Oleg Kipov megérkezett. Nagy dolog ez, mert így immár visszavonhatatlanul elmondható, hogy a projekt, vagyis ösztöndíjas írókat fogadni városunkban, valósággá lett. Sőt, igaz!
Belenézhetek akár a polgármester úr szemébe is, és ha netán megint megkérdené, a vállamra borulva, hogy mért is olyan kurva jó ez nekünk, aranyapám, újból és még inkább sziklaszilárdan felelhetem: azért, mert megérkezet az első, itt van, szeretni fog minket, és hírét viszi ennek a földnek, ír róla, zengi dicsőségét…
A jeles nap történelmi voltára maga Oleg Kipov hívta fel a figyelmemet. Illetve előbb engem hívott fel, azzal a hírrel, hogy úton van és békés utas minőségében kirabolták. Nem hozott magával sok mindent, de azt mind lekapcsolták róla.
Kipovot bécsi kapcsolatom, K. asszonyság ajánlotta, aki már ismerte, megszerette, tehetségesnek tartotta. Dosztojevszkij látomásai Gorkij realizmusába csomagolva – és nagyon mai. Ezt a röpke műkritikai arcképet festette Kipovról a kedves K. asszony, és elküldte az író címét. Visszaírtam: talán ha az e-mailjét megkaphatnám. Olyan nincs neki, jött a válasz. Akkor telefonszámát. Telefonja sincs. Sőt, a cím se teljesen az övé, valami ismerőséé, vagy tán a nagyapjáé, ahová néha benéz. Elkezdődött hát a levelezés Fehér-Oroszországba.
Az állomáson rögvest feltűnt nekem egy magányosan ácsorgó fehér, kötött sapkát viselő férfi. A fejfedő teljesen olyan volt, mint amilyet nyugdíjas nénik viselnek a templomi bóbiskolásokhoz. Ezek az alkalmatosságok nem divatjamúltak vagy öregasszonyosak, hanem egyszerűen igénytelenül rondák.
Oleg Kipov is ilyesmit hordott a novemberi, fagypont közeli délutánban. E sapkán kívül semmi említésre méltó nem volt nála, kord zakót viselt és a kezét – leginkább úgy mondanám – paposan simogatta, lassan, mintha folyton kezet mosna a hűs pályaudvari levegőben.
Tehát mindenétől megszabadították, mesélte meglehetősen folyékony, de borzasztó akcentussal németül, halk, ám kapkodó hangon. Igazából magára vette a felelősséget, hiszen addigra már rájött, hogy maffiózó honfitársai szállhattak rá, vagyis az úton nagyon barátkozóra fogta egy srác, és ő ajánlotta fel, hogy vigyáz a cuccára, amíg Kipov vécére megy és vált egy kis forintot.
Voltam vécén, aztán meg beszartam, mondta és nyerítve felnevetett. Láthatólag nem törte le teljesen, hogy ilyen balul kezdődött az ösztöndíjas kirándulása, de az is elképzelhető, annak örült, hogy végre megérkezett, biztonságban van és teljes egészében rám bízhatja magát. Igazság szerint tényleg volt nálam egy nájlonzsák, amibe az értesítése után otthon sebtében beledobáltam néhány, immár kevésbé használatos ruhadarabot, pipereholmit, és azt át is nyújtottam Olegnek, no meg az ösztöndíj első félidejéhez tartozó összeget.
A lakás tetszett neki. Kissé meglepett, miután tudtommal otthonában se internet, se telefon nincs, mennyire örvendett, hogy itt van tévé, elvégre, mint kifejtette, nem lehet a nap huszonnégy órájában csak alkotni, este nézni akarta a Bayer München-Barcelona meccset. Úgy váltunk el, hogy én nem fogom zavarni, de bármikor hívhat (természetesen volt telefon is a garzonban), és majd néhány nap múlva elmegyünk együtt a városházára.
K. asszony érdeklődött kedvesen másnap, hogy mi újság, beindult-e már az üzem, megjött-e Kipov. Beszámoltam a fejleményekről és szegény Oleg horrorszcenáriójáról. Felkacagott, és csak annyit mondott, ó, ezt ismerem, ez ő!
Előadta, hogy amikor pár éve hozzájuk, Bécsbe igyekezett, előbb nem volt hajlandó repülőre szállni, majd immár osztrák területen meghúzta a vészféket, állítólag véletlenül, de ez 200 euróba került, és utóbb pajkos mosoly kíséretében mesélte, hogy régi, gyerekkori vágya volt megtudni, milyen élmény meghúzni a vészféket, amikor csikorogva fékez a szerelvény, és szikrát vetnek a kerekek. Mert írni akart róla…
Nagy tehetséges, isteni pofa, de hát művész, na!, mondta még K. asszony, majd azt is hozzátette, Nem kell ezt neked magyarázni…!
Pátyolgatni kell?, kérdeztem kissé megszeppenten, mert erre nem voltam berendezkedve.
Dehogy, felelete K. asszony, te ne törődj vele, majd ő törődik veled.
Ez már-már fenyegetően hangzott.
Elhatároztam, végtére az illendőség is ezt kívánja, hogy gyorsan meglátogatom Kipovot. Tárcsáztam, bejelenteném, hogy jövök, de a géphang válaszolt, és azt mondta, hogy a szám átmenetileg nem hívható. Kicsit szaporább lett a pulzusom, mit tagadjam, és rögvest útra keltem, a város másik felébe. Útközben csörgött a mobil, de nem Oleg keresett, hanem a városházáról a polgármester adjutánsa, Léghváry érdeklődött, hogy megérkezett-e „az az orosz”. Megnyugtattam, hogy minden rendben van, és majd a közeli napokban személyesen is szeretné tiszteletét tenni Kipov úr. Léghváry erre csak morgott valamit, hogy a Zotyó, vagyis a polgármester úr, ám neki mégis csak per Zotyó, nagyon elfoglalt, de majd csak sikerül időpontot egyeztetni.
A lakásba a pótkulccsal gond nélkül bejutottam – és üresen találtam. Mint ahogy az ágyat vetetlenül, csak egy lágy mélyedés jelezte, hogy tán mégis csak használták. Aztán, hogy Kipov volt-e vagy csak szelleme…? A tévét áthúzta a szoba másik sarkába, a távkapcsoló a földen hevert. És a telefon zsinórja is hossza kunkorodott a padlón, kihúzva.
A fél délelőttöt ott töltöttem, izgatottan várva, mikor kerül elő városunk első ösztöndíjas írója – előkerül-e még egyáltalán? Kínomban a sarokba hajított nájlonzsákban kezdtem el kutakodni, amikor égő arccal döbbentem rá, hogy csupa ismerős holmi között kotorászok, hiszen ezek azok a cuccok, amiket én kapkodtam össze Oleg számára, mivel szegényt, ugye, kirabolták.
Csak várni tudtam.
Visszadugtam az aljzatba telefon zsinórját.
Senki se telefonált, természetesen.
Már eldanolta a delet a városháza elektromos órája, amikor végre zörgést hallottam odakintről, és valami oroszos karattyolást, olyan hangsúllyal, ahogy az állatokkal beszél az ember.
A fülem nem csalt meg.
Kipov állt az ajtóban. Nem egyedül. Ugyanis két felettébb rusnya és loncsos kutya viháncolt a lába körül és között, akikkel láthatólag már alaposan összebarátkozott, és úgy léptek be ide hármasban, mint akik hazaérkeztek.
Az író egy percig sem zavartatta magát, sőt, kifejezetten megörült nekem. Rögvest belefogott, hogy elmesélje, mi minden érdekes történt vele azóta, hogy este elváltak útjaink.
Jól sejtettem, egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A meccs után ugyan végigdobta magát az ágyon, de nem jött álom a szemére, azt fülelte, hogy miféle hangok veszik körül, milyen városba is érkezett, vajon alkalmas lesz-e arra, hogy alkosson.
A válasz pozitív volt. Kipov olyan is inspirációt kapott az éjszakától, s abból is a kutyaugatásból, hogy nem volt tovább maradása, felkapta a zakóját és a kötött, fehér sapkát, és a nyakába vette az utcákat. Így jutott el a közeli piacra, ahol éjszaka sem állt meg az élet. Már hajnali három órakor érkeztek az első árusok. Megkezdődött a rakodás. Kipov akkor örvendett meg igazán, amikor egy teherautó körül ténferegve egy főnökféle a kezébe nyomott vagy négy láda zöldséget, és megtaszajtotta a csarnok felé, hogy vigye iziben, kapkodja a lábát. Szinte virradatig cígölt, mint állította, kellemesen megizzadt, és közben isteni finom almákat evett, Te, lelkesedett, nálunk Lembergben nem lesz ilyen édes az alma, akármeddig süti a nap. Ezt is meg kell írni, mindent meg kell írni!
Szóval Kipov nem vesztegette az idejét, alig érkezett meg, nekiállt az „anyaggyűjtésnek”. Reggel véreshurkára hívták meg, más kérdés, hogy a végén valamiért ő fizetett, vagy húszan bereggeliztek Kipov ösztöndíjából – díjazták az ösztöneiket.
Aztán jöttek a kutyák. Azt, hogy kinek a kutyái, Oleg persze nem sejtette, ott szaladgáltak, szaglásztak, keresgéltek a piacon, ő pedig, akár csak a csóringereget és a culágeres kollégákat, megsajnálta őket, hát kaptak a kutyuskák is hurkát meg kolbit. A többi már ment magától. Vagyis jöttek maguktól, le se lehetett vakarni őket.
Kíméletesen, de mégis kérlelhetetlenül Kipov tudomására hoztam, hogy itt kutyák nem táborozhatnak. Ez írói ösztöníjas lakás, még el sem illant a festékszag, jönnek majd a további írótársak, őt követően, ha igaz, egy ír író, aztán egy vajdasági szerb, egy svájci, és így tovább… Kutyák jelenlétét, füllentettem, tiltja a házirend.
Kipov félrebillentette kötött sapkás fejét, egyet hunyorított, és a biztonság kedvéért visszakérdezet, Tényleg tiltja? Erre én már csak bólintottam. Megvonta a vállát, odalépett az ajtóhoz, és azt kurjantotta, Fiúk, utánam! A két eb, mint akit megcsíptek, felugrott, és rohant a férfi után.
Eltűntek.
Mintegy öt perc után Kipov egyedül visszatért, de egy csöppet sem volt sértett vagy bánatos. Vigyorgott, és inkább hitetlenkedve rázta a fejét, Meg kell írni, isteni sztori, mindent meg kell írni.
Nos, én is erre szerettem volna buzdítani, hiszen a feltételek adottak voltak. A lakáshoz tartozott egy komputer is, amit direkt úgy rendültünk, hogy a cirill betűs tasztatúra is legyen az ezt igénylő vendégeknek, tehát Olegnek is csak le kellett volna ülni a fenekére, bekapcsolni a gépet, és szárnyalhatott volna az elméje, ha már úgyis annyit minden akadt, amit mindenképp meg kell írnia. A Szláv Tanszékről még egy ifjú és felettébb ügybuzgó tanársegédet is megnyertem az ügynek, hogy a készülő írásokból, ha nem is teljes egészében, de fordít néhány oldalnyit, lehessen mutogatni, micsoda termékeny pillanat adatik a szerzőknek e szent helyen.
Kipov kérdésemre lelkesen mesélni kezdte még otthon megkezdett regényének szüzséjét, aminek az írásával egy ideje megakadt, és tényleg az itteni két hónaptól remélte, hogy új inspirációkat kap, fel tudja venni az elejtett szálat, és megint működésbe lendül a gépezet. A történet kissé meghökkentett, mivel Lenin ükunokájáról szól, aki a vörös vezér egy titkolt, még a szifilisze előtt nemzett fiától származik, és aki különböző, szintén titkos társaságok akarata révén kerül reflektorfénybe, majd utóbb hatalomra. Kipov beszélt arról, hogy jól tudja, ez így elég szimplán hangzik, és tán nem is túl érdekesen, de a könyv attól lesz majd igazán jó, hogy ezt a nagypolitikai játszmának tetsző eseménysort ő szépen „kitömi” emberi, lélektani és groteszk finomságokkal. Például máris tudja, hogy a kutyákkal való találkozását miképp építi be a regény első felében félig még bujkáló és rettegő Uljanov életébe, és a kiraboltatásának keserű tanulsága sem fog elveszni, az nagyon is beleillik majd az események sodrába.
Örültem, hogy Kipovnak így zsong a feje a tervektől. Mivel már így is túlontúl sok időt töltöttem vele a napból, gyorsan elbúcsúztam, és sikeres alkotást kívántam neki. Közölte, hogy a mai napig írógépen szokott írni, de ne higgyem, hogy nem ért a számítógéphez. Tán, hogy lássam az eltökéltségét, még akkor bekapcsolta a masinát, amikor az ajtóban álltam.
Magam is voltam már ösztöndíjas, tudom, milyen lélekállapot megérkezni egy idegen helyre, és szembesülni a végtelen szabadság rettenetével. Azzal, hogy most aztán annyit írhatsz, amennyit akarsz, ám ha nem teszed, rettentő pocsékolás minden perc, mintha a feléd nyújtott tenyérből durcás mozdulattal kivernéd az aranytallérokat. Holott egyetlen író sem durcás, csak kissé meg van szeppenve. Tudja-e azt tenni, amiről amúgy tudja, hogy tudja. Leül az első a nap gép elé, és végigfut rajta a szent borzadály. Hát akkor most, tessék, bele kell fogni. Nincs menekvés. Író – írj. Erre a nyavalyára nincs más ír.
Tehát megértettem, hogy Kipov sem találja még a helyét, ráadásul azok után, amiket az utazás alatt átment. De mégis csak, az egész projekt miatt, fontos volt, hogy dolgozzon, és legalább néhány oldalt kerüljön ki a keze alól, amit lefordítva körbe lehet hurcolni: íme, városunk ihlető ereje csodákra képes. Mivel Kipov minden kézirata is odaveszett a fehér-orosz maffiának köszönhetően (hogy örülhettek a fiúk, amikor a zsákmányból egy félig kész regény került elő!), tényleg csak abban bízhattam, hogy Kipov lassan megleli belső békéjét, és ahogy ő maga is reménylette, felveszi a fonalat…
Lehet, hogy a fonalat felvette, de a lakáskulcsot beleejtette liftaknába. A ház közös képviselője hívott, hogy „baj van a maga ruszkijával”. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy nem helyes a megközelítése, a város vendégéről van szó, de ez érezhetően nem hatotta meg, mivel attól főtt a feje, hogy munkaidő után honnan kerítsen egy liftest, aki lemászik az aknába. Természetesen felajánlottam, hogy odarohanok, másoltatok Kipovnak egy új kulcsot az enyémről, hagyja azt a régi a fenébe, nem érdekes. Az nem úgy van, felelte a közös képviselő, de hamarosan kibújt a szög a zsákból, hiszen az ő bánata sem a kulcs volt, hanem az, hogy Kipov ott ült nála, és a magával hozott Zwack körte-desztillátumot kóstolgatta és dalolt.
A kedves K. asszony jutott eszembe, miközben a Mister Minitbe rohantam, hátha még nyitva találom egy gyors pótkulcsgyártás erejéig, hogy igazán felhívhattam volna a figyelmemet Kipov iszákosságára, másrészt azt is rögtön beláttam, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, annak taglalása, hogy egy fehér-orosz, ad absurdum kelet-európai író iszik, olyan lett volna, mintha azt is elmesélte volna K. asszony, hogy Kipov amúgy az orrán át lélegzik.
Rég tudnivaló: jól nem csak az eszével az ír az ember…
Kipov kitörő örömmel fogadott, és rögvest elkezdte mesélni, mint is esett a kulccsal. Szóval, két üveg volt nála, így halászta elő a zsebéből, de elejtette. A kulcs lepottyant a lift és a lépcsőház között kis résbe, de először csak keresztbe. Te, látnod kellett volna!, lelkesedett tovább. Ott lógott, és akkor, mintha egy láthatatlan kéz kezdené el fordítani, egyszer csak elkezdett mozogni, tett egy negyed fordulatot. És amikor már nem tartotta semmi a kulcsfejet, mert belefordult a résbe, szépen lehullott a semmibe…! Hihetetlen! Ezt meg kell írni, istenemre, a lehető legrészletesebben meg kell írni. Egy kulcs lelke!, rikoltotta Kipov, és körbekínálta a körtét.
Mit mond?, kérdezte a közös képviselő, aki láthatólag megnyugodott, hogy viszonylag gyorsan elrendeződtek az ügyek, és ő maga vett elő három kupicát, mégse üvegből igyuk meg az áldomást a kulcsügy elboronálódására.
Szereti Magyarországot, szereti ezt a várost, feleltem a lehető legdiplomatikusabban, és Kipov vállára tettem a kezemet, jelezvén, ő már idetartozik, egy közülünk. Nazdaróvje!, rikoltotta Kipov, emelte a poharát. A tiédbe, morogta a közös képviselő, de azért elhúzta a száját, és a pohárkáját hozzáérintette az enyémhez, Kipov felé csak megemelte kissé.
Meddig is marad?, kérdezte még búcsúzóul, majd fejcsóválva csukta be az ajtót, miután ismét meghallotta tőlem, amit úgyis tudott: a két hónap az két hónap.
Néhány csöndesebb nap következett, de lehet, csak azért tűnt így, mert elutaztam. Szuggeráltam magamba, hogy Kipov alkot, ül otthon a lakásban, és élvezi, hogy átadhatja a lelkét nagy álmának, megírni, mi is történt Lenin ükunokájával. Kóborol a lélek tájain, és ez így is van jól egy rendes író esetében. Mert ha azt a mondatot írja le, hogy „Véreshurkát evett a hajnali piacon, betonasztalkán, zsírpapírból” – az is a lélek.
Ilyesmiken okoskodtam vonaton zötykölődve, repülőn kényelmeskedve, távolodva és közeledve.
Otthon az első ember, akibe belebotlottam, Léghváry volt. Megrettentem, amikor felbukkant a vasútállomás nagytermében, de ő széles mosollyal vágtatott felém, amennyire irdatlan hasától telt, és puha, izzadt kezével hosszan szorongatta az enyémet, miközben hadarva szónokolt.
Te, mért nem mondtad, hogy ez az orosz ilyen jó fej. Kint voltunk a Petyával a meccsen szombat délután, ott ismerkedtünk össze. Tudod, a Petya Moszkvában járt fősulira, nagyon megy neki a ruszki. Rögtön szót értettek. Ez az Oleg isteni figura. És hogy tud inni, szent ég. Petya sem kutya, ha ivásról van szó, de Oleg mellett úgy berúgott, hogy három napig nem tért magához. Az is fasza, amit ír. Hurcolja magával a kéziratot, aztán este felolvasott belőle, a Petya meg fordított, amíg még magánál volt.
Ekkor Léghváry kis szünetet tartott, és elkomolyodva mélyen a szemembe nézett. Tudtad, hogy Oleg Lenin ükunokája, baszkikám?
Kicsit kivert a víz. Mi zajlott itt? Kihúzom a lábam három napra, és Kipov fenekestül felforgatja a várost. Kezdtem kissé morcos lenni, holott akár örülhettem is volna, hogy a polgármester – ezek szerint – a foci és a piálás révén az ösztöndíjas program elkötelezett hívévé vált…
Azonnal próbáltam telefonon hívni Kipovot, de az állomás természetesen átmenetileg ki volt kapcsolva a forgalomból. Nem, nem szaladok oda hozzá, nyugtatgattam magamat, felnőtt ember, azt csinál, ami akar, immár a polgármester cimborája, megmondta K. asszony is, felesleges pátyolgatni.
K. asszony!, örvendtem meg az ötletnek, mint végső lehetőségnek, és felhívtam kedves bécsi ismerősömet.
Hosszasan kacagott a telefonban. Oleg lenne Lenin ükunokája? Istenemre, nem is rossz ötlet. Az írói marketing manapság szinte fontosabb, mint az alkotás maga. Ezt biztosan kajálni fogják… Óvatosan megkérdeztem, hogy amit ő olvasott Kipovtól, bármi korábbi szöveget, vagy amit Bécsben írt, az milyen volt.
K. asszony elismerően szólt róla. Jó volt, vad, kemény. És mégis kicsit álomszerű. De Leninről, istenemre mondom, egy szó sem esett benne, pedig az is valamiféle önéletrajzi részlet volt. Egy öreg apó szerepelt benne, amennyire emlékszem, meg egy kisfiú. Kint élnek az erdőn, különös párost alkotnak ők ketten, és mindenféle bizarr dolgok történnek velük. Például, ez megmaradt bennem, felhasználja a kismalac és a farkas mesét. Az öreg és a fiú lassacskán beenged egy farkast a házba, illetve a zsákba, tudod, és leöntik lobogó forró vízzel.
Aha, jópofa, feleltem, és magamban hálát adtam, hogy városunkban viszonylag ritka a farkas, mert Kipov a végén még vele is összehozna egy jó kis találkozót.
K. asszonynak igaza volt, ő jelentkezett hamarosan. Már másnap. Hangja elcsukló volt. Kérte, ha lehet, most azonnal találkozzunk. A lakáshoz közel eső vendéglátó egységet jelölte meg, ott fog várni.
Oleget kifejezetten rossz bőrben találtam. Gyanús volt, hogy a fehér kötött sapkát bent a helyiségben se vette le. Vizespohár állt előtte, de biztosra vettem, hogy az átlátszó folyadék, ami még félig állt benne, nem víz. Illetve, annak becézett orosz formája: vodka.
Nem tudok írni, panaszolta. Pedig tele van a fejem száguldó gondolatokkal. És mégis, ha elülök a papír fölé, mintha megbénulna az agyam. Mintha egy láthatatlan kobold kiszippantana belőle mindent. Olyan üres, hogy az üres papír ahhoz képest zajos zsibvásár.
Kérdeztem, mit tehetnék érte, van-e ötlete, miképp lehetne kibillenteni ebből a gyötrő állapotból.
Odaköltöznék hozzád, jelentette ki erre Kipov rögvest és égő szemmel nézett rám.
Nyeltem egyet. Egy-két napra, úgy gondolod?
Igen, igen, felelte gyorsan, egy-két napra, pontosan. Akkor beindulna, érzem. Nyomaszt a magány. Egy író mindig egyedül van, mondják a nagy tudorok, de ez nem igaz. Egy írót mindig körülveszik az emberek. Hozzájuk ér, megfogdossa őket, megsimogatja őket. Kitép egy szálat a szakállukból vagy a punciszőrükből. Tudod, hogy van ez…
Csak forgattam egyet a szemgolyómon, mint aki nagyon is tisztában van a csízióval. Kipov lelke az én lelkem is. Egyek vagyunk, a szavak csöndes szolgálói.
Angélával nyolc hónapja éltünk együtt, mostanra már – mondjam azt – közös magányban. Érezhető volt, hogy nem lesz ebből holtodiglan-holtomiglan, de még nem érkezett el az elválás ideje, még fogtuk egymás kezét, még hozzátartozott a reggelhez, hogy ott vagyunk egymásnak, amikor kinyitjuk a szemünket, és hozzátartozott az estéhez, hogy még egymást is tudjuk nézni, hosszan is akár, nem csak a tévét. Szerelmeskedni is szoktunk, a fürdőben, a konyhában, az előszobában, az íróasztalon, kéziratokon fekve és az autóban. Az ágyban szinte soha. Talán ez némi távlatot a kapcsolatunknak: még akadtak helyek a lakásban és a városban is, ahol nem bújtunk egymáshoz, lihegve, kicsit kapkodva, mint akiknek ezt nem szabad, de azért már nagy rutinnal, képesen a gyors és enyhet adó kielégülésre.
Tartottam tőle, hogy Kipov hozzánk való bekvártélyozásának nem örül majd felhőtlenül, de a reakciója épp ellenkező volt. Teljesen felvillanyozta, és mire délután öt óra felé, immár sötétben megérkeztünk, gyertyafényes konyha fogadott, és frissen sült rakott krumpli illata járta be a lakást. Különleges módon készítette az ételt, kolbászt nem tett bele, de annál több hagymát, amitől jó leveses lett. És nem trappista sajtot reszelt a tetejére, hanem szeletelt ementálival fedte be, amit barnára pirított a tetején.
Angéla kiválóan beszélt németül, mert a szüleivel gyerekkorában néhány évet különböző német városokban töltött. Szinte nekiesett Kipovnak a kérdéseivel. Ő pedig, aki ez alkalomra fekete alapon csontváz mintájú pólóban érkezett (a sapkáját sem hagyta otthon, mondanom sem kell) szemmel láthatólag élvezte a személye iránt megnyilvánuló érdeklődést. Mivel Angélának már elkottyintottam a képtelen újságot, amivel Oleg dicsekszik, egykettőre ott tartottunk, hogy mennyire nehéz a sorsa Lenin ükunokájaként. Elkezdett mesélni valami homályos eredettörténetet, ami Lenin zürichi tartózkodásával kezdődött, egészen addig, hogy ő miképp jutott tudomására a származásának. Rejtőzködése, különc viselkedése nem annyira művészallűr, mint az okoskodó szemlélő esetleg véli, hanem tudatos életvitel, még hozzá a saját legjobban felfogott érdekében. Nem véletlenül nem használja az Uljanov nevet. A Kipovot úgy kerítette, hogy felütött egy telefonkönyvet, és bökött a ceruzájával.
Megittunk két üveg vörösbort, és mivel Kipov úgyis nálunk maradt éjszakára, nem zseníroztam magamat, elmentem aludni. Magukra hagytam őket Angélával a konyhában. Rémlik, hogy amikor néhány óra múlva felrebbentem, még mindig égett odakint a lámpa, és reggel Angéla félálomban nyöszörögve közölte, hogy ma csak később megy dolgozni.
Kipov a kis szobában feküdt a vendégek számára fenntartott matracon, kezét-lábát szétvetve aludt, a csontvázas pólóját nem vetette le, viszont a fehér kötött sapka valahogyan az ágyékára került, és úgy hevert ott, mint egy elvásott, lyukassá szakadt gumibugyi, vagy mi.
A harmadik nap délutánján arra értem haza, hogy teljesen üres a lakás. Furcsa ez: amint beléptem, egészen pontosan tudtam, hogy nem csak Kipov ment el, hanem Angéla is vele tartott. Nem arról volt szó, hogy nincs ott, vagyis otthon, hanem hogy távozott.
A legrettenesebb az volt, hogy nem éreztem megrendülést. Sőt, rá kellett döbbenjek, csak most tudatosult bennem, mintha erre számítottam volna. Mintha ez lenne a dolgok menete, a lehető legtermészetesebb módon. Hogy nagy álmom, az ösztöndíjas iroda létrehozása óhatatlanul is áldozatokat követel, és kitől követeljen, ha nem tőlem? Idejön ez az űzött lelkű írótárs, ez a sose hallott Kipov, aki vagy Lenin ükunokája vagy nem, és mindent magának akar. Mert alkotni jött. Tenni valami nagyszerűt.
Becsületére legyen mondva, nem sokkal később felhívott.
Sánydor, nem haragszol, ugye?, ezzel kezdte. Hát mit lehet erre felelni? Hogy de, sajnos haragszom?
Igazából nem lett volna igaz, ha azt mondom, hogy haragszom.
Kell nekem egy múzsa, Sánydor. Aki ott van, amikor dolgozom, aki néz, aki szeme sugarát rám veti és szinte kiszívja belőlem a műveket, tudod…?
Kiszívja?, ezt szinte ösztönösen kérdeztem meg újból.
Igen, igen, ahogy mondom. Előcsalogatja, ami bennem rejtezik. De hát ezt te tudod a legjobban, Sánydor…
Hümmentettem. Aztán azt még megkérdeztem, mit csinál most Angéla. Kipov várt egy másodpercet, majd közölte, hogy Angéla tévét néz. Meccs megy. Korábban sose nézett focit, hidegen hagyta minden sportközvetítés.
Szeretett volna beszélni veled, de, tudod, nem olyan egyszerű ez.
Hát persze, mondtam, beszélni nem egyszerű.
Írni fogok, Sánydor, írni, végre!, lelkesedett neki megint Oleg. Megkért, ne tápláljak iránta semmiféle rossz érzést. Elvégre közös célunk, hogy ő, mint az ösztöndíjas program első fecskéje igenis csináljon nyarat. November ide vagy oda.
Biztosítottam róla, hogy ez számomra is első rangú, és kértem, amennyiben meglesz majd legalább egy fejezetnyi szöveggel, adja majd át nekem, hogy lefordíttathassam. Sőt, az ösztöndíjas idő második felében szeretnék rendezni vele egy író-olvasó találkozót, ahol megismerheti a szélesebb közönség is, ő pedig beszámolhatna róla, mi minden ragadta meg városunkban, mire vitte az itt töltött idő alatt…
Szívesen, Sánydor, felelte Kipov, és most először éreztem a hangján, hogy mintha egy kissé meg lenne hatva. Ennyi törődés és jóindulat láttán. Menjünk dolgozni, Sánydor, mondta végül.
Nem sokkal később ott ültem a számítógép előtt. Kinyitottam azt a fájlt, ami egy regénykezdeményt tartalmazott. Olyannyira kezdemény volt, hogy mindössze öt és fél oldalt jelentett csupán, a fejemben, még inkább a lelkemben pontosan tudtam, hogy regény lesz belőle. Ükapámmal kezdődött, aki molnár volt egy messzi vidéken, ami manapság már rég nem tartozik Magyarországhoz. Így szólt az első néhány mondat: „Hideg, de tiszta március végi nap volt, amikor nagyon messze lehetett látni a még mindig barna dombok között. Vajon meddig terjedt akkoriban a világ? A szomszéd faluig, a harmadikig, vagy esetleg egészen a messzi Zilahig?
Megszületett az első gyermek. Ő hordozta magában a messzeséget. Ám amit e pillanatban tudni lehet a teremtmény jövendő sorsáról, az csupán annyi, hogyha megéri a három éves kort, ami akkortájt egyáltalán nem volt bizonyos, a huszadik század gyermeke lesz. A faluban három esztendővel a tizenkilencedik század vége előtt se villamos áram, se vezetékes víz, se aszfaltozott utca nem létezett. Volt a malom, volt a patak, ami hajtotta a malomkereket. Földek voltak, és temérdek munka volt. A hétköznapokat vasárnapok és ünnepnapok szakították meg, amikor a templomban lehetett imádkozni azért, hogy ne apadjon ki a patak, teremjen a föld és a kisgyermeket ne érje semmi halálos kórság…”
Éreztem, ahogy megmoccan a kezem. Amit az utóbbi hónapokban sose tapasztaltam, az egész testem bizseregni kezdett, és a fejemben cikáztak a gondolatok.
Úgy vertem a billentyűket, mint aki nincs teljesen eszén.
Bizony, Oleg Kipov megérkezett.