Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


A kimondott igen porfelhője






Hosszan zengett az orgona. Emil a búgó fehérségben állva egyszerre pontosan érezte, hogy ez már nem először történik vele. Holott…, biztos nem vett még feleségül senkit. Most itt áll Móni mellett, és minden úgy zajlik, ahogyan kell. Nem is tudja, mért mondja így.
A ministránsfiú arcába nézett. Vagyis, megérezte, hogy a legényke őt bámulja. Tényleg, olyan őszinte, csodálkozó szemmel meredt rá, miközben a benyúlt a karing alá, és vakart egyet a vállán. Jól lehetett látni, hogy a vékony fehér ruha alatt Puma-pólót visel, az ing alól már meztelen lába lógott ki, vastagtalpú edzőcipőben toporgott, a jobb lábfejével megvakarta a bal lábszárát.
Emil már pontosan tudta, hogy nem más ez, mint azoknak a miséknek az egyike, amin hét-nyolc éves kora óta részt vesz, csak ez egyszer nem Sándor atya mellett áll, várva, hogy végre csöngethessen, azt szerette nagyon, álmában, picit, hanem az oltárral szemben, fekete ancúgban, felrozmaringozva. No és persze Móni, ő is itt van. Sándor atya nincs már itt, tavaly előtt leesett a bicikliről, és kitörte a nyakát. Akkor került ide ez a srác, a Jocó, így hívatta magát, a gyerekeknek is megengedte, hogy tegezzék.
Hányszor álltam itt, te jó ég. És mindannyiszor elborzasztott, amikor kimondták, hogy igen, „amíg a halál el nem választ”, miképp lehet ezt szemrebbenés nélkül kijelenteni, őrültek ezek, hol van még a halál, az a csaj is egész okésan néz ki, mikor lesz belőle öreg mami, mint a Teri néni is, aki kérges ujjait mindig végighúzza a halántékán kezdve az arcán.
Egy bamba kis arc, az Emilke, és valahogy érzi, tudja, hogy nem túl okos dolog ilyet mondani.
A falra beesett a falusi mester mázolta üvegablak fénye, színes foltokban. Jézus Krisztus szenvedő teste elnyúló, barna paca volt csak, mögötte a fekete kereszt négy vége, és egy bárány, ami zászlót tartva masírozik a kereszt tövében. Az üvegabak sarkában egy név állt: Töreky A., amin sokat morfondírozott, mi lehet az az „A”, egyáltalán nem biztos, hogy András, vagy Antal, lehet, hogy Albert esetleg Alfonz, netán Atanáz.
Emil most is odakapta a szemét, most sem lehetett biztosabbat tudni, mint huszonöt évvel korábban. Legfeljebb azt, hogy még Anaklétnak is hívhatták Töreky mestert.
A kis ministráns, nem tudta volna megmondani, kinek a gyereke, elnyomott egy hosszú, szaggatott ásítást.
Jocó atya az élet tengerén hányódó két csónakról beszélt, nyájas mosollyal, a kezét tördelve.
Emil nézte, hogy a homlokára apó izzadsággyöngyök ültek ki. Ha nem lenne arany palástban, hanem például joggingban, pénzváltónak nézné vagy, ha mégis öltönyt venne, banki ajtónállónak. Az anyja, amikor Jocó atyáról beszélt, megjegyezte, hogy már más világot élünk. Emil nem állta meg, hogy meg ne kérdezze, hát ez lenne az, ilyen a másvilág?
Móni ért hozzá. Ránézett a menyasszonyára.
Igen, ez a Móni. Azért sikerült felismernie ebben a hajkölteményben, sminkben, fátyolban. Az anyja azt mondta, csodálkozol, fiacskám, erre várt tizenöt éve, hogy elvegyed végre.
Ilyen a végre. Illetve a másvilág.
Móni szeme. Hát igen. A fények benne, Töreky A. még tanulhatna abból, ha belenézne.
A fény legszebb, mégis csak. Az élet viharában is megvillan az ég, a föld, a templomtorony keresztje.
Jocó atya, ahogy felemelt fejjel lehunyja a szemét, Emil nem tud másra gondolni, mint arra, hogy a kis buzi, élvez. A szája sarkában furcsa, szögletes vonás jelenik meg, amikor elhúzza az ajkát, az izzadságcsöppek mint apró szemölcsök ülnek a szája fölött.
A Móni keze is izzad. Érzi, ahogy megfogja.
Móni is a ministránslányt nézi hosszú percek óta. Ismerős neki, és nem azért, mert a Trefort Betty. Mennyire én vagyok, tizenöt évvel ezelőtt, gondolja. Még ájtatos. Még fonott, hosszú copfot hord. Még elhomályosul a szeme. Nem azt fűzi a fejecskéjében, hogy elképzelhetetlen borzadály ez a holtomiglan-holtodiglan, hanem már képzelődik: egy szép nyári napon én térdepelek ott. Nem az oltárlépcsőn, majdnem minden szombat délután, hanem elöl, a térdeplőszekrényen, talpig fehérben, fátyolban.
Nem mindig tetszettek neki a vőlegények, igaz, a menyasszonyok sem. A Gajzágó Feribe viszont beleszeretett, akkor, az esküvője délutánján, végtelenül és örökre. Mennyire érezte, amikor még Sándor atya remegő hangja felemlegette, hogy „amíg a halál el nem választ”, hogy igen, igaz, ő, Vajcsi Móni halála napjáig szerelmes lesz Gajzágó Feribe, akit most oroznak el az orra elől.
A ministránslányka elnyíló szájjal bámult feléjük. Móni biztosra vette, hogy Emilt nézi. Ugyan, ki mást is nézne?
Málé, te. Mit akarsz? Várd ki a sorod. Majd akkor meglátod, milyen ez.
A kántor kezdett rá a Téged, Isten dicsérünk…-re, az apja rég hajtogatta, hogy a Tónit ki kellene lőni, nem is értették, hogy Jocó atya mért tartotta meg a részeges papát, mert Sándor atyáról tudnivaló volt, hogy együtt piálnak, és az öreg félig süket is volt, nem is érzékelte Tóni hátborzongató károgását.
Rákerült a stóla a kezükre, és előbb kissé rekedt, mély férfi hangon, majd határozott női hangon is elhangzott az igen, ami aztán rögtön felszállt a magasba, a gerendák közé, a többi ott feketedő-gubbasztó réges-régi igen közé.
Emil pontosan emlékezett, hogy amikor ez a szó kimondatott, mindig alaposan megnézte magának az ifjú párt. Lát-e valami változást rajtuk, hiszen egy pillanattal korábban még csak vőlegény és menyasszony voltak, és most már férj és feleség.
Oly sok minden egyetlen szón múlik az életben. És ez nem jó dolog.
Móni sóhajtott, többször is egymás után. Fel-lejárt a mellkasa. Odapislantott a férjére. Látta, hogy valahová oldalt néz, emeli a kezét, megvakarja a homlokát, aztán az orra tövét. Egy pillanatra azt érezte, nem ismerem ezt az ember, fogalmam sincs róla, mi járhat a fejében. Még ha a szemébe nézhetnék. Bezzeg a ministránslánnyal összeakadt a pillantása. Úgy meredt rá ez a kis béka, mint aki valami csodát lát. Avagy… Móni ezt akarta kivenni a pillantásából.
Emil ekkor vette észre a fotósnőt. A lába és a dereka nem is rossz, állapította meg, de melle, az semmi. Az arca kiélt, durva. Jó, hogy többnyire maga elé tartja a fényképezőgépet.
Jocó atya Jézusról beszélt. Arról, hogy a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet. Emil Mónira nézett, picit felvonta a jobb vállát. Elkelne ma is a Jézus, ha csak egy félórára bekukkantana. Apósa hozott bort a túlsó dűlőből, majd meglátják, mit tud. Berúgni jó lesz, ha nem, ott a pálesz. Móninak megígérte, hogy hányni nem fog. Ma nem.
A nép kiment, és miután aláírták az anyakönyvet, elindultak ők is. Jocó atyával, hárman, a templom elé. Végtelen fény várta őket a kertben, előre hunyorogtak.
Már majdnem odaértek Szent Ottó faszobrához, amikor különös robaj támadt a hátuk mögött, ami picit erősödött és éles csattanásba torkollott.
Hátrafordultak és azt látták, hogy azon a helyen, ahol pár perce tédepeltek, minden tele volt vakolattörmelékkel, és embermagasságban terjengett a fehér por. A mennyezeten pedig szabálytalan kör alakú lyuk keletkezett, kilátszott a pucér tégla.
Odakint rázendített a trottyos zenekar, Jocó atya pedig széttárta a kezét és kinyilatkoztatott.
Az Úr nagyon akarta ezt a házasságot, két életet ajándékozott a jövőnek! Nem kaphattatok volna szebb nászajándékot ennél, mint hogy megmenekültetek!
Emilnek annyi csúszott ki a száján, Hát kurvára boldog vagyok ám most, atyám. Móni pislogott, a szállongó por már elért hozzájuk, belement a szemébe. A következő pillanatban felszakadt belőle a zokogás.
A násznép kezében addigra már összeizzadt a szerencsehozó aprópénz és a rizs.