Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Mindörökké pincér

2004

Feri urat apámtól örököltem. Apám Feri urat Géza kollégától örökölte, Gézát pedig őrá nagyapám hagyta örökül. Az Szent Kocsma derék pincéreiről van szó, a generációkról. Géza kolléga már meglett fizető volt, amikor nagyapám a háború utáni első évben először betoppant a Szent Kocsma falai közé, ahol még a ferenci barátok borát mérték; majd évekkel később, az immár rég Szabadság névre keresztelt „egység” ifjú munkaereje lett – akkor még – Ferike, aki apámmal együtt érett Feri úrrá, s maradt rám „örök pincérnek”.
Hatvan felé járhat, és annak ellenére zömök, hogy magas. Ha kihúzná magát, bizonyára azt mondanám: Feri úr délceg, ám a tartásában mindig volt valamiféle – jobb szó híján – alázatos, illetve szolgálatkész hajlottság; az asztal fölé magasodott, mégse kellett felfelé pislogni rá, mivel előre dőlt, majdnem egy szintbe hozva magát a vendéggel. És még valami fontos Feri úrról, nevezetesen az, hogy a fejét mindig oldalt billentette, járás közben, akkor is, ha kinyújtott bal karjára elképesztő hegyekbe stócolta fel az előfizetéses ebédeltetésből összegyűlő tányérokat.
Amióta az eszemet tudom, Feri úr létezett, a világ, az élet része volt. Megállt az asztalunknál, összegyűrte az előző vendég után ott maradt blokkot, és fejét, ha lehet, még inkább félrehajtva nem azt kérdezte, hogy hozhatja-e a „szokásosat”, mert tudta, hogy igen, hanem érdeklődött a szombati meccs esélyei felől, arról, igaz-e, hogy most lehet trafikengedélyt szerezni, vagy egyszerűen csak eldiskuráltak az időjárásról, hiszen hol cefet hideg volt, hol folyton esett, vagy épp dúlt a hőség.
Így ismertem Feri urat harminc éve, amióta csak élek. Fehér pincérzakót hordott, nem mindig patyolattisztát, fekete nyakkendőt kötött, ami természetesen harmonizált fekete nadrágjával, és hatalmas, legalább negyvenhatos méretű, kitaposott cipőivel.
Feri úr jött, leporolta az asztalt, letette a fröccsöt, kiürítette a hamutartót, távozott, forgolódott a szomszéd asztalok körül, berúgta a konyhába vezető csapóajtót, majd rúgta kifelé jövet is, félretartott fejjel robotolt. Egyszer az jutott eszembe, nézve őt: hőspincér.
El se tudtam képzelni Feri urat máshogy. Még úgy se, hogy csak áll, és nem csinál semmit. Azt pláne nem, hogy nem a pincéregyenruha van rajta, hanem bármi más, pálmafás rövid ujjú ing vagy puffasztott dzseki. És azt se tudtam elképzelni, hogy Feri úr a Szent Kocsmán kívül is létezhet, hogy van számára élet akkor is, ha úgy, mint mi, halandó emberek, kilépünk a jeles intézmény ajtaján. Hogy a kezében szatyrot fog, buszra száll, vagy slusszkulcsot lóbál és beül (no mibe?, mondjuk a) Skodájába, hazagurul, mert ő is lakik valahol, van felesége, egy Feriné, aki vár rá, szereti, és ha a férje megjön, megcsókolja, fáradt lábának egy lavór forró vizet készít. Még csak nem is fordult meg a fejemben, hogy a Feri úr apa is, gyerekei vannak, akiket nevelget, akik az ellenőrző könyv „Az apa (gondviselő) foglalkozása” rovatába azt írják be ákom-bákom betűkkel, hogy pincér. Vagy felszolgáló? Írják csak azt, hogy pincér.
Nem, Feri úr önmaga zárványa volt, voltaképp egy kiállított tárgy, aki – meglehet - él, de egyhelyű, ezért elmozdíthatatlan, és mellesleg örök. A nevét visszanyert Szent Kocsma teljes mértékben elképzelhetetlen lett volna nélküle, hiába, hogy okosodván én is nagyon jól tudtam e „dolognak” a természetét, tudniillik, hogy nem, sajnos nem örök, mert észre kellett vegyem azt is, hogy Feri úr oldalra fésült haja előbb megmákosodott, majd szinte teljesen megőszült.
De ennél döbbenetesebb is történt.
Amikor idén augusztusban, a tengerparton, a talpunkat sütő homokon átmasírozva épp elfoglaltuk a számunkra kijelölt nyugágyat és napernyőt, a közvetlen szomszédságunkban (igaz, már nem a sárga, hanem a kék színű napernyővel és nyugággyal ékes sorban) Feri urat vettem észre.
Jobban mondva – igyekszem pontosabban fogalmazni – a kék nyugágyban egy fürdőnadrágos férfi hevert, akinek a feje megszólalásig hasonlított a Szent Kocsma pincérének fejére.
Bámultam megkövülve, a Feri úr-fejű ember is bámult rám és pislogott. Majd lassan előredőlt ültében, a fejét oldalra billentette, és a mély nyugágyból erőlködve felállt. Nem tudom szavakba önteni, pontosan miféle, de leginkább az emberi lét alapvető értelmét kétségbe vonó kifejezés ült ki az arcára.
Ott álltunk egymás előtt, a kezemben egy könyv, ő csak tördelte az ujjait – mennyire hiányzott most a pincérkendő, amivel a morzsákat szokta leveregetni az abroszról!
A legborzasztóbb mégse ez volt, hanem az, hogy nem voltak szavaink egymás számára. Ide, a tengerpartra való szavaink. Feri úr nem mondhatta azt, hogy Tessék parancsolni!, én nem sóhajthattam nagyot, érdeklődvén, hogy csapolt barna sörük friss-e. Ez nem a Szent Kocsma volt, és még viccből sem mondhattuk, hogy lám-lám, a világ nem mást, mint egy hatalmas és szent kocsma, ha ugyan nem kupleráj.
Nyöszörögtünk valamit, szánalmas, kommunikációra képtelen páriaként, hogy nocsak, kicsi a világ, meg azt, hogy bizony már megjárt egy kis pihenés. Ezért nem is óhajtanánk tovább zavarkolódni, a szabadság az szabadság, ugyebár, hát akkor szép napot, bár az éppen van, tűz, mint veszedelem.
Leereszkedtünk nyugágyainkba.
Furcsa gondolatok cikáztak a fejemben: vajon mit tett volna ilyen helyzetben nagyapám? Ha Géza kollégába botlott volna Abbáziában, vagy éppen a tihanyi parton? Hogyan viselkedett volna jóatyám, ha meglátja a fiatal Feri urat, aki tán még „úr” se volt akkoriban, a szomszédságában a strandon? Miféle meghatározottságok dolgoznak bennünk folyamatosan, s bénítanak meg egyre-másra? Mi az, ami képes elhitetni velem, hogy egy pincér nem ugyanolyan ember, mint én magam, hanem külön kaszt, sőt rassz, a pincéreké, tán még latin nevük is van, homo pincériensis. Aki, bár rendszeresen érintkezek vele, beszélek hozzá és megértem, amit beszél, és ő is reagál a szavaimra, mi több, óhajaimra, és kiszolgál, mégis fényévnyi messzeségben él tőlem. Vagyis nem él, épp ez az, nem él, hanem csak pincér, amúgy nincs se kutyája, se macskája, nem lakik, nem vesz más ruhát, mint a fehér zakó és a fekete nadrág, nincs születésnapja, nem karácsonyozik, mert december 24-én is csupán pincér. És a legalapvetőbb, hogy egyáltalában nem nyaral!
Ültem megkövültem, saját tébolyító gondolataim fogságában, szakadt rólam az izzadság, holott józan ésszel már rég a tenger habjaiban kellett volna lubickoljak, hullámoztatni a testem, hanyatt feküdni a vízen, mindenről elfeledkezve, könnyűvé válva, hiszen a lelkem nehézségéből pontosan annyit vesztettem, mint az általam kiszorított gonoszkodás és emberi gyöngeség.
De nem. Moccanni sem tudtam a sárga nyugszékből. Egyet tehettem: lehunytam a szemem, és mintha nem is itt, hanem valahol távol lennék, ahol a tenger elérhetetlen messzinek tűnik, elképzeltem, milyen is az: ringani a hullámok ölelésében, a langyos víz odaadó szeretetét érezni minden porcikámban, azt képzelvén, szabadságon vagyok, tehát szabad vagyok, szabad, szabad, szabad, nincs senki, aki e pillanat ragyogását elhomályosíthatja.
Mély levegőt vettem, akkorát, hogy azt hittem, szétpattan a tüdőm.
Mintha árnyék vetült volna az arcomra.
Kinyitottam a szememet, és igazából nem csodálkoztam azon, amit láttam. Feri úr állt előttem. Sötét színű sort, fehér pólóing volt, rajta, és a kezében egy narancssárga törülköző. A fejét oldalt billentve, a felsőtestét kicsit előrehajtva figyelte minden rezdülésemet. Amint ránéztem, ugyanazon a hangon, mint otthon, amikor a Szent Kocsma egyik asztalánál alkotjuk évtizedek óta összeszokott párosunkat, megszólalt.
Egy pohár hideg sör biztosan jól esne. Egészen tűrhető az íze, engedelmével, már lemeóztam…, és itt bíztatóan hunyorított, mint mindig, ha arról érdeklődöm, hogy friss-e a csapolás. Talán egy szemrebbenéssel hosszabban vártam a válasszal, mint otthon, amikor feleltem. Hát persze, hogy hozhatja, drága Feri úr.
Csak bólintott, majd megfordult, és mezítláb igyekezett a sor végén álló büféház felé. Ugyanúgy talpalt, mint mindig, talán a homok tette kissé billegősebbé a járását, mint odahaza.