Kezdődik, sőt már meg is kezdődött. Karácsony előtt egy héttel hirtelen olyan jók leszünk. Legalábbis szeretnénk olyan nagyon jónak látszani, amilyenek nem vagyunk, de vágyunk rá.
Ilyenkor az következik, hogy iksz számú magyar sztár főnix-madárként két naponta életre kap, és különböző szegény, nehéz sorsú, fogyatékos gyerekek társaságában, gyertyafénnyel megszórva, fenyőillatot árasztva kicsit tovább építi a maga „imidzsét”, legalábbis „mutatja magát”. Boldog – és miért ne lenne az? –, aki mellé a híres bácsi vagy néni odaguggol, kezét a vállára teszi, megsimogatja. Irigykednek a többiek.
Még nemesebb gesztus, mikor e fagyos, de szeretet melegítette napokban egyes politikusok kezdenek el azon munkálkodni, hogy áldozatos tevékenységük folytán legatyásodott intézmények fillérekért tartott dolgozóit, szerencsétlen lakóit ajándékozgatják meg abból a pénzből, amely amúgy többszörösen járna nekik.
Disznóság is mindezt felhánytorgatni, mert még úgy tűnne, hogy a szeretetben képes szerepet játszani a pénz, a számítás, a nem-szeretet.
Azokon, akik kapnak, akik vágynak, ezen alkalmakkor eluralkodik a pillanat érzése, szívükben megszületik az élmény, hogy mégis csak érdemes, ők is számítanak. Kicsit melegük lesz legünneplősebb ruhájukban, bizonyára sokan egy-egy könnycseppet is elmorzsolnak.
Végül is, így van ez kitalálva. Nem történik más, csak működik a világ, a mi világunk.
Aztán, hogy mi történik majd az év többi napján, egy tocsogós március 24-én vagy dögmelegnek átkozott augusztus 24-én, azt úgyse tudjuk meg soha. Legalábbis kevesen sejtjük, hogy mindennek köze lehet a karácsonyhoz, a körforgáshoz, ahhoz a jótékonykodásba fojtott néhány sötét decemberi naphoz.
Más kérdés, hogy e nélkül a tudás és akarat nélkül ér-e valamit is az egész?