Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Sikondán alkotni nem lehet

Dunántúli Napló, 1999

A Sikondai Alkotóház dicsőséges múltja úgy látszik, nem elegendő még a hétköznapi jelenhez sem. Mikor két éve ott jártam, egy gödrös, koszlott rekamiéra mutatva büszkélkedett vendéglátóm: itt hált Göncz Árpád. Félő, ezt a tényt már nem örökíti meg márványtábla. Ugyanis a berendezés, az intéző és a szép reményű tervek is eltűntek – már-már azt lehet mondani patetikusan – az idő áramlatában.

A Sikondai Alkotóházba az „ántivilágban” a Magyar Írószövetség tagjai jöhettek el – ahogy az intézmény neve is sugallja – alkotni. Aztán mikor fordult egyet a világ az ő gyémánttengelye körül, hirtelen minden megváltozott. Állami dotáció, filléres koszt, fűtés és szervezés hiányában az írók is egyre ritkábban tették tiszteletüket Sikondán, amelyre lehet azt mondani, hogy világtól, elzárva, idilli helyen van, de illik rá az is, ha azt mondjuk, az isten háta mögött. Egyik törzsvendégéből államelnök lett, a többiek pedig egy idő után nem tudták megfizetni a szolgáltatásokat. Maga az épület, a valahai püspöki nyaraló a komlói tanácstól a Baranya Megyei Közgyűlés tulajdonába került. Voltak azonban néhányan, akik úgy gondolták, hogy a tönk szélére került Komló körzetében nem lenne baj, ha maradna egy kulturális bástya, bástyácska, amiről országon belül és kívül tudnak azok, akik magyar nyelven óhajtanak alkotni. Az ő kezdeményezésükre, a közgyűlés áldásával jött létre a Sikondai Alkotóház Alapítvány (röviden SIKALAP), abban a reményben, hogy egy agilis igazgatóval, pályázatok útján működtethető lesz a ház, és továbbra is rajzanak majd Baranyába az írók.
Az alapító okirat szerint az alapítvány tevői „attól a céltól vezérelve, hogy elősegítsék a Sikondai Alkotóház nemzetközi műfordító- és kutatóházként való továbbműködését, és ezzel támogassák egyrészt a hazánkra vonatkozó kulturális ismeretek terjesztését, másrészt alkotási lehetőséget biztosítsanak határon túli magyar írók és kutatók számára”, megtették a kellő formai és bürokratikus lépéseket. A nevek között ott találjuk – többek között – Tüskés Tibor íróét, Molnár Sándor szobrászművészét, dr. Szirtes Gábor kiadóét, Komor Istvánét, aki akkor a Siklósi Alkotótelepek igazgatója volt. A SIKALAP alapvagyona az alapítók összeadta 50 ezer forint volt, azzal a kiegészítéssel, hogy az alapítvány folytathat vállalkozói tevékenységet, de csak anélkül, hogy ez veszélyeztetné a működését. Egyébként az egyetlen, és ennek fényében a legnagyobb támogatás, amit az alapítvány pályázat útján elnyert, a Szerencsejáték Rt. egymillió forintja volt.
Ami mára az utolsó fillérig elfogyott.
De ennek is hosszú története van.
Az alapítvány kuratóriuma, Bereczki Lajos, Őri Zsuzsanna és Szalai Kornélia az ügy számára megnyerték Molnár Miklós írót-műfordítót, aki először másodállásban, gondnokként kezdte itteni pályáját, majd amerikai vendégtanárkodásának fél évét leszámítva mintegy négy évig vezette az alkotóházat. A kezdeti buzgólkodás azonban hamar alábbhagyott a kuratórium meglátása szerint, Molnár egy idő után nem hogy pénzszerzéssel és programszervezéssel nem foglalkozott, hanem jelenlétével és magán-vendéglátással voltaképp felélte a rendelkezésre álló pénzt.
– Utoljára két és fél éve alkotott valaki a házban – emlékezett vissza Bereczki Lajos. – Egy erdélyi fiú volt, akiről utóbb kiderült, hogy ő is inkább horoszkópkészítéssel foglalkozott, mint komoly művészettel. Sajnos, az a rendszer is megszűnt, hogy a házban létrehozott művekből egy példányt ott hagytak volna a szerzők a házi archívum számára, és a vendégek által írandó „Sikondai mese” folyamata is rég félbe szakadt már.
Őri Zsuzsanna emlékszik még Pál Árpád marosvásárhelyi íróra is, aki néhány éve fagyoskodott a rosszul fűtött sikondai házban, sőt egyes vélemények szerint hazatérése után lehet, hogy az itt kapott tüdőgyulladásba halt bele. Minden esetre a 9 férőhelyes ház vendégkönyvében az utóbbi évekből alig pár név szerepel.
Ezzel együtt a számlák érkeztek, és a pénz fogyott.
– Egy ideig Őri Zsuzsanna és jómagam kezeltük a pénzt – folytatta Bereczki Lajos –, és már akkor furcsa dolgokat vettünk észre. Például volt egy festékszámla, ugyanakkor, mikor Molnár úr autója újra lett fényezve. De szerepel a számlák között fogorvosi költség, szállodaszámla, élelmiszer vegyesen. Tény, hogy Molnár Miklósnak állandó állása nem volt, de az is biztos, hogy nem az alapítvány pénzéből kellett volna megélnie. Sajnos, a kuratórium önállóan, a megye beavatkozása nélkül nem tudott intézkedni, amit még az is nehezített, hogy Molnár Miklós egy idő után egyszerűen nem ismerte el a kuratórium létjogosultságát. Szalai Kornéliával, aki az ő érkezése után lett tag, egyszerűen nem volt hajlandó szóba állni. Egyébként arra hamar rájöttünk, hogy Molnár Miklós legnagyobb baja az volt, hogy a kuratórium belelátott az ő kártyáiba. Ezért vádolt bennünket folyamatosan azzal, hogy nem értünk ehhez a munkához, amit elég durva hangnemben el is hintett kisebb-nagyobb körben.
Amit a kuratórium tagjai jelenleg, első ocsúdásuk után felmérni véltek, az a következő: 1998-ról semmilyen beszámoló nem készült, ugyanúgy, ahogy az 1999-re vonatkozó tervek is elmaradtak. Molnár Miklós a tagok tudta nélkül elvitte az alapítvány könyvelését a könyvelőirodából. Ezért nem tudják azt sem, hogy miképp állnak a közüzemi számlák, lehet, hogy még tartoznak is. Az az egy biztos, hogy Molnár Miklós a telefont átíratta a saját nevére.
És mindezek után az idei nyár végén jóformán nyomtalanul eltűnt Sikondáról.
De nem véglegesen, mert néhány napja feladóhelyként egy szombathelyi postafiókot megjelölve levél érkezett tőle.
Ebben az írásban Molnár Miklós arról számol be, hogy 1999. szeptember 16-án leltár szerint átadta az alkotóházat, miután lemondott a kuratóriumi tagságáról. Molnár Miklós tájékoztatása szerint nem hogy hiány, de többlet mutatkozott a leltár felvételénél egy keringető szivattyú képében, amit az önkormányzat szintén átvett. Az OTP-nél vezetett számla Molnár szerint 1998. novemberében kiürült, és mivel az üres számla vezetése pénzbe kerül, ezt megszüntette, míg a már említett közüzemi díjakról szólva kiderült, hogy ezeket saját zsebből fizette, a kisebb javításokkal egyetemben, összességében 120 ezer forint értékben. Ugyanakkor az alapítvány tulajdonában lévő ingóságokat – kerti bútortól a számítógépig – a komlói Belvárosi Katolikus Plébánia Karitász Csoportjának ajánlotta fel adományként. „Magyarán az átadás után az alapítványnak sem tartozása, sem vagyona nincsen. (...) Szeretnék javaslatot tenni a kuratórium magbízásának visszavonására, végezetül pedig az alapítvány megszüntetésének a cégbíróságon történő kezdeményezésére” – írja levelében Molnár Miklós.
Persze, ezzel még nincs teljesen vége a történetnek. A kurátortársak továbbra is erősen nehezményezik az igazgató tevékenységét, például a fenti gálánsnak tűnő adományozást, amihez – szerintük – nem lett volna joga. Mindezek fényében ezért nem lehetetlen, hogy feljelentést tesznek Molnár Miklós ellen.
Természetesen lapunk több helyen kereste Molnár Miklóst, de ahogy a kuratórium tagjainak sem. úgy nekünk sem sikerült őt elérnünk.
Azonban mi lesz az alkotóházzal?
A megyei közgyűlésnek elege van a hercehurcából. Dr. Kékes Ferenc elnök (kis képünkön) a következőket mondta:
– A jelen állás szerint nem nagyon akarjuk megtartani az épületet. Nincs ötlet, nincs funkció, amit oda lehetne telepíteni. Ezzel együtt nyitottak vagyunk minden kezdeményezésre, mert az amúgy is rossz állapotú, nem túl nagy értéket képviselő ház eladása vagy el nem adása nem befolyásolja alapvetően a megye költségvetését. De az biztos, hogy 2000-ben történni fog valami ebben az ügyben.
A „makacs” kurátorok mégis azt szeretnék, hogy minden eddigi kudarc és balfogás után is megmaradjon a ház annak, ami: alkotóhelynek. Amihez a jelek szerint kisebb fajta csoda szükségeltetik.