Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Az utolsó vendég

2005

A Késes Rózsa bizony egy kocsma volt. A régiek közül egyedül Lóri bácsi maradt, aki tudta is, mért így hívják. Talán öt vagy hat éves lehetett, maszatos, többnyire csak az utcán kódorgó kölök, amikor egy sváb ember, Tillinger megnyitotta a Rózsát, a nagy válság kellős közepén, mert az volt az üzleti filozófiája, hogy a szegénységben és az elkeseredettségben semmi más kiút nincs, mint az ivás. Ebben teljes mértékben igaza is volt, de azt már Tillinger se gondolta volna, hogy az elkeseredettség és az ital már az első este külön keresztelőt rendez az ő Rózsájában. Még az éjfél se köszöntött be azon a hársfa illatú estén, amikor négy embert késeltek meg a kocsmában, amit másnaptól mindenki csak Késes Rózsának hívott.
Hetven év alatt aztán történt itt még egy s más. Ám ami a legfontosabb, hogy minden és mindenki megváltozott és főképpen eltűnt. Egyedül Bendős Lóránt maradt. Vénségére olyannyira hozzátartozott a Késes Rózsához, hogy amikor Köles Feri, aki kilencvenegyben suba alatt kiprivatizálta a Rózsát a 47. sz. Vendéglátóipari Vállalattól, eladta az új tulajnak, a szerződésben írásban kikötötte, hogy Bendős Lóránt a „vendéglátó egység elidegeníthetetlen része”, azaz megváltott számára egy örökös helyet. A Késes Rózsa kocsmából átalakult egy öszvér vendéglővé. Amíg a népszerű tévésorozat futott, Dallas Bárnak hívta az új góré, a Fényes Lali, aztán egy merész húzással Betyár Bisztróvál álmodta át. Ezek az alakítások végül is nem hoztak gyökeres változást, hiszen a Késes Rózsába továbbra is azok tértek be, akik gyorsan le akartak húzni egy nagyfröccsöt vagy bekapni egy unikumot. Kétségtelen, akadt, aki elcsábult, és bevállalt egy óriáshambit, ahogy Lali úr hirdette, a mikrosütő világában az ilyesmi secperc alatt megvan, ott illatozik a tisztelt vendég orra előtt.
Mondjuk, Lóri bácsit nem lehetett efféle szemfényvesztéssel elkápráztatni, hozott magával tepertőt, az van friss a csarnokban szerdán és pénteken, és az is igaz, hogy Lali úr, ha Laliné otthon rittyentett valami finomat, bevitt egy láboskával, mint a versben, mert valahogy úgy érezte, hogy ez az öreg szaki valamiképp a hely szelleme, ha nem bánik vele jól, legalábbis a szerződés vonatkozó pontja szerint, hát csúf világ következik a Betyár Bisztróra.
Pedig lépni kellett, mert a környéken roham tempóban tolták le a házakat, a valahai Öntöde utca, zutty, egy fél év alatt eltűnt, aztán sorban a többi, kis koszos viskók. Még jó, hogy maga a tér, a Kun Bélából Szent Imrévé átvedlett tér, mint olyan, nem szűnhetett meg, az a néhány századfordulós bérpalota csak tartotta magát. Bankok költöztek az emeletekre, a lepucolt telkeken irodaházakat emeltek.
Menü, Lóri bácsi, a menüé a jövő!, örvendezett Lali úr, és kijárta a szakhatóságoknál, hogy a volt sufniból és raktárból egy kis konyhát alakíthasson ki, ahol a napi két menüt le lehetett főzni. Egyenleves, aztán ilyen bigyó rizzsel, olyan izé krokettal, mert azt most komálják.
Lóri bácsi épp csak egy kanálnyit ízlelt meg. Fiam, hol van ebből a tárkony?, ilyeneket kérdezett. Ült a sarokban, felemelt kézzel köszöntött mindenkit, aki jött, aki ment. Kollégám, legyen üdvözölve!, rikoltotta, a parola elől nehéz volt kitérni. Ha csodálkozó szemet merésztett valaki, felvonta a vállát. No mi van, te nem ember vagy? Ha igen, akkor meg kollégák vagyunk, cseszed. Lali úr oda-odasúgta, hogy Lóri bá, nyughasson már, de ő csak széttárta a kezét. Emberi szó, édes fiam, az az igazi táplálék, anélkül cseszheted.
A díszzsebkendős a kopasz fukszossal kedd délelőtt jött be. Mi büdöset kotyvasztunk ma, főnök? Így, ennyit kérdezett csak. A szotyimagot a pult mögé köpte. Lali úr megmarkolta a mosogató szélét. Egy tuti szép kávéház lenne itt végig az utcafronton…, veszed? Nem illesz a koncepcióba. De semmi gond. Elvégre barátilag dumcsizunk. Korrektül megegyezünk, ahogy úriemberek között szokás. Fizetve lesz, te mész, mi jövünk. Ennyi a történet.
Lali úr egy szót tudott csak kinyögni. Nem. Ezt viszont sokszor mondta egymás után. Nem, nem, nem, nem.
Jó, bólintott a díszzsebkendős. Lehet úgy is. Akkor nem lesz fizetve. A fukszos átnyúlt a pult fölött, a tenyerébe markolta Lali úr fél arcát, mintha le akarná tépni róla bőrt. Drága főnököm…, mosolygott a díszzsebkendős. Hát szép dolog ez? Ugye, hogy nem. A fukszos az ujjai között tekerni kezdte Lali úr fél fejét. Bizony csúnya dolog ez, bólogatott lassan a díszzsebkenős.
Aztán elkomorult az arca.
Lóri bácsi állt mögötte, és egy rugós bicskát szorított a nyaki ütőeréhez.
Bocsika, Pávián papa, tudod, itt én vagyok az utolsó, aki emlékszik rá, hogy ezt a kocsmát valaha Késes Rózsának hívták. Kitalálod, mért? Szerintem sejted te azt. Hát azért.
És a bicska hegyét óvatosan húzni kezdte a simára beretvált bőrön. Aztán így álltak négyesben, kimerevítve. Mintha itt és most ért volna véget az a keserű-vidám mese, ami a Késes Rózsa történetét beszéli el.
Odakintről szirénázás hallatszott. Vajon mi lehetett az, egy mentőautó, vagy esetleg erre száguldott volna a miniszterelnök kocsioszlopa?