Az orvosok, nővérek, asszisztensek nagy része több-kevesebb rendszerességgel találkozik a halállal. Azonban aki a kórbonctanra – mai hivatalos nevén pathológiára – kerül dolgozni, annak az élete valóban a halál közelségében telik. Azzal a szent céllal, hogy a halottaktól még utolsó információként megtudjunk valamit, amit mi, élők hasznosíthatunk. Hátha…

Csütörtök dél. A Pécsi Orvostudományi Egyetem Pathológiai Intézetében annak rendje s módja szerint beöltöztek a medikák és a medikusok: fehér ruha, arra nájlonköpeny, továbbá gumikesztyű és zöld nájlon tutyi, amit a cipőre kell húzni, mielőtt belépnek a boncterembe. A kesztyűs kezek, dicséretes módon jegyzetfüzetet, tollat szorongatnak.
Belépünk a nagy ablakokkal megvilágított terembe. A falakon Barcsay Jenő anatómiai grafikái, szépen bekeretezve. Mindkét oldalon mosdók. Félreállított fém hordágykocsi.
És a négy vörös márvány asztal.
A jobb oldalon, közvetlenül az acél ajtó mellett hátracsukló fejű férfi holttest. Szája kissé nyitva, arca borostás. A vállai alatt sötét fahasábon támasztották meg, ettől olyan furcsa ez a póz. A hátsó asztalon nagyon öreg nő teteme, immár felboncolva, nyílt, üres mellkassal. A mellette levő márvány pulton belső szervei, amelyek pillanatokon belül a tanóra tárgyává lépnek elő.
A hallgatók fehér köpenyes társasága két csoportra oszlik, az óra megkezdődik.

Dr. Matolcsy András gyakorlatvezető orvos röviden vázolja, amit a 45 éves, főként súlyos alkoholizmusának köszönhetően elhunyt férfi kórtörténetéről tudni lehet. Voltaképp „egyszerű történet”, amennyiben a magát halálba ivó magyar állampolgár sorsa beállítható a többiek sorába. Most, szerveit egymás után véve, csupán ellenőrizni lehet, hogy a pálinka, a sör, a bor valóban azt a munkát végezte el, ami elvárható tőle… Fel is vetődik kérdésként, vajon a társadalombiztosításnak milyen mértékben kell fizetnie egy önmagát tönkre tévő ember kezeltetését? Ki a felelős az alkoholista „tettéért”? A magyar jog és az Egészségügyi Törvény betűje szerint az alkoholista beteg, aki orvosi kezelésre szorul.
Mindezen eszmefuttatás közben a boncmester munkához lát. A szikével a halott nyakánál ejti az első metszést, majd gyakorlott, már-már azt mondanám, elegáns mozdulatokkal dolgozik. Kifűrészeli a szegycsontot, a bordák végét, afféle hosszúkás rombusz-alakban. És ezzel máris hozzáférhetővé válnak a belső szervek, az immár két napja nem verő szív, a nem lélegző tüdő, a nem működő vese. Mindezek néhány gyors metszés után sárga műanyagtálban kerülnek át a másik asztalhoz.
A boncmester – mint kiderül, nálam fiatalabb férfi – látja, hogy árgus szemekkel lesem, mit csinál, csak nem merem zavarni… Ő bíztat, hogy kérdezzek nyugodtan, nem esik nehezére munka közben beszélni.
– Tíz éve dolgozom itt. Huszonkét évesen jelentkeztem ide, és azóta se bántam meg. Hogy miért? Mert ez olyan foglalkozás, ami nem mindennapi. Ritka szakma. Nem tudnék mondjuk egy kőműves mellett napi tíz órában maltert keverni. Meg aztán ez biztos egzisztencia is, ami manapság nagy dolog. Hetente nagyjából 5-10 halottat boncolok, ha mindent összeveszek, egy évtized alatt körülbelül 4000-re jön ki. Persze, egy idő után már nincs sok újdonság. Igaz, ennyi halott között sok ismerőssel, mi több, még munkatárssal is találkoztam. Természetesen néhány perc erejéig néha én is elmerengek, hiszen óhatatlanul felidéződik bennem, hogy tán még a múlt héten is beszélgettünk… De ezzel ennyi. Szét kell tudjam választani az életet és a halált. Egyébként azt vallom: mivel ember a halált úgysem tudja soha megérteni, nem is szabad nagyon rágódni rajta. Bármiféle érzelmi kötődésről pedig végképp nem beszélhetek, ezen a pályán az ilyesmi nem működhet.
Felvetem, hogy a krimikből, thrillerekből ismert „idealizált” kórbonctan-képnek van-e valami reális alapja. Kiderül, ami egyébként sejthető, hogy se éjszakai sikolyok, se titkos látogatók, se feltámadó tetszhalottak nem tarkítják az intézet mindennapjait.
– A filmek többnyire a mese eszközeivel élnek, ami itt folyik, sokkal szakmaibb. Higgye el, ez a munka minden misztikumot mellőz. Jól tudom, hogy egészen máshogy néznek ki a holtak, a kivett szervek a valóságban, mint a vásznon. Az, hogy fognak egy holttestet és lepattintják a koponyatetőt, igazából nem úgy működik, mint a moziban, én legalábbis egészen másképp élem meg.
A boncmester mindeközben meg sem áll. Eltávolítja a beleket, felvágja, és gumislaggal, amiből egyfolytában bőven folyik a víz, kimossa őket. Közben a gyakorlatvezetőnek is segít a vesék szabaddá tételében. Telefonál, gumikesztyűt vált.
A demonstráció javában tart. Ketté válik a szív: megállapítódik, hogy „egyértelműen tudja a tankönyvet” – belül sötét, szinte fekete. A tüdő nehéz, ödémás, olyannyira, hogy csupán ebbe bele lehet halni. Nyomásra bődületes mennyiségű folyadék jön ki belőle. Néha egy-egy „kólát érő kérdés” hangzik el a medikusok felé, többnyire a lányok tudják a választ. A máj: nem hasonlít májra, világos színű, kőkemény és rücskös, mert már kezdett zsugorodni. A tollak mindez alatt gyorsan szántanak a jegyzetfüzetek papírjain, s az ifjú fejekben bizonyára az jár: én sose fogok így járni, és a betegemet is megpróbálom majd lebeszélni az ivásról, megmentem az életét...

A boncmester megkérdi, érdekel-e az alsó színt, ahol munkájuk másik, legalább ilyen fontos része zajlik: a halottöltöztetés. A hozzátartozók számára kialakítottak egy külön szobát, itt beszélik meg a részleteket. Behozhatják a ruhákat, ékszereket, a vallási és kegyeleti tárgyakat.
– A halott „elkészítése” öltöztetést jelent, férfiaknál sokszor borotválást, nőknél sminkelést. Érdekes, azoknál a halottaknál macerásabb mindez, akiket nem boncolnak, mi tagadás elég rossz állapotban érkeznek ide hozzánk. A lényeg az, hogy a holttestnek is meg kell adni a maximális tiszteletet, és olyanná varázsolni őket, hogy a temetésen valóban szeretett halottjukra tekinthessenek a hozzátartozók. Megértőnek kell lennünk, mert bár nekünk ez a mindennapi munkánk, azoknak az embereknek, akik idejönnek, lehet, hogy életük legnagyobb tragédiája a haláleset.

A Pathológiai Intézet vezetője, dr. Pajor László professzor (kis képünkön) a boncolás gyakorlatáról elmondta, hogy az Egészségügyi Törvény értelmében nagyon kevés az egyén szabadsága a téren, hogy rendelkezhetne saját (holt)testével. A boncolás mellőzésére akkor van mód, ha a kezelőorvos és a pathológus ebben egyetért, illetve a hozzátartozó is kérheti (vagy ha kérte halála előtt az elhunyt), de csak akkor, ha nem áll fenn semmilyen kötelező boncolási kritérium.
– Sok esetben megfigyelhető, hogy az emberek mintha nem utasítanák el a boncolást annyira, mint korábban. Sokan kifejezetten kérik, hogy ez történjen meg, mert szeretnék, ha az esetből mi, orvosok is tanulnánk, s talán hasonló esetek ritkábban fordulnak majd elő a szerzett tapasztalatok fényében. Ma mintegy 5000 betegségről tudjuk, hogy genetikai hátterű, és az emberek ennek ismeretében mind inkább szeretnék tudni, hogy jövendő életükben a család tagjainak milyen veszélyekkel kell számolniuk.
Az intézetben évente mintegy 600 holttestet boncolnak fel, ám ennél jóval nagyobb munka a gyógyulásra váró páciensek szövetmintáinak elemzése (1999-ben 15.500 esetben végeztek ilyen vizsgálatot), tehát a mai pathológus sokkal inkább foglalkozik az élő betegekkel, mint a halottakkal. Ám a boncolásnak természetesen napjainkban is roppant fontos szerepe van a sikeres orvosképzésben.
– A kórház, a klinika a jéghegy csúcsa, és ez részben természetes is – mondja Pajor professzor. – De tudni kell, hogy az ott megjelenő teljesítményt egy óriási háttérapparátus segíti, akik, mint a pathológusok is, diagnosztizálnak, véleményt formálnak. Voltaképp a diagnoszta orvos számára az egyik legnagyobb elégtétel, hogy tudja: a klinikusnak szüksége van rá. Ha gyógyulásról beszélhetünk, az mindig a közös munka eredménye.