Néha elmélázok, milyen lehet a mamának. Ennyi idősen, mint én, már özvegy volt. És azóta, egyedül. Még akkor is, ha időközben volt neki Béla bácsi, (a „mocsok”, ahogy én költői jelzővel együtt emlegetem, bár nem az én dolgom, de mégis). Aki meghalt mellőle, attól mindig magányos lesz.
Felkel reggel, végignéz az ágyon, a lakáson, és nincs senki. Apám, persze. Én is így vagyok vele. Még én is, hogy mi az, hogy nincs.
A mai nap miatt jut eszembe ez az egész.
Megjelent ma a mama az irodában. Úgy hirtelen, hogy úgy mondjam, a semmiből. Mert nem szokott idejönni. És megvolt ennek a maga oka. Felköszöntött a névnapomon. Egy anya felköszönti a lányát, ugye. Elvégre ő adta neki a nevet. Hozott virágot is, mivel nem sokon múlott, hogy Virág legyek, de aztán mégis az Emőkénél kötöttek ki. Talán apám kardoskodott mellette.
Örültem.
Azt mesélte, reggel ült az ágya szélén, és egyszerűen nem tudta, mi történik vele. Illetve, nem azt, hogy mi történik, hanem mi történjék. Kicsit masszírozgatta a térdét, és nézelődött a szobában, átlátott a nappaliba, de mégis, mintha minden idegen lett volna annak ellenére, hogy az utolsó papírfecnit is ismeri. És mint aki megvilágosodik, egyszerre rájött, hogy neki van névnapja, eggyel előbb, mint az enyém, Beáta. Mondom nagyapó ezt így találta ki, lányom, ha bemutatkozol, így fog hangzani: Mondom Beáta, ami „lefordítva” annyit tesz – hát nem érted, hogy boldog?!
Ezen töprengett, mesélte a mama, hogy tényleg ezt jelenti-e a neve ezen a reggelen.
Meg azon, hogy férje, aki oly rég nincsen, és ezért pontosan huszonhárom éve az az utálatos szó, hogy „özvegy” az ő legfőbb családjogi titulusa, valaha ezeken a reggeleken versikével szokta köszönteni. Nálunk nem a húsvét hétfő volt a legnagyobb lány-ünnep, hanem a Beáta- és Emőke-nap, amikor apácska verset mondott és locsolt. „Mondókám a Mondomkának: legyen mindig boldog, de ne csak átabotában, hanem élje meg a jelentését a Beátának”. Ilyesmiket faragott.
Ültem az ágyszélen, fiam, mondta a mama és nagy, kerek szemmel nézett rám, és mint soha eddig, ennyire soha, hiányzott apád. Hogy belépett volna és hamiskás mosollyal a bajsza alatt szavalni kezd. Bármit, nem is kellett volna Beátás-rigmus. Ha elmondja az Anyám tyúkját, egy ilyen vén tyúknak, az is megteszi.
Na akkor várjál, mondtam erre, és egészen különös bizsergető hullámok futottak végig bennem.
A héten János versét mondták a rádióban, ami rólam szól, a kislányról. Meséltem neki, hogyan jártam iskolába, milyen utcákon keresztül, és hát… megihlette, na! Hányszor bizonygatja, hogy a múzsája vagyok, amit szégyellősen szoktam hárítani, mondván, hogy is jönnék én ahhoz, pedig már tervezett verseskönyvének is azt adta címként: Múzsarúzs.
Várjál csak, mamácska, mondtam, és ő várt, lesett a szemüvege mögül kétkedő kíváncsisággal, vajon mi lehet az, amivel arra a régi történetre válaszolni tudok.
Az interneten hamar behoztam a rádió honlapját, ahol az archívumból egykettőre kikerestem a keddi műsort. Némi bogarászás után pedig felhangzott a kellemes orgánumú színész hangján a cím: Tavasz utca…
Csak ült és figyelt. És pislogott nagyokat.
Talán az járhatott a fejében, hogy itt a földön létezik a túlvilág, elvégre túlélünk, de az is lehet, hogy van visszatérés is, csak egy kicsit más formában, más alakban, és egy generációval később, vagy mi a csuda. És, hogy ez is mennyivel, de mennyivel szebb és jobb, mint a semmi, csak a puszta emlék, ami, persze, ettől még megmarad ugyanolyan édesnek. De édessége legalább nem okoz keserűséget.
Szép, nagyon szép, bólogatott a mama, aztán, hogy nehogy a kelleténél jobban elérzékenyüljön, gyorsan hozzátette: hiszen akkor már nem is voltál szemüveges. Mert János a gyerekkori fényképeimről ismert szemüveges kislányt is megénekelte.
Aztán felcihelődött, hiszen siet, dolga van, jelentette ki.
Ott maradt a virág, amit hozott.
Elvitte a verset a magával, amire reggel úgy áhítozott. Hogy már soha, és ez nagyon tud fájni, bizony.
A hátán láttam, hogy boldog. Mondom Beáta – ahogy nagyapó mindig is akarta. Ő volt az, a drága mamuska.
És boldog én.