Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


A téli este melege

2005

Az Ede, az egy svihák, akkor is. Miért? Mert az. Az Edu – link. Mert kábítja a szegény lányokat, hát ezért. Beszélhet akármit, egy stramm gyerek, aztán itt ül egész nap bent, játssza, hogy csak betért a nagy kórságában. Nem baj, hogy munkaruhában vagyok, Sárika néni?, mert ilyen kezeslábasban feszít. Mondom, aranyom, én is abban vagyok, és rábökök a kötényemre, ez nem egy puccos hely, hogy fityulát kössek. Az Edu meg támasztja a pultot, és nekiáll panaszkodni. Mintha abból meg lehetne élni. Nagy darab medve, a feje tényleg olyan, mint egy plüssállaté, hozzá a bajusz, csak ne rágná a végit, az eléggé undorítani bír, amikor a két foga közé harapott szőrszálat ki is tépi, aztán kiköpi. A karja is szőrös, valaha szépnek találtam a szőrös férfi kart és kezet, de ez már kicsit sok nekem, talán az ózonlyuk, vagy mi teszi, hogy egyik-másik ember így kiszőrösödik. Aztán neki mindene fáj. A dereka, a válla, a nyaka, a könyöke. A segged nem fáj?, kérdem, már morcosan, hogy egyéb, elülső testrészét ne említsem. Erre persze megsértődik, Sárika néni, úgy nézek ki, mint aki aranyeres, az arcomra van tán írva? Mit lehet erre szólni, semmit, inkább elé rakom a következő sört. Volt melója, pallérkodott, még építésvezetőnek is megtették. Amikor a tetőgerendát pakolták, akkor emelte meg magát, lett neki a vészes porckopás. Kinek nincs valami nyavalyája, aki tisztességesen dolgozik, kérdezem én. De hogy aztán rögvest rokkantba menjek át, és még dicsekedjek is vele? Mintha csak erre várt volna, kopjon már végre az a porc. Az Edu link, na. A maga életével azt csinál egyébként, amit akar, csak sajnálom. A régi melóhelye rendes volt, hívták vissza portásnak, hát hogy fel volt ettől fortyanva! Minek nézik őt, mint valami vén tata, gubbasszon a kukszliban, kék köpenyben, este meg zsírpapírból kajázza a disznósajtót? Én ember vagyok!, ezt üvöltötte itt négy unikum után. Viszont az, hogy hülyíti a lányokat, nagyon nem szép. Azt mesélgeti, hogy bent van tévében. Cájggatyában, persze, merthogy a műszaknál, de ő rakja a világot jelentő deszkákat, ugye. És elhiszik neki. Te, figyusz, tutira ilyen karaktert keresnek, mint a tiéd, és két újjal oldalt fordítja a pofijukat. Karakter, apukám, ez varázsszó. Bedőlnek neki. Én szóljak nekik, hogy a karakter ez esetben nem jelent mást, mint hogy hülye? El is mennek vele, a tévébe, naná, biztos megmasszírozzák a fájós derekát, meg a vállát. Még jó, hogy a feneke és más egyebe nem fáj neki soha.
Ma már a Milliomos Show-n cefetül felhúzta magát. Nem hiszem el, ilyen nincs!, rikoltozott itt nekem, Hogy lehet nem tudni, micsoda kretének vannak, Sárika néni! Valami focis kérdés volt, véletlenül hallottam, hogy a játékos régész, a római birodalom határán ás évtizedek óta. Akkor is, akkor is, ez magyar történelemből is kötelező, hogy mikor kalapáltuk el az angolokat a Vembliben. Régész, erősítgettem, Edu, régész. Rég rossz!, ezt kiabálta vissza.
Aztán, amikor zártam, nyöszörgést hallottam a járdáról. Az Edu feküdt ott a latyakban. Sárika néni, könyörgött, vigyél haza… Nem akartam hinni a fülemnek. De azt láttam, hogy felkelni nem bír, ki tudja, mióta hevert a jégben. Edu, hajoltam le hozzá, látod-e, még a végén én leszek a megmentőangyalod. Erősen fogta a kezemet, szinte maga mellé rántott. Hiszen én mindig is tudtam, Sárika néni, hogy te angyal vagy! Eszembe villant, akartam én valaha misszionárius is lenni, csak aztán… Jeges széllökés jött.
A 19-ben, a belső udvarban van egy kis lakása. Végignyúlt az ágyon. Edu, kérdeztem, nem kellene orvost hívni? Nem, isten ments. Aztán kissé feltápászkodott, úgy mondta, Feküdj le ide mellém, Sárika néni. Most már csípőre vágtam a kezemet. Mért, most valami rosszra gondolsz, Sárika néni, hát így ismersz engem? Az izgalomtól egy csepp könny szökött a szemébe. Nem…, feleltem halkan, aztán megint nem mondtam ki, hangosan, hogy hiszen nem ismerlek, Edu, nem biza. Ám ha valaki mentőangyalnak szegődik, be kell fejezze a műveletet. Hol a fürdő?, kérdeztem, majd átléptem a szomszédos kis fülkébe. Bele akartam nézni a tükörbe, én vagyok-e én?
Egy ötvenkilenc éves asszonyt láttam, aki a haját hátrasimítva viseli. A homloka így aztán magas, egyetlen hosszú ráncvonal osztja ketté. Arca kerek, az orcájánál valamelyest pufók, rózsaszínű még ebben a gyér kis fényben is. A szemét néztem aztán, a szürkéskék szemét, amire a felső szemhéj kissé rátelepedett. Azt lehet mondani, a sok bánat, csalódás és fájdalom ellenére szinte vidám szeme volt. Mintha háromszögletű, pörgő fények ugráltak volna a pupillája körül. Jóságos szeme volt, igenis, jóságos szeme. Néztük egymást egy picit.
Amíg fel nem hangzott odabentről Edu nyöszörgős kiáltása. Sárika néni, hát nem jössz? Amire csakis azt lehetett felelni, Dehogy nem, hiszen itt vagyok, Edukám, itt vagyok már.