk
körben a mindent elöntő
feketeség és a kis színes
küllők amik másodpercenként
kattannak egyet

Együtt álmodni
és két bódult kéz
összeér a vér vezeti az álmot

Sötét van mint
egy régi kesztyűben
ami megmarkol
és némán is üzen

Várakozni végül is jó
kell hozzá egy huzatos megálló
meg valami elképzelt
dolog
vagy akiben szív dobog
és arról ismerszik meg
legyen bármilyen egyveleg
hogy jön
jó lenne ha jönne

Szétfolyó langyos december
a Mikulás kerti törpe
de az ajándékozónak
sose nézd a fogát

Csak a szemét a két szemét
az a kicsi küllő
forog forog tovább
és az elmerülő képek
a mélybe rántanak


______________


December hét



Néha jó megborzongani
érzem még képes vagyok rá
miközben valami szinte fáj
épp csak sóhajt egyet a száj

nem tudom mi az a marhaméter
súgja egy messzi száj
fénye mint a téli nap
ahogy álmodja magát széjjel

----

Az alkony a kis ördögfióka
már délután négy óra óta
sikálja kormos kezével
az eget
mint aki az üzeni
mára bevégeztetett

Amennyiben távolodom
elnyel engem is a feketeség
s mint egy réges régi szavaló
sörömbe motyogom soha nem elég
soha nem elég a sötét és a jó

Megáll a vonat nem zörög
a fények is egyszerre kihunynak
nyílt pálya - mint ami örök
keresem a szemét egy reszkető nyúlnak

____________


December tíz

Stockholmban átadták a Nobel-díjakat
Monoron falusi oroszlánbál volt
Pécsett egy kisbaba volt a Mikulás

És hideg van és sötét

A fizika törvényei szerint
hidegben összehúzódnak a testek
A léleknek törvényei szerint
sötétben összebújnak a testek

Egy decemberi nap
amúgy másodpercekből
szavakból és pillantásokból
áll össze mint maga
a világtörténelem

Aztán egy régi óra mítikus
ködében véve anyagot
elkészül az utolsó horoszkóp is
hogy VOLT-ból és LESZ-ből
pároljon csodaelixírt
jó az mindenre a vérnyomásra is

Mert Árkádia igenis létezik
nem csak egy dölyfös áruház

s ha faunok és nímfák
a jólétbe belemerülnek
nem a pénzben fürdenek
hanem egymás szemében
kicsit giccsesen de szívesen
mint egy agyonszínezett falusi
mellékoltár festményén vagy
egy hárommillió pixeles
digitális képen amibe
a dátum is bele van égetve
december tizenegy mindörökké

______________


A konyhalány balladája




A konyhában szúrt a fény
a kezén érezte a vacsorát
a temérdek ember fogsorát
mintha őt ették volna meg

Fülelte picit a zenedét
ahogy folyt az élet odaát
aztán lehajolt és finoman
odébbtette a hokedlit

Mintha földrengés lett volna
edények hevertek szerteszét
elvesztette az eszét
törni kezdte a porcelánt

Ami eddig csak zsíros volt
meg mártásos maszat
törmelék lett és cserép
és vérrcsöpp is rajta sok

A konyhában csorgott a fény
már semmi vad csörömpölés
csak szuszogás piciny
buborék és művi citrusillat


_________________


A késői kérő balladája


Felgyalogol az őszi hegyre
Megáll a halott apa előtt
Hát akkor most megkérdezi
A messzi felhő-sebet nézi

Hogy odaadná-e a lányát
Halott apa a bogrács mellett
Csülökpörkölt készül éppen
Égő cigi lobogó láng

A tőkék közt meg pulóveres
Bajszos férfi babrál odales
Minél későbbi a szüret ugye
A szőlőszem annál édesebb

Sötét a ház mely rejti a lányt
Rotyog az üst dús hagymaillat
A halott apa mélyet szippant
Hagymaillat nem szól semmit

Késői kérő besötétedik
Ott az a ház de hol van a lány
Csülökpörkölt rég elfogyott
Kitől kérje mit is egyen

A halott apa lassú kézzel
Az üres üstöt megkoccantja
Szól is mint egy lélekharang
Késő fiam de sajnálom


__________



December tizenhárom



Télen fehérebb a hold
odafönt is havazik
innen lentről

Menni kellene
mindig azt álmodom
utazunk tájak repülők
bőröndök vonatok jönnek

s ott állok többnyire
alkonyatban sötétkéken
várom hogy véget érjen

Nem megyek áruházba
jó kis leértékelésekre
csak gesztenyét veszek
hullik a férgese lábam elé
zörög a stanicli

látom az utcát
ahol gyerekként annyit
bicikliztem épp most is
imbolyog egy árny
árnyam kiválik
a csöndből arcán néhány
ránc és nyakában
biciklilánc

ultrahangos szerkezettel
belém néznek csupa árny
denevérként röpköd
a szívem
adó-vevő pici gépezet
hullámok és álmok

hadd fusson a vér nyomás
billegő lemezkéin a végtelennek

a pitvaron csönd van
még csak nem is sepregetnek
a kamra is szinte üres
legfeljebb fonnyadt áfonyát

találni

A legrosszabb hogy figyelem
magam lesem e gyanús
test mit csinál velem
titkosrendőr leszek
tartótiszt tiszta őrület

Miközben minden
csak szívverés
a szívem rés
résen van és abban
a résben az egész


___________________


December huszonegy



Távszuszogás van ilyen
hallanod kell hallod is
a párnahuzat csíkjai
pontosan tudják alvó
füled mire vágyik

A szuszogás a zörgés
a tébláb ajtócsukódás
de még a vécéöblítő
surrogása is - szó ki
se mondatik csak
a pici rémületben
a végső nyugalom
csak ő lehet
mert őt akarom


__________________


December huszonhét


Száraz és homályos
kicsit sarokba bújó
arctalansága nem
arcátlanság így szép
titokzatos egy szál
furulya szól vékonyan
mint a holdkaréj

Éjfélkor nézek ki
az ablakon s állapítom
meg a domboldal a szőlő-
sorok olyan ügyetlenül
fehérek mintha a havazás
csak egy felborult
sótartó műve lenne

Különben a téli este
lassan emészti magát
mint a has a kocsonyát
fekete-fehér film megy
a főhős elmenőben
csikorgó tekintettel néz
vissza bent és kint
jeges szél fúj de friss
hó nem adatik büntetés

Aki elhiszi hogy tudja
feneketlen verembe hull
aki tudja hogy sose
tudhatja meg békén
álmodhat tovább
s fogja érezni ujjbegyein
az arc vonalát néha
jeges sötét éjszakán