Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Omega: egy életre szól

1999, Dunántúli Napló

Az Omega együttes immár több generáció számára jelenti a fiatalságot. Ami nagyobb részt el-elmúlóban, de aki teheti, a rajongást átplántálja az utódokba is. Ezért nem volt meglepő, hogy pécsi Omega Fan Club húsz éves jubileumán a mai Harmadik Színház nézőterén 10-50 éves korú omegások ültek és törtek ki tapsban, mikor belépett a „gyöngyhajú fiú”, Kóbor János és többiek.

A régi fényképek tanúsága szerint alig változott valami. Igaz, az uránvárosi volt Ságvári Művelődési Ház körül kicsit tán megnőttek a fák, az ütött-kopott Áfor-kút MOL-ként díszeleg, de az Omega együttes – legalábbis ránézésre – a régi. Ők persze nem egészen így érzik, azonban az biztos, hogy Pécsre, ahol az 1979. október 27-én alakult klub aktív léte alatt számtalanszor megfordultak, most is szívesen jöttek.
Bármennyire is elkoptatott, tényleg érezni, hogy itt most egy nagy család jött össze hosszú idő után, vagy még annál is nagyobb, mivel már mindenki hozta a csemetéjét. Balogh József, a klub alapítója, aki a 20 évvel ezelőtti fotón hosszú hajjal, mégis akkori divat szerinti öltönyben-nyakkendőben áll Benkő László és egy benyomott orrú Zsiguli mellett, most láthatólag izgul egy kicsit és persze meg van hatva. Mint ahogy a szervezők és a régi tagok közül mindenki.
Kiszely Attila például arra büszke ma is, hogy az 1980-as Omega-LGT-Beatrice turnét Baranyától Nyíregyházáig két autóval végigcsinálták, egyszerűen rajongásból.
– A legnagyobb dolog volt, hogy ott lehettünk. Segítettem összerakni a színpadot, tettük, ami akadt, Balatonlellén még egy gitárt is megmentettem, mikor egy manusz egyszerűen el akarta emelni a színpadról. Anyám a postán dolgozott, megmondtam, hová küldje utánam a pénzt. Az meg külön megtiszteltetés volt, hogy az új, addig senki által nem hallott számokról is kikérték a véleményünket, két-három lemezborító-változatról is „dönthettünk”, vagy éppen Mecky (= Kóbor) fellépő ruhájáról. Aztán, ahogy annak úgy látszik lennie kell, a család lett az egésznek a legnagyobb vetélytársa, meg az is igaz, hogy a lemezbemutatók és koncertek ritkultak, és így nehezen tudtunk már havonta rácsodálkozni arra, hogy mi történt.
Kóbor János a hosszú évtizedek alatt igazán megszokhatta az ünneplést, a rajongók szeretetét, mégis a talpig fekete szerkóban mintha kicsit megilletődötten lépett volna be a művházba.
– Az aktív korszakunk derekán nekünk nagyon fontos volt a pécsi klub, nem véletlen, hogy évente legalább egyszer találtunk rá időt, hogy eljöjjünk. Így aztán annak ellenére, hogy a nagy nekikészülődéseknek ma már nem igazán vagyok híve, mindenképp itt a helyünk. És tényleg, mint ahogy várni is lehetett, szinte spontán módon, minden fakszni nélkül történik ez az este, ami azért igazán jó, mert átjön a szeretet.
Arra kérdésre, hogy „amúgy” mit lehet tudni ma az Omega frontemberéről, eléggé kijózanító válasz érkezik.
– Nem a zene van a főszerepben. Sőt, szinte tudatosan kerülöm is az úgymond könnyűzenei életet. Számomra csak az Omega volt, marad is, ezen kívül idegenül mozgok. Azt mondhatom, hogy visszavonultan élek, ha valami muzsikát hallgatok, az komolyzene. Idefelé Szekeres Tomit hoztam, mondta is, hogy csodálkozik, hogyhogy nem dübörgött semmi a kocsiban. Petőfit hallgattunk, Mozartot, cigányzenét, ami jött, szép halkan... Egy dolog maradt ki az életemből, építészmérnök szerettem volna lenni, úgy tűnik, ez marad a beváltatlan álom. Most már nem fogok váltani.
Czikkely Lajos budapesti, de már annak idején is belépett a pécsi klubba, ezért aztán jogosan gondolta úgy, hogy ezúttal is kutya kötelessége tiszteletét tennie.
– 1978-ban, az akkori turné során lettem igazán omegás. Életem egyetlen iskolai rovóját azért kaptam, mert amikor megjelent az Omega-összes első lemeze, én megvártam, míg kinyitott a Skála, és természetesen elkéstem az órákról. Az az igazság, hogy annak idején nekünk nagy kihívás volt ez a klub, mert valami csak nekünk fontosat, „önállót” tudtunk itt csinálni. Emlékszem, még október 23-án is volt egyszer rendezvény, és ez akkor olyan különösnek tűnt.
Érdekes, erre a vélt vagy valós szabadság-érzésre mindenki emlékszik, és így utólag ez mintha fel is értékelődne. Koszits Attila is arról szól, hogy 1979-ben egy civil szerveződés (hiszen voltaképp arról volt szó) mindennél többet ért.
– Jó, biztos, hogy valamilyen szinten ezt is ellenőrizték, mint ahogy mindent. De az is biztos, hogy itt mindenről szabadott beszélni. Akkor nem sok példa volt arra, hogy se iskola, se KISZ, se egyéb hivatalos fórum ne állt volna valami mögött, és erre – a Ságvári révén – még pénzt is kaptunk. Persze, arról is szót kell ejteni, hogy a zenekar, a zenészek maguk is a szabadság látszatát keltették, elvégre ők voltak azok, akik utazhattak, kiléphettek kicsit ebből a világból, és eleve szabadabb életet tulajdonítottunk nekik.
Egyed Kálmán nem csak a szponzor képviseletében, hanem mint egykori klubtag volt jelen a jubileumon, egyike azoknak, akik gyermeküket is magukkal hozták.
– Amit erről a klubról ma a következő generációnak el lehet mesélni, az az, hogy volt egy közösségi lét, ami ma nincsen. Elvégre nem szólt ez nagyon másról, mint hogy volt egy hely, ahol összejöhettünk, kellemes zene szólt, és értelmesen lehetett beszélgetni. Az Omegáról, meg nem csak az Omegáról.
Az este első részében két filmet vetítettek le. A tévében ma este látható koncertfilm előtt láthattuk azt a bejátszást, ami a pécsi Király utcában készült egyszerű „leszólítgatós” stílusban: kinek mi jut eszébe az együttesről. Kóbor neve szinte mindig bejött (taps a nézőtéren), és egy-két szám címe is, a Gyöngyhajú lány, a Petróleum lámpa. Ami kiderült: minden korosztálynak van egy alaptudása az Omegáról, és ez azért 1999-ben nem kis dolog. A filmeket követő beszélgetés lényegét pedig még egyszer – lapunk számára – Benkő László foglalta össze sűrű szivarfüstbe burkolózva, bár koránt sem óhajtott ködösíteni.
– Aki komolyan gondolja a pályát, mindig tele van kétségekkel. A múltat persze könnyű elemezni, és ilyen alkalmakkor nagyon is kellemes visszarévedni, mert szerencsére van mire emlékezni. De a jövőt feltérképezni piszok nehéz. Megmondom őszintén, 1970-ben vagy 1974-ben nem gondoltam volna, hogy mi még öt év múlva így, együtt játszunk. Hogy' mertünk volna 25 évre előre jósolni! Ezért is fontosak a napi visszajelzések: és ebben voltak ezek a klubok, élükön a pécsivel, nagyok. Elvégre lehet filozofálni meg ideológiát gyártani, sőt kell is, de ezeknek harmonikusan egybe kell esnie a teljesítménnyel. Ezért van az is, hogy bár hívnak bennünket a Koóstolóba meg a Dáridóba, meg kell mondani, ne haragudjatok, gyerekek, de nem. Lehet, hogy akik ezeket a zenei egyvelegeket nézik, szeretik az Omegát is, de úgy érezzük, hogy itt a visszájára fordulna az egész – és ezzel nem a műsorokat akarom minősíteni. Ugyanis azzal is tisztában kell lenni, hogy a nézők kit látnak az emberben: tudatában kell lenni a felelősségnek. Sose szabad haknizni, mert akkor mások szeretetével, nagyrabecsülésével élsz vissza. Úgyis jön mindig új kihívás – azoknak kell megfelelni!
Ezen a pécsi estén a „kihívás” leginkább az volt, hogy fáradhatatlanul viselni kellett a rajongást, a dedikálást, a fényképezkedést a múltidézést. A pécsi lányokkal és fiúkkal, akik az új lemez címével együtt vallják: az Omega egy életre szól. Aki meg ezt elfelejtette, az úgysem volt itt.