Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Lelkének cserepei

2004

1.

Tudok magamról egyes szám harmadik személyben is gondolkodni. Ez bíztató.
Nézem a fényképeket huszonkét évvel ezelőttről. Az esküvői fotók. Az a lány ott…
Közben el-elkalandozik a szemem, nézem a sörösüveget, milyen címke van rajta, jé, ilyen sör már nincs is, akkor került, mondjuk, hat forintba; a hamutartó apósom orra előtt, hány csikk van benne, hát elég sok, a gyárkémény tőle még tanulhatna, miképp kell füstölni, ez afféle házihumor volt, nem aznap hallottam először, se utoljára; az ablakon túl egy játszótér látszik, nem emlékszem a környékre egyáltalán, ez a Tó Vendéglő akkoriban nyílt, nem is tudom, mért oda szerveztük a „lagzit”. Azóta…, nos, biztos a tökéletes összhang kedvéért: azóta az elrozsdált vasmászókákat már rég kitépkedték az földből, és bizony maga a Tó Vendéglő is az enyészeté, termei üresen konganak, konyhájában, ahol a valahai vegyestálak rántott húsai sercegtek, már a fakó csempéből is alig tartja magát egy-egy a puszta falon.
De hát csak meg kell szemléljem alaposabban a lányt a képeken, aki én voltam. Mit nézek rajta? Mit keresek? A szeme…, a szeme szürke a fekete-fehér képen. Tényleg szürke szemem van, színesben is. Egy helyütt nyitva a szája, a fogai mégse látszanak, ám tudom, milyenek a fogai, olyan kis szögletesek, különállóak. És hol jár a keze? Egyszer fogja a poharat, máshol a tortához való kisvillát. Van, ahol behúzza az ujjait, szinte ökölbe szorul a keze. Újdonsült férje kezét egyik képen se fogja. Nyilván csak véletlen, semmi messzemenő következtetés nem vonható le belőle.
És a férfi, aki mellette ül. Ferenc. Milyen fura, hogy mindig is így hívtam, Ferenc. Mert ez volt a neve. Volt, csúszik ki a számon. Holott ez, a neve még nem múlt idő. Néha ugrattam a Golyóval, amit még a gimiből hozott magával, ilyenkor méla mosoly ült ki az arcára, és azt kérte, ne mondjam ezt neki, hiszen nem tudhatom, ki volt az a Golyó, Golyó egy más ember volt, aki immár nem létezik.
Ferenc gyerekesen izgága volt az esküvő napján, amit olyan „aranyosnak” találtam, ám ugyanakkor szinte nyugtalanított. Elvégre én egy komoly férfihoz, egy állással rendelkező mérnökhöz mentem hozzá.
Az jut eszembe: az a lány, ő, ott a képen, így akarta lezárni a gyerekkorát. A lassan megöregedő szülei helyett keresett magának egy új valakit. Akibe kapaszkodhat, akihez hazamehet, aki hozzá hazajön. Megsimogatja, megkérdi, mi történt aznap.
Tudom, mégis olyan döbbenetes konstatálni: felnőtt életem egyenlő volt Ferenccel. Most, hogy távozott, vajon lezárult-e bármi is? Elkezdődik-e bármi is? Vagy minden érzékcsalódás, és ami van (lett) tényleg csak folytatása valami előzőnek, mert gyökerezik benne, onnan ered, és nincs olyan, hogy bármi is a semmiből szökkenne elő.
Abból a lányból szökkent volna elő minden?
Mintha egy régi, harmincas években készült filmet néznék, látok egy női kézpárt, amint az esküvői képet kettétépi. Szép lassan, illetve csak lassan, nem szépen, úgy, hogy a lány és a férfi között keletkezik a cakkos szélű szakadás.
Elmosolyodom, mennyire csöpögős és lúdbőröztető, és magamban máris örülök, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem tépkedek semmiféle fényképet. Sőt, mint aki végtelen lelkéről akar tanúságot tenni, végigsimítok a tenyeremmel a papíroson. Az arcokon, érzem kissé izzadt, meleg bőrüket, végigsimítok az asztalon, felborítom a sörös- és borosüvegeket, leverem az evőeszközt, kiborítom a hamutartót a temérdek Románc cigarettacsikkel.
Aztán a kezemet az arcomhoz emelem, és elegyítem ezt a régi-régi boldogságos világot frissen pergő könnyeimmel.



2.

Írt. Elém ugrik a képernyőn az a sok-sok sor, amit a fejemre óhajtott zúdítani. Olvasom, a szemem járja a villódzó fekete betűket, de közben őt látom, az arcát, amint hozzám beszél, tehát valójában nem ír, hanem beolvas.
Egyre közelebbről figyelem a száját, mintha egy fejemben létező kamera ráközelítene. Látom a száját, és abba borzongok bele, hogy mennyire ismerem azt a szájat, ajkának minden egyes apró redőjét-ráncát, a rálógó bajusz szálait, egyenként, azt is tudom, melyik barna még, melyik szürkés, sőt, egyikük-másikuk szinte fehér, és a beszéd közben ki-kivillanó fogait. A kissé ritkás, de nagy, egészséges fogait, istenem, amikkel mosolyogni is tudott, gyengéden és szenvedélyesen harapni, a fogait, amiket a nyelvemmel simogattam valaha, és élveztem, ha hozzákoccantak az én fogaimhoz.
De legjobban a szavait ismerem. Írt, holott amit mondani akar, enélkül a levél nélkül is pontosan tudom, de még mennyire! Rá nem jellemző módon csak az idejét pazarolta, bár az is igaz, ha valamit milliószor mond el valaki, már nem oszt és nem szoroz, ha elmondja millióegyedszer is.
Bezárom az e-mail ablakát, üres lesz a monitor. Ám valahol messze, a nagy kékség mélyén, ott látom az arcát, ott látom a száját. És a szája most is mozog, hiszen rendületlenül mondja és mondja, és én látni és hallani fogom örökké. Egy fénykép, ami összetéphetetlen, egy hangfelvétel, ami letörölhetetlen.


3.

Azzal a bizonyos harmadik számú személlyel mi lett, ez a kérdés. Nem is ő hiányzik, aki elment, a férfi, hanem a nő. Aki annyi éven át… De vezet ez valahová?
A hivatalos ügyvédi papirosokon az áll: „a házasság ekkor és ekkor megromlott…”. Olyan konzervízű ez az egész, szavatossággal, fogyasztható, vagyis ez esetünkben kibírható a csomagoláson jelzett időpontig.
Lehet, hogy tényleg van egy szándék és hozzá egy kéz, aki a két embert egybecsomagolja, uborkát a mézzel, vasat a műanyaggal, követ a ronggyal, elhitetvén mindenkivel, hogy jól van ez így, passzol a kettő egymáshoz, csak azt nem árulja el a sejma, hogy – amúgy nagyon is előre látható módon – mindez nem maradhat így örökkön örökké, mert…
A „mert” talán nem is fontos, csak a „nem”.
Sehol az ingei, a temérdek nyakkendője, a cipői. A könyvek dülöngélve, ritkásan állnak a nagyszekrényen, elvitte, ami az övé. És milyen kényelmesen elférek a mütyürjeimmel a fürdőszobapolcon.
Hát hogy a csudában van ez: miközben szó szerint félig kiürült a ház, minduntalan belé botlom? Létezik, hogy ő hordja az én ruháimat, cipőimet is, olvassa az itt maradt könyveket és szépítőszereimtől is csak ő lesz szép? Aztán azt kérdezem jeges iszonyattal, lehet, hogy ő én vagyok?


4.

Találkozunk. A hivatal előszobája, mindkettőnk kézjegyére szükség van. Köszönés és utána néma várakozás. Két kényelmetlen szék. Néha odasandítok: igen, ő az. Így szokott ülni és várni. De szokott-e ülni és várni? Hiszen nem szokott! Ez nem az ő formája, neki minden azonnal kell, vagy még annál is hamarabb. Ha valamiben, ebben biztos egyek voltunk: a gyors és hatékony intézkedésben. Főleg ami a terhes kötelezettségeket illeti. Tán még – titkon – büszkék is voltunk magunkra, nekünk ez milyen flottul megy, nem létezik akadály. Erős várunk nekünk a… – mi is? Az akarat? Az akaratosság? Vagy hogy szeretnénk, hogy… Erős várunk a… a szeretet?
Érzem, benne is ugyanaz a tehetetlen düh feszül, és azt is tudja, hogy bennem mi játszódik le. Azt is tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja… Micsoda végtelen, önmaga farkába nem is egyszer harapó kígyó ez a mi huszonkét évünkből eredő tudás. Próbálja levedleni a bőrét, de csak belegabalyodik, szorítja magát, fuldoklik egyre. Van-e egyáltalán új bőr a régi, kiszáradt alatt? És ha van is, csillog-e olyan szépen?
Csönd van, a hivatal kiürült. Mintha egy elátkozott helyen ücsörögnénk, ahol az aláírás csak ürügy, mert annak kell kiderülnie, meddig bírjuk megszólalás nélkül. Mert ha megszólalnánk, akkor azt kiabálnánk, hogy ilyen nincs, ezt nem tehetik velünk, hát mit képzelnek, velünk ilyen nem lehet csinálni, velünk…
Csönd van. Jobbra néz, balra nézek. Ezt tesszük magunkkal.


5.

Arra riadok reggel: ez nem piac! És csak lassan, a reluxa rései között kíméletlenül a szemembe tűző nap jóvoltából gyúl fény az agyamban. Piac ez, hogy válogathatok, ez hiányzik belőle, az meg nem? Ezt szeretem benne, abból adjon, aranyos egy kilót, de szépet ám, abból viszont nem kérek, jaj, a világért sem, nem veszi be a gyomrom.
Nem darabolunk embert.
Hát akkor mi a fene hiányzik? Most valami baromi nagy szót kellene mondani, és rögvest utána sírva fakadni. És mért is ne? Vasárnap reggel van, sehová nem rohanok. Senki se lát, itt heverek egyszál egyedül. Most kényelmes biztonságban lehet sírni egy sort afelett, hogy mennyire hiányzik a boldogság.


6.

Huszonkét év alatt egyetlen egyszer se találkoztunk „véletlenül” a városban. Még úgy se, hogy láttuk volna, például, az autóból egymást. És akkor tegnap, a kinti szupermarketben. A konzerves résznél. Nem lehetett hová fordulni, elszaladni. De hát minek is. Jól vagy? Ezt meg szokta kérdezni este is, reggel is. Nem tudom, milyen választ várt. Ha azt mondom, némiképp sarkítva a helyzetet, hogy nem jól. Megvagyok. És te? Én is. Mindketten megvoltunk, és látható is volt, hogy nem vesztünk el. Aztán egymás bevásárlókocsijába néztünk. Csupa konzerv sorakozott az övében. Sólet, babgulyás, töltött káposzta, zöldborsó pörkölttet. Megvonta a vállát, mosolyogni akart egyet, de csak a száját húzta félre. Enni azért kell, mondta. Összeszorult a szívem. És közben azt feleltem, hát persze. No megyek, fordított egyet a kocsiján, még klotyópapírt is veszek, elvégre az input után jön az output. Megint megvonta a vállát. Lehet, hogy máris rosszul emlékszem, de mintha ez korábban nem lett volna szokása. Emeltem a kezemet, intettem. Jó étvágyat, mondtam köszönés helyett. De már a következő másodpercben tudtam, védhetetlen butaság csúszott ki a számon. Éreztem, este én se fogok tudni vacsorázni. Én biztos sem.
Ráadásul nem mondtam igazat az előbb. Mi ketten egyszer teljesen véletlenül találkoztunk. Bizony. Valamivel több, mint huszonkét éve egy ócska, havas januári koraeste préselődtem fel a buszra. Löködtek egyre beljebb. Addig-addig, hogy a hónom alatt szorított dosszié kicsúszott, és az összes papír az egyik ülő utas ölébe hullt. Ránéztem, rám nézett. Fiatal srác volt. Megilletődötten vigyorgott a fekete bajusza alatt. Egy másodpercet késtem is a szabadkozással. Sose láttam még, a nevét nem tudtam. Sose látott korábban, nem ismert.