Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


A kivizsgálás

2005

Francba ezt a váltót… Két hatalmasat rántott rajta, mire sikerült felraknia háromba. Aztán előrehajolt, és dörgölte a bepárásodott ablakot, hogy kilásson.
Füstöltek a dombok. Minden sötétbarnává és szürkévé vált az utóbbi pár napban. A nap mintha szégyellt volna előbújni a felhők mögül. Nincs itt mit sütni, nincs, ami fényleni tudna.
Nedves volt minden, undok tapintású. Se a fűtés, se a szellőzés nem működött. Kicsit lehúzta az ablakot.
Szólj, ha fázol.
Az apja az anyósülésről rá nézett.
Én megmondtam…
Hagyd már ezt. A doki, ő mondta meg. Bemegyünk, aztán majd ők.
Nem fejezte be a mondatot. A háziorvos ráijesztett. Hogy zöld az öreg. Meg nagyon lefogyott. És túl aluszékony. Amikor a gázpalackot vitte, mikor volt… múlt kedden, na akkor állt meg mellette a kocsijával, a hősi emlékműnél. Akkor sütött utoljára a nap, a turul feketére lakkozott szárnya szinte bántóan csillogott. Jobb lenne, ha látná valaki komolyabb szakember is, mondta a Feri doktor. Ő már csak így hívta. A vicc az, hogy gyerekkorában is Doki volt a beceneve, mert szemüveget hordott, és jobban szeretett olvasni, mint fára mászni. Aztán megírta a beutalót, másnap rögtön.
Csak a papa makacskodott, hogy nem megy ő sehova. Még hogy kivizsgálni… őt! Úgy mondta, három napos borostáját recegtetve, mintha valami nem létező bűnét akarnák leleplezni. Idegesítette már az apja. Mit tudom én, vért vesznek, meg hugyozni kell egy csőbe. Nem tudok csőbe hugyozni, felelte az apja, ki franc látott olyat. Majd most látsz…, tele van meglepetésekkel az élet.
Ült és fröccsözött az öreg egész délután, meg este. De azért csak üzent a Bundás Jóskáért, hogy jöjjön, borotválja meg. Nem akarta megvágni magát. Holnap úgyis véremet veszik, mondta a borbélynak. Vettek már tőled vért?, kérdezte a szemét forgatva. A borbély azt felelte, hát persze, mi van abban, mért, Tóni bától még sose vettek bért? És csőbe hugyoztál már?, kérdezte aztán. A bobély felemelte a borotvát, hogy kellő hangsúllyal meg tudja vonni a vállát. Mit tudom én, de belehugyozok én bárhova, csak mondják meg, akár egy gyűszűbe is. Ezen jót derült, még jobban eltartva a borotvás kezét.
Kikanyarodtak a főútra. A farmotor zúgása minden eddiginél hangosabb és kerepelőbb lett.
Öreg már ez a szar, mondta Kalott Antal, és visszatekerte az ablakot.
Olyan, mint én, mondta mellette az apja.
Tutira tudtam, hogy ezt benyögöd.
Az öreg még motyorászott valamit.
Mi baj?
Mi lenne. Semmi sincs. Semmi baj nincs. Maradtunk volna odahaza.
Próbált arra visszaemlékezni, mikor is vették a Skodát. Az biztos, akkor már megvolt, amikor a ruszkik hat nullra lenyomták a magyarokat a mexikói focivébén, mert kocsival mentek át M.-be Sanyi bácsiékhoz, akik akkor vettek színes Oriont, és mindenki színesben akarta látni, hogyan zavarjuk haza Ivánékat. Akkor volt új a verda. Igaz, hogy homokszínt akartak, de csak ez a fosbarna volt, ilyen szállítottak a csehszlovák elvtársak a gy-i Merkurba. És a ruszkik sem ismertek kegyelmet. Sanyi bácsi a negyedik gólnál belerúgott a vadiúj színes Orionba.
Na, hát akkor tizenkilenc éves a vas. Mindegy, az a fontos, hogy megy. Bemegy a papa a kórházba, megnézik, mi van vele, mért olyan zöld, amilyennek Feri doktor látja. Ifjabb Kalott Antal akarta, hogy ne legyen semmi baja az apjának, azt akarta, hogy még sokáig üljön otthon a konyhában és igya a fröccseit. Amikor az anyja meghalt, három éve, úgy érezte, mintha meglopták volna. Hogy attól a kevéstől is, amit adatott neki, most megfosztatik. Bár inkább csak káromkodott magában, nem gondolt ilyen szépeket.
Amikor elérték a várost jelző táblát, azt mondta, Itt vagyunk.
Az apja megvakarta az orra tövét, ahol lilás hajszálerek szaladgálta sűrű összevisszaságban, és jobbra nézett. Az ő oldalán teljesen homályos volt az ablak a párától.
A második villanyrendőrnél, amikor épp sárgára, majd zöldre váltott, és át kellett soroljanak a balra kanyarodó sávba, a Kán-kán hangjaival megszólalt a mobilja.
Oda emelte a készüléket a füléhez.
Ki vagy? Én hát… Kicsoda? A Lorenzo…? De hát… Most? A fatert viszem a kórházba. Nem, de… Jó, figyi…, nem dumálhatnánk meg később? Tudom, hogy arról volt szó… Dehogy felejtettem el, persze… Látni akar? De mért? Igen… jó, hogy értem… Tízre? Azt se tudom, hol van… Jó, jó, jó… Semmi gond, vettem. Ott… Igen… Ezres… Hát naná…
Az apjára nézett. Még mindig kifelé bámult a homályos ablakon. Az utcák, a házak, az emberek foltokban suhantak el előtte, és a hangok is csak foszlányokban jutottak el hozzá, azok, amik a motordübörgésen győzedelmeskedtek.
A kórház előtt nem akadt szabad parkolóhely, beállt a mentő felfestett helyére. Azonnal ott termett egy rövid frizurájú biztonsági őr.
Nem tudsz olvasni, haver?
Csak egy pillanat, amíg kiszáll az apám…
Ide van írva: mentő! Te mentő vagy?
Kiszáll én meg megyek tovább, úgyis dolgom van.
Nem érdekel, hol van dolgod. Most azonnal elhúzol innen, vagy letöröm az ablaktörlőd, egy-kettő!
Gázt adott, a motor felhördült, vad mozdulatokkal szedte alá, hogy ki tudjon kanyarodni balra. Köcsög állat, azt hiszi, hogy mert van egy bilétája, ő a nagy király.
Maradtunk volna a seggünkön otthon, felelte erre az apja. Még mindig jobb felé bámult, mintha kimerevedett volna a nyaka.
Jól van, nyugi. Itt megállok oldalt. Felkísérlek, aztán majd bent eligazítanak. Van portás. Vagy diszpécser.
Te nem jössz?
Hát most nem. Szóltak… a fiúk.
Miféle fiúk?
Hát az izék… Úgyse ismered őket. Jó gyerekek.
Mit akarnak tőled?
Tőlem? Hogyhogy mit? Semmit.
Akkor meg?
Meló van.
Meló. Tudod is te, mi az a meló.
Ezt ne most kezdjük. Menni kell.
Mert én tudom, mi a meló. A meló az meló. Munka. Reggel odamégy, dolgozol, aztán hazamész. Az a meló.
Tudom. Gagarin Brigád, hegesztőverseny, meg a tököm tudja.
Na látod. Az meló.
De papa, már nincs Gagarin Brigád. Nincs hegesztés. Semmi sincs.
Azt hiszed, nem tudom? Vén hülye vagyok, de tudom. Azért nincs melód neked se. Aztán most mégis elmész. És azt mondod, meló.
Ifjabb Kalott Antal mély levegőt vett, a mobilon lévő órára nézett.
Mindegy. Akkor is el kell menjek. Gyere, felkísérlek. A Feri doktor mondott egy nevet. Hol az a papír?
Nálam nincs.
Dehogy nincs. Hol vannak azok a cuccok? Az izé kártya, meg a másik izé.
A fiú elkezdett kotorászni a nádfüles, kockás táskában, amibe az apja holmiját dobálta be otthon. A legalján találta meg a CSÉB80 feliratú, fekete műanyagtokot, abban bújtak az igazolványok.
Egy hosszú lépcsősoron kellett felmenni a bejárathoz. Fehér köpenyben, zsebre tett kézzel egy vörösképű ember állt az ajtóban, az arcát sűrűn borították a szemölcsök.
Jónapot, köszönt ifjabb Kalott Antal. Kivizsgálásra hoztam a papát.
Azt lehet, felelte a vörösképű. Kihez?
Itt a papír, amit az otthoni doki írt. Mangold… jól olvasom?
Van olyan, bólintott nagyot az ember.
Viszont nekem most azonnal el kell siessek… Meló… Izé na… Dolgom van.
Ha dolga van…, vonta meg a vállát az ember.
Segít az öregnek, hogy odataláljon ehhez az izé…
A Monagold adjunkthoz.
Igen.
Hát persze. Itt senki se veszik el. Azért vagyunk.
Papa, hallja? Itt a holmi. Én meg rohanok, aztán jövök vissza. Nem lesz semmi baj.
Miféle baj?, mondta az öreg, szinte sértődötten. Nincs itt semmiféle baj. Kár volt idecitálnod.
A könyökénél fogva tolta előre, csak tegye már meg ezt a lépést, legyen a küszöbön belül, akkor már jó lesz. És ő mehet végre. Idegesítően sziszegett az a hang a telefonba, pedig a Lorenzo mindig olyan jó fej csávó, laza, meg minden.
Na aztán ügyeskedjen, papa, és nem pisztergálni a csinos nővérkéket, nehogy szégyent hozzon rám!
Az öreg kezébe nyomta a nádfüles táskát, úgy kellett rákulcsolni az ujjait, hogy fogja meg rendesen. Makacs ilyenkor, mint egy öszvér. Köszönni sem fog, ezzel akarja jelezni, hogy meg van sértve, a némaság a végső cselekedet és bölcsesség.
Tudta ezt jól a fia.
A portás szólalt meg, mint aki a lelkek mélyére lát, miközben vastag ujjaival az alkarját vakarta, amint elmosódott, régi tetoválások nyomai homálylottak, szinte a bőr alatt, mint az erek.
Menjen csak nyugiban. Jó helyen van itt a bácsi.
Rápislantott az apjára, de nem találkozott a tekintetük. Bácsi. Hát igen. Elvégre minden férfi bácsi, főleg egy gyereknek. De vajon egy bácsi férfi-e még?
Lorenzo jutott az eszébe. Épp csak intett, és kettesével szedve a fokokat, lenyargalt a lépcsőn.

Kalott Antal, kezében a nádfülű kockás táskával megfordult. A portás, aki az előbb még ott magasodott mellette, nem volt sehol. A fülke, ami bizonyosan a főhadiszállása volt, és ahol most is éles, kellemetlen hangon pittyegett a telefon, nyitott ajtóval, üresen állt. Még egyszer megfordult, így teljesen körbe ért a saját tengelye körül. Egy hosszú folyosót látott maga előtt, két oldalt ajtók sora, az ajtók között műanyagszékek, és mindegyik foglalt. Nem látta sok értelmét, hogy akár csak egy lépést is tegyen valamelyik ajtó felé. A gyerek aggódik érte. Szép dolog az. Talán emiatt ment bele, mert úgy érzi, akárhogy is, a gyereknek még szüksége… nem mondja, hogy van, de még szüksége lehet rá. Hát ezért. De lehet, hogy rosszul érzi. Elvégre a gyerek már rég nem gyerek. Amióta az anyja meghalt, pláne. Lehet, hogy mégis neki van szüksége a…, jó, jó, hát a gyerekre. De felesleges ennek ekkora feneket keríteni. Eljött a kórházba, legyen, most majd megvizsgálják, vagy ki tudja, mi lesz, aztán hazamegy. A maga részéről ennyi vállalt. Örüljön a fia, nyugodjon meg a Feri doktor. A többi meg néma csönd. No, ezt a művezető szokta mondani, főleg akkor, ha valami hézag adódott, vagy valakit piázáson ért. Amúgy rendes gyerek volt a Béla, aztán milyen fiatalon elvitte a szíve.
Felnézett, a folyosón ajtók nyíltak és csukódtak, ilyenkor fénysáv zuhant ki a linóleumra. Elindult arrafelé.
A székeken ülők, majdnem mind maga korabéli, szinte ellenségesen nézett rá felfelé, mint aki betolakodik a territóriumukra, idegenként, méltatlanként. A nőkön horgolt fejfedő, a férfiakon kis kalap, egy-egy baseballsapka, aki fedetlen fejjel várakozott, Kalott Antal nézésétől mintha idegesen simított volna végig a kopaszodó koponyáján.
Ultrahang. Ezt olvasta a 4-es ajtón. Vizsgálat kizárólag éh gyomorra. Érezte, mennyire éhes. A Feri doktor meghagyta, nehogy egyen ma reggel. Pedig a kis kormos serpenyővel minden nap korán elkezdett zörögni, vagy rántottát sütött, vagy bundás kenyeret. Megszokta, hogy melóba úgy megy az ember, hogy van benne kraft. Ezt meg az apjától tanulta. A kupica pálinka is kraft volt, persze. Meg a második, az utántöltés, az is. Körte, ötvenkettő fokos.
Kinyílt az ajtó, egy magas, szemüveges, hajcsattal megtűzött frizurájú nő állt előtte.
Maga a következő?
A zsebéből gyorsan kihalászta a papírt, amit Feri doktor írt otthon. Meg se bírt mukkanni.
A szemüveges nő előbb ránézett, majd rázogatva szétnyitotta lapot. Épp csak beleolvasott.
A Mangold adjunkthoz jött? Hát ő nem itt van ám. A másik szárnyban.
Megfordult, és mutatott végig, a folyosó hosszában.
Végigmegy ütközésig, oké? Aztán balra, le a lépcsőn, és át az összekötőn. Ott meg fel, a harmadikra.
Valamit morgott az orra alatt. Azt akarta mondani, hogy köszönöm, de tudta, hogy valójában az jött elő belőle: a másik szárny, ezért is fojtotta vissza magába. Varjút kínoztak, hárman. Az Appel Frédi, Göndör Sanyi és ő. Appel befogatta a satuba a varjút, a csőrét összedrótozta. Aztán a zsebkésével lenyiszálta az egyik szárnyát. A madár szénfekete szemében, a kis, fényes domborulaton apró, tűszúrásnyi szikrákban sistergett el a rettegés és a fájdalom. Kalott, te jössz!, bökte oldalba a Göndör, akinek a fejét az apja mindig kopaszra nyíratta. A másik szárny, az a tied, mondta Appel, és nyújtotta felé a bicskát, aminek az élén vékony csíkban száradt a vér. Érzett valami fura gomolygást a hasában, olyasmit, amit egyszer búcsú után, amikor mindent összeevett, hurkát, pattogatott kukoricát és temérdek vattacukrot. Megfogta a kés szárát, a másik kezével a varjú már alig-alig rebbenő szárnyát. Appel néhány perccel később azt mondta, Jól van, apuskám.
Ez jár hát neki, úgy látszik, immár örökre, a másik szárny.
Fehér köpenyes nő sietett el mellette, a klumpában csoszogva is sokkal gyorsabban ment, mint Kalott Antal. A kezében, vastag drótból font, kályhafestékkel lekent tartóban kémcsöveket egyensúlyozott, mindegyik tele volt sötét vérrel. Nézte a nőt hátulról, széles csípőjét, nagy fenekét. Felsőbb idomaihoz képest a lába, amit a köpeny szabadon hagyott, elég vékonynak tetszett. Semmi vágyat nem érzett, hogy megcsipkedje, vagy akár csak a köpeny domborulatára helyezze a tenyerét, ahogy a fia sejttette, mielőtt itt hagyta. Pedig volt még benne tűz. Egyik reggel is, arra ébredt, hogy magömlése van. Nem is emlékezett, hogy olyasmit álmodott volna. Azt szokta álmodni, hogy hegeszt. Röpködnek szerteszét a szikrák, mindegyik más színű. A védőmaszkot nem teszi az arca elé, közel hajol a tűzhöz. Bármit összeforraszt, jobb lesz, mint újkorában. A Béla, a Tikán Béla, aki meghalt már rég, megmondta nem egyszer: amit a Kalott bá összeforraszt, nincs az az isten, aki szétválassza.
A kis Tónibólből is nevelt volna ő olyan mestert, hogy csak na, ha nem omlott volna össze minden. A fiú meg az ujjával kocogtatta a homlokát, Biznisz, papa, biznisz, oda gógyi kell, nem hegesztőpisztoly!
Ütközésig, ahogy a szemüveges szőkeség irányította. Felrémlett előtte a nő, és egyszerre megtetszett neki. Asszonyillata volt, nem kórház. Egészen közel álltak egymáshoz, és ahogy fordult, érezni lehetett, amint kicsap a köpenye alól. No nézzenek oda, az a svihák gyerek még a végén ismeri az apját. Pedig soha nem beszéltek ilyesmiről. Nőkről. Soha. Nem is volt mit.
Lement a lépcsőn, aztán végig, az összekötő folyosón. Belépett a nyitott üvegajtón, és ott volt a másik szárnyban. A lift előtt hosszú sor kígyózott, inkább nekiindult a lépcsőn. Harmadik emelet, erre emlékezett, a hirtelen széppé vált nő hangján. Fel, a harmadikra, így mondta. Akkor hát rajta, gyerünk. Göndör is így bíztatná, vagy Appel. Hogy eltűntek ezek, mint a ketten. Göndör elitta a máját, alig volt negyven, amikor kipurcant. Appel meg pártvonalon kezdett el futni, fel is vitték a megyéhez, de valami fontos elvtársnak megkúrjongatta a feleségét, úgyhogy büntiből elhelyezték az isten háta mögé, tán az Alföldre. Sose hallott többé felőle. Ha télen varjakat lát, akkor eszébe szokott jutni a két jómadár…
A másodikon megállt egy percre. Nem a fáradtságtól, dehogy. Mintha picit tájékozódni kívánt volna, milyen is egy ilyen emelet, úgy nagyjából, mi vár majd rá a harmadikon.
Nagy teret látott, itt is narancssárga műanyagszékek álltak a fal mellett, közepén is néhány, és körben sok-sok ajtó. Fehér csempe, poroltó. Jobbra, a falra rajzszögelve egy fakó plakát. Jód, ami nem csíp, ezt a hirdette a szöveg. Egy torz figura vigyorgott a képről, nem lehetett tudni, miféle baba vagy állat. Való igaz, gondolta, ha a jód csíp, nem is jód, hanem rosszd. De hát ez marhaság, úgy ahogy van. Aki egy kis jódcsípést sem bír ki…
Tóni, te…
Neki szólt volna valaki?
Kalott Tóni, hé, ide…
A hang felé fordult, és a folyosó egyik kiszögellése mellett, a sarokban egy tolószéket vett észre. A mélyéről, pokrócokba bugyolálva egy arc derengett elő.
Nem ismersz meg, hogyan is ismernél meg…
Közelebb lépett hozzá, úgy fürkészte azt arcot, ami szinte lapos volt, a homlok, a résnyire szűkölt szem, a pofacsont, de még az orr is egybesimult, és mintha a sárgás, vékonyan feszülő bőr tartotta volna össze. A száját nézte, mintha ezen a kihalt, egynemű területen csak a két vértelen ajak közötti titokzatos feketeség lenne az egyetlen pont, ami képes életjelet adni.
Ha azt mondom, Spányi Gusztáv, he…?
Góré, felelte ösztönösen Kalott Antal, és megtekerte a nyakát, mintha hirtelen szűk lenne az inge.
Ez pokróchalomból előkandikáló piciny arc lenne hát az „Április 4. Vasfeldolgozó Üzem” valaha rettegett vezére, akit azonban mind a mai napig úgy emlegetnek otthon, hogy szigorú volt, de igazságos.
Élet-halál ura, ugye, Tónikám… Az életé már rég nem, a halálé meg… Szent Ferenc azt mondja… izé…, na, hogy is csak…, látod, nem tudom, mit mond, elfelejtettem…
Nyolcvanhét vagyok, Tónikám… A legrémesebb az, ha holnap meghalok, mindenki azt mondja, szép kort ért meg, eljött az ő ideje is… És egy csöppet sem tartják botrányosnak, hogy nem élek már. Pedig a legnagyobb botrány, Tónikám, a halál. Hogy mindennek vége lesz, és úgy tűnünk el, hogy semmi esélyünk sincs, hogy újra éljünk…
Kalott Antal nem tudta, mit feleljen. Amikor a felesége meghalt, neki is eszébe jutott sok efféle, de csak a maga módján, hogy miért van az, hogy míg két vasdarabot össze lehet hegeszteni, ha széttörik, akik az emberi test mesteremberei, a dokik, előbb-utóbb kudarcot vallanak.
A pokrócmélyi hang elcsöndesült, majd reszketeg köhögést hallotta.
Hát te…? Mit keresel itt? Ne akarjál meghalni, Tónikám. Nem szép dolog az, hidd el. Ugyan már senki se hallgat rám, de ebben biztosan igazam van.
Kalott Antal érezte, hogy most már kell valamit válaszolnia, ám épp amikor összeszedte magát, kinyílt a tolószék melletti ajtó, kilépett rajta egy tagbaszakadt fiatalembert, és a szél fogantyúját megragadva, a szerkezetet, a benne ülő Spányi Gusztávval együtt maga felé döntve, egy pillanat alatt behúzta a kezelő helyiségbe, és belökte az ajtót.
Kalott Antalnak pedig eszébe jutott az a jó harminc évvel korábbi szeles délelőtt, amikor vételezés után hegesztőpalackokat tolt át az üzem udvarán, a műhely felé, és a góré a főépületből kilépve a rá várakozó barna Volgához sietett, de a szél belekapott a kalapjába, lerántotta a fejéről, és elkezdte görgetni az udvar rozoga aszfaltján, ami tele volt olajfoltokkal. Kalott Antal azonnal ugrott, és futott az elgurult fejfedő után, azonban a szél egyre csak megtréfálta, és mint valami vígjátékban, amint elkapta volna, néhány méterrel megint odébb fújta. Csak nagy sokára érte utol, amikor a kerítés tövében fennakadt a bokrok ágai között, megmarkolta, és futott visszafelé, miközben a Volga akkor már indult, kanyarodott a főkapu felé. Kalott Antal loholt, ahogy csak tudott, de az autó még így is jócskán messze volt tőle. Ám észrevehették, mert egyszer csak lefékezett, felvillant a fehér tolatólámpa, és jött felé háttal, majd megállt mellette. A hátsó ablakot a góré letekerte, és az arcába nézett.
Igazán derék. Te vagy a Kalott, ugye?
A góré mindenkit tegezett.
Hallom, úgy hegesztesz, mint egy isten.
Erre csak vigyorgott, megvonta a vállát. Mit lehet erre mondani? Hegeszteni kell. Hegeszteni jó. Legyen egyben, ami összetartozik, vagy mi.
Attól fogva a góré neki külön köszönt. Semmi fakszni, semmi kivételezés. Csak köszönt. Vagyis jó munkát kívánt. Azt is lehet mondani, hogy az üzem érdekében cselekedett. Jó munkát, Kalott!, ennyi mondott mindössze, de előfordult, hogy átkiabálta az egész udvart.
Sok évig ment így. Azt lehetett hinni, mindig is így lesz. De eljött a nap, amikor már nem volt mihez jó munkát kívánni. Udvar se volt… Ahogy fia mondogatja: se Gagarin brigád, se hegesztőverseny, papa, semmi sincs. És ilyenkor azt szokta felelni, gondolkodás nélkül, hogy tudom, tudom… Aztán tessék. Itt van a góré. És itt van ő is. Ki tudja, még mi minden és mindenki létezik még, amire mások olyan könnyen rámondják, hogy: semmi.
Felmászott a harmadikra. A 312-es ajtón megtalálta a kiírást: dr. Mangold Jenő adjunktus, belgyógyász.
Bekopogott. De hosszú másodpercekig nem történt semmi, zavartan körülnézett. Újra kopogott, erőtlenebbül, mintha igazából nem akarna zavarni, csupán kényelmetlen kötelességének tesz eleget.
Az ajtóval szemközti széken ülő asszonyság szólt oda neki.
Nincsenek bent.
Hogyhogy?, kérdezte riadtan, mintha egyszerre csak az élete függne tőle, hogy mikor kerül a Mangold adjunkt színe elé.
A főorvos úr még ide se ért. Áthívták az egyetemre. A Klárika meg elment. Mért üljön itt, nem igaz? Eltart ma egy ideig. Én már ismerem, mi itt a módi. Amúgy rendesek. Csak lótnak-futnak egész nap. Tudja, hogy van ez…
Kalott Antal megint megvonta a vállát, ma már másodszor. Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Nem, nem tudja, hogy van ez, meg mi itt a módi.
Tegye csak le a kabátját és foglaljon helyet, én amondó vagyok. Kapott időpontot?
Mit?
Hát hogy időre jött? Vagy csak úgy.
Elnézte ezt az asszonyt, ahogy aranykeretes szemüvege mögül mohón bámul rá. Nem mindegy neki, hogyan és miért jött? Mi az, hogy „csak úgy”. Mindenki jön valahogy, vagy így, vagy úgy.
Csak úgy, felelte lassan, és leereszkedett a kicsit ingó székre.
A legrosszabb, hogy nem lehet enni ilyenkor, tudja, folytatta a társalgást a nő. Nekem van egy kis cukrom, és ilyenkor rossz. De hát a hasnyálat is megnézi a főorvos, aztán azért.
Kalott Antal hallgatott. Hasnyál. Milyen hülye szó, ez jutott az eszébe. És hogy eddigi hatvanhárom éve alatt még soha nem ejtette ki a száján. Nem akart ilyesmiről beszélni, sose. Hogy máj, meg szív, meg tüdő. Bele mind a pejsliba, aztán annyi. Vagy a hurkába. Más nem érdekes. Kéne mondani a Tóninak, hogy vegyenek egy cocát, aztán lebökik otthon. Átjön a Schmidt Sanya, a böllér fiú, akit mindenki csak Messerschmidtnek hív, a nagy munkát elvégzi ő, a bontást, a többit megcsinálják maguk. A felesége halála óta nem vágtak disznót. Kéne már végre. A góré is megmondta, csinálni kell. Kelj fel és vágj.
Felpattant a székről.
Az asszony azonnal ránézett, és félre rakta a Story magazint.
Jönnek ám, nem kell idegeskedni. Amit én itt már végigcsináltam, nekem hihet.
Csak felkelek és járok egyet, mondta oda. Nem is értette, mért érezte úgy, hogy magyarázatot kell adnia. Eszébe jutott a felesége, hányszor kérdezte, amikor ilyen hirtelen nekiindult, Mikor látlak? Mindig így, sose azt, hogy hová mész. Hanem, hogy Mikor látlak. Ő meg azt felelte rendszerint, hogy Majd jövök. Mintha ez lett volna az élet szigorú logikája, hogy ma majd jön, akkor lehet őt látni. És ez így is volt. Hazajött, és akkor ott volt. Látható volt. Sose rúgott be, legalábbis nem nagyon, nem arénázott, nem okádott össze mindent. Csak elment, máshol tartózkodott, és után visszajött. Ha szigorúan veszi a dolgokat, akkor a felesége az, aki nem tért haza. Elment, be, a kórházba, és többé nem jött vissza.
Ezer a dolga ennek a szegény főorvosnak is, pedig amúgy aranyból van a szíve, mondta még az asszony, immár a háta mögül. Majd meglátja! Ne menjen messzire, bármikor befuthat, és akkor nagyon hamar lezavarja a vizsgálatokat…
Kalott Antal kiment a lépcsőházba. Hirtelen valami hiányérzet fogta el. A nádfülű szatyor, az nem volt sehol. Megfordult, de csak benézett a váróba, a s
zék irányába, ahol ült. Nem látott ott semmit. Talán amikor a góréval találkozott, odalent… Hol is volt? A másodikon. Lesietett a lépcsőn. Ez a szint mostanra majdnem teljesen kiürült. Igen, itt állt, a széksor mellett. Amikor a sarokból a góré feléje nyöszörgött. Biztos letette a táskát, megilletődöttségében. De nem volt sehol.
Az egyik ajtón kijött egy fehér ruhás, tüskére nyírt hajú nő. Az arcát nagyon erősen festette, a szája vérvörös volt a rúzstól.
Elnézést…, szólította meg bátortalan hangon.
Kit keres?
A szatyor…
Szatyor doktor? Kiment dolgozni Angliába.
Nem, a kockás vászonszatyrom… Olyan nádból való füle volt.
Mi van vele?
Elvesztettem.
Pont itt?
Igen, itt álltam, valószínűleg leraktam, és itt felejtettem.
Nem tudok róla. De megkérdezhetem.
A nő visszasietett ahhoz az ajtóhoz, ahonnan kijött. Benyitott.
Lányok, egy rendetlen kockás fülű szatyor keresi rendes gazdiját!, kiáltott be a szobába, majd Kalott Antal felé kacsintott. Nem tudtok róla?
Nem hallotta, milyen választ kapott a nő, csak látta, amint becsukja az ajtót, és kifordított tenyérrel közeledik feléje.
Sajnos, se kép, se hang. Vigyázni kell nagyon. Még a portán érdeklődjön esetleg. Tudja, hol van? Túl, a másik szárnyban.
Hát nem ez a másik szárny?, kérdezte megdöbbenve Kalott Antal.
De, ha ott vagyunk, akkor ez a másik szárny, amikor meg itt, akkor az a másik. Ez benne a szép!, nevetett fel a nő, vörös ajkai közül szürkéssárga, ritkás fogak villantak elő. Na viszlát, mondta még, és bal kezével egy pillanat erejéig hozzáért Kalott Antal kabátos karjához. Aztán, már elmenőben, hátra se fordulva visszakiáltott, És vigyázzon magára, jobban, mint a szatyrára!
Benyúlt a zsebébe, elővette az ósdi kvarcóráját, amit még az ötvenedikre kapott, a brigádtagoktól. A műanyag szíj egyik fele rég letört, az órás azt állította, ilyet már nem gyártanak. A folyadék kijelzős számok 11 óra 47 percet mutattak. Milyen nagy dolog volt egy ilyen óra akkor. Van rajta stopper is. Le kellett mérni, hogy a Rácz Pityó mennyi ideig pisál egy rekesz sör után. Majdnem egy percig pisált egyfolytában. Ötvennyolc egész hatot mértek, erre pontosan emlékszik.
Neki meg otthon azt ígérték, még a borbély is, hogy valami csőbe kell majd belehúgyoznia. Azon nincs mit mérni. Mindegy.
Lebattyogott még egy emeletet. Most menjen vissza a – megint – másik szárnyba? A fia jöhetne már. Hol fogja keresni egyáltalán?
Jobbra meglátott egy ajtót, ami idefelé nem tűnt fel neki. Neonnarancssárga nyíl fölött az a szó virított: TRAUMAOSZTÁLY.
Benézett, de a hosszú folyosón nem látott egy lelket sem. Viszont túl, a folyosó végén kellemes, meleg sárga fény világított. Elindult arra. Vajon a góréval mit csináltak abban a szobában? Döfik és vágják, ilyesmit mondott. Hogy jobb legyen neki, nyilván. A kalapja, ami után szaladt, megvan-e még? A góré biztosan vett már újat. Adnia kellett magára. Most viszont mindegy. Semmiféle kalapra nincs szüksége. A fejére is szürkészöld pokrócot terítenek. Elég az neki.
Csapóajtózörgést hallott, két nővérféle rohant el előtte. Az egyik olyan készülékbe beszélt, mint egy mobiltelefon, közvetlenül a szája elé tartotta. A kettes műtőt készítsék elő, most azonnal. Fiatal férfi, kábé huszonhét éves. Három lőtt seb, gyomortáj, tüdő, jobb felkar. Erősen kivérzett állapotban…
Kalott Antal önkéntelenül is félrehúzódott, majdnem a sarokba, érezte, hogy birizgálja valami a fejét: a sarokba állított, óriás méretű filodendron levele, mint egy hatalmas, sokujjú zöld kéz érintette a haját, a homlokát. Odanyúlt, érezte a vastag húsú, síkos érintésű leveken a port.
Földből nő és porossá lesz.
De nem ért rá effélére gondolni, mert egy zörgő és hadonászó csapat tódult be kintről. Egy nő valamiféle palackot tartott a magasba, ketten a gurulós hordágyat irányították. Filmen már látott ilyesmit. Nem látta, ki fekszik a hordágyon, letakarták egy fehér lepedővel, amin vörös foltok ütköztek át.
Odébb, papa!, rivallt rá egy borostás férfi, aki elölről húzta a kocsit, pont őelőtte akartak kanyarodni, hogy a teherhordó liftbe, ami már megérkezett, és kinyílt az ajtaja, be tudják tolni.
Kalott Antal még jobban belebújt a filodendronba, újabb levelek szántottak végig a fején, az egyik, mintha direkt csiklandozni akarná, becsúszott az inge, a gallérja mögé. Kissé meg is billent a nagy hátrálásban, a kezével hátrafelé kapott, megfogta a virág egyik szárát, ami a ránehezedő súlytól azonnal meg is reccsent. Még szerencse, hogy a fából való láda, amiben állt, magas volt, és nekifeszült a lábszárának, különben még úgy, ahogy volt, belecsücsült volna.
Riadtan kikászálódott, lerázta a kabát aljáról a rátapadt kevéske földet.
A csapat, amelyik a vérző embert hozta, már rég nem volt sehol. A lift kijelzője a piros 3-as számot mutatta.
Hát maga? Mit keres itt?
A hang irányába nézett. Teljesen kopasz, alacsony, vékony ember állt előtte. Az orra alatt nyírott bajuszt hordott.
A kabátját emelte meg, mintha ez mindenre magyarázatot adna: itt lett piszkos, itt kell megtisztítani, ha lehet.
Ne játssza a hülyét, jóember, reccsent rá a kopasz férfi, aki fehér köpenyén kitűzőt viselt. Kalott Antal most oda meredt, de a fekete betűk táncoltak a szeme előtt, képtelen volt kiolvasni, ami oda volt nyomtatva.
Beteg?, kérdezte egy fokkal enyhébb hangon a férfi.
Nem, dehogy vagyok beteg, felelte gyorsan, szinte tiltakozva.
Hát akkor? Keres valakit?
A fiam… A fiamat…
A fia beteg?
Nem, nem, ő se… Nincs nekünk semmi bajunk.
A kopasz férfi arcán megjelent egy félmosoly. Jobb kezét kivette a köpenye zsebéből, és az ajtó felé mutatott.
Örömmel hallom. Akkor most távozzék, kérem. Arra.
Kalott Antal szinte megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta és lám, bántódás nélkül elengedik, nem vágják és nem szúrják. Elvonult a kopasz férfi előtt, elmotyogott egy Visz’látást, de nem kapott rá választ.
Kint állt az udvaron. Még látta, hogy a mentőautó, amelyik a beteget hozta, elkanyarodik az épület mögött. Csípős szél nyalta körbe. Összehúzta magán a kabátot, aztán jutott eszébe, hogy hol lehet a sapkája. A zsebében nem találta. Elveszett az is, ezek szerint. Érdemes volt eljönni hazulról, de tényleg. Maradtak volna otthon a seggükön. Elhatározta, ezt meg is fogja mondani a gyereknek, akkor is, ha megint mérges lesz miatta.