Van az állatkert. Afféle szükséges rossz, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy abszolút művi, kreált dolog, hogy különböző fajok a szülőhelyüktől, valós otthonuktól sokszor több tízezer kilométerre éldegéljenek, csak azért, hogy a néhány millió évvel ezelőtt közülük elszármazott faj, az ember megszemlélhesse őket. De hát ez van, s mivel – innentől közelítsünk hazafelé – a magyarok 98 százaléka életében soha nem jut el Ausztráliába, kézenfekvő, hogy ha kengurukat óhajtanak látni, az országba importált erszényesek segítségével tehetik ezt meg.
A kenguruk, de a kecskék (és bizonyára a kevésbé ismert marák) is minden tekintetben a legjámborabb, a mesékben mindig „pozitív hőst” alakító szerzetek (még szegény Mekk mester is), akiktől automatikus szeretetünket, de minimum rokonszenvünket elvitatni képtelenség.
Így aztán szinte természetes, hogy ők az áldozatok. Akik jók, akik kicsik és gyengék. De a pécsi se nem Grimm-, se nem hollywoodi mese. A kis kecskék nem jártak túl senkinek az eszén, és elveszejtésük után semmilyen varázslat folytán nem pattannak már elő elevenen.
Nem, mert teljesen meghaltak.
A pécsi állatkertben járó gyilkos tettében az a legszörnyűbb, hogy ezek a teremtmények megint a magát felsőbbrendűnek hívő faj önző szórakozásának estek áldozatul. Lehet, hogy a kenguruk és a kecskék vadon élve már rég elpusztultak volna, mert széttépte volna őket egy éhes fenevad, hogy ő és családja belakmározzék. Ez – bármily véres ügy is – rendjén való. Tápláléklánc, így mondják tudományosan a biológiában.
Ahol a fejlettebb intelligenciát feltételező bűnözés ismeretlen fogalom.