Az örvény jó dolog.
Dr. Jágói Romulusz hagyta, hogy elkapja, és a víz alá nyomja.
Vannak örvényszerű dolgok. Medencén kívül is.
Hosszú volt a tanév. Ráadásul március végén az az átok Birner elérte, hogy megroggyant a térde és színpadiasan a szívéhez kapott. Pedig akkor csak annyi történt, hogy a táblánál állva egy kövér 3-as számjegyet rajzolt a táblára, és vigyorogva lesett hátra, majd megkérdezte, Jól írom a 4-est, tanár úr? Mindezt két hónappal az érettségi előtt. A doki azt mondta száraz hangon, ez terápiát igényel. Nem a Birner, ó nem. Az ő szíve.
Az áldott jó szíve, ahogy önmagát szokta emlegetni Jágói Romulusz.
Mindig tiltakozott, ha a kollégák a „romló gyerekanyagról” vitatkoztak. Van okos meg hülye, van tisztelettudó és gazember, jelentette ki ilyenkor. Vagy ennek a négynek a keveréke.
Három hét a világtól elzárva, messze. Nem szanatórium, de majdnem olyan. Pontos időpontokkal, teljesítendő programmal. Úszni, sétálni, nem gondolni semmire. Így szólt a szigorú orvosi utasítás. Ez utóbbin szinte felháborodott. Hitt benne, hogy a gondolatai tartják életben, megfelelő kondícióban.
De az igaz, hogy az örvény furmányos dolog. Megkavarja az embert.
Van egy pont a medencében, amikor úgy érzi, hogy valami megragadja a lábát, és egyetlen, nem is durva, inkább hívogató mozdulattal lerántja a víz alá. És ő, aki sose volt különösebben remek úszó, bár ha kérdeznék, merné állítani, hogy „jól mozog a vízben”, egy csöpp félelmet sem érez. Inkább – szinte – valamiféle megnyugvást, hogy most jó lesz, olyan tartományokba kerül, ahol többé nem érheti semmi gond, baj, bosszúság. Hiszen ez a terápia lényege. Úgy nem gondolni semmire, hogy csak a legfontosabbra gondol, az életére. Mert mi más a víz, mint az élet.
Aztán ugyanaz a láthatatlan kéz, ami alámerítette, egy kanyarral odébb lök rajta egyet, eltaszítja magától, mint egy érdemtelent, mondván, menj, te szerencsétlen, nem szolgáltad még meg ezt a békés és bölcs világot. Jágói Romulusz a következő pillanatban, mint egy víz alól indított rakéta, kibukik a habokból, szinte hörögve vesz egy mély lélegzetet, csapkod, kitörli a szeméből a sok cseppet, mintha ez itt számítana, és néz, bámul bele az uszoda világába. Ahol eddig is volt, csak másképp.
Ilyenkor azt is érzi, hogy benne, belül is minden örvényleni kezdett. Mert felkavaró dolog a lét és a… más fajta lét határán utazni, ha csak néhány másodpercre is.
Amikor az örvénylés leáll, átmegy a pezsgőfürdőbe, hogy ernyedt tagjait a vízbuborékok megdolgozzák. Fekszik háton, hason, oldalt, odadugja a lábfejét, az ágyékát, és hagyja, hogy a különböző rafinált vízsugarak kapargásszák, masszírozzák, csipkedjék.
A nagymedence felé is odapislant egyszer-egyszer. Ott lehetne leúszni néhány hosszt, de már kipróbálta, annak sokkal hidegebb a vize, és hát az a bizonyos hossz elég hosszú.
Neki most más dolga van, nem legénykedni, azt mutogatni, mire képes.
Várja, hogy visszakapcsolják az örvényt.
Csobbanás, elindulni körbe, és jóleső borzongással várni, hogy a kéz végre megmarkolja, és rántsa le, minél mélyebbre a teljes gyógyulásba.
A nagy, hörgésre emlékeztető levegővétel után kitisztul a világ. Jágói Romulusz hunyorog, úgy tesz, mint aki nem lát jól, holott már érzékelte, sőt, az eszével is tudja immár, csak nehéz felfognia, hogy a medence szélén Birner ül.
Az ő Birnere. Ha vízbe fojtanák, se tudná megmondani, mi a keresztneve.
És már hallja is.
Jónapot, tanár úr.
Annyit tud csak mondani erre, Ni, Birner.
De a habokból azért feláll, ha kissé tántorogva is, mert az örvénylés még folytatódik, megkapaszkodik a medence korlátjába. Birner térde van a feje magasságában. Felfelé nézve kérdi, Itt nyaralsz…, és maga sem érti, miért, hozzáteszi …fiam?
Nem, mondja Birner. Meghalt az apám. És nagybátyám lehozott magához. Ő az úszómester.
Jóságos ég, motyogja Jágói Romulusz. De hát mi történt?
Semmi. Csak meghalt. Felállt a vacsorától, bement a szobába, mert jött a meccs. Egy zuhanást hallottunk. És már meghalt. Ennyi.
Jágói Romulusz felfelé pislogott, Birner szemtelen…, hát eddig csak így mondta volna, szemtelen, pimasz arcába. Most nem tudta volna megmondani, milyen ez a se gyerek, se felnőtt ábrázat. Leginkább üresnek érezte.
Nehezen, de fel tudta magát nyomni a korláton, és egy nagyot fújva odazöttyent Birner mellé a kőre.
Most oldalról látta Birnert, aki nem fordította feléje a fejét, ugyanúgy lefelé nézett, mint addig, amikor a tanár úr még a vízben állt, kapaszkodva, hogy az örvény el ne ragadja.
Az én apám álmában halt meg, mondta hirtelen, az is ilyen szép halál, ha lehet ilyet mondani. De a te apukád még nagyon fiatal lehetett.
Negyvenegy, mondta Birner, moccanatlanul.
Az enyém is élhetett volna még, persze. Hatvanhét volt szegénykém. Aztán belegondolt, mégis csak huszonhat évvel több, mint Birner apja esetében. Huszonhat év élet.
Még, még akart mondani valamit Birnernek, hogy ne üljön itt ilyen elhagyatva.
Ő adta nekem a Romulusz nevet, nagy tisztelője volt az ókori Rómának.
Birner most lassan ránézett. A szemében apró, sárga tűz villant fel. Ajka, ami fölött már pelyhedzett egy halvány bajuszka, megmozdult.
Mi a tanár urat Rémusz bácsinak hívjuk.
Tudom.
Néha meg Rémes bácsinak.
Azt is tudom, bólintott Jágói Romulusz. A lába alatt örvénylő vízre nézett. És ha már ennyit elárult, tovább beszélt.
De azt nem tudjátok, hogy nagyon is jogosan neveztek Rémusz bácsinak, mert a teljes nevem Jágói Romulusz Rémusz. Elvégre ők ketten alapították Rómát.
Birnernek most elkerekedett a szeme. Ez most tök komoly?
A tanár csak bólintott. Majd mint akinek csak úgy mellékesen jut eszébe, hirtelen megkérdezte. Mi is a keresztneved, Birner?
Sándor, felelte a fiú.
Gondolom, apukád is Sándor volt, ugye.
Birnernek mintha jól esett volna ez a következtetés. Halkan felelte, Aha.
Jágói Romulusz érezte, kellene még valami bíztatót mondania, de az ilyenkor szokásos szavakat kopottnak, komolytalannak érezte.
Figyelj, Birner…, kezdte, de nem a fiúra nézett, hanem előre, a vízre. Kipróbáltad már ezt az örvényt?
Birner nem felelt, nézte a vizet.
Én azt mondom, próbáld ki. Olyan ez is kicsit, mint a halál… Illetve, butaságot mondok, nem erről van szó. Hanem, hogy megérzed, milyen az, amikor a valóságon túl létezik egy másik valóság. Nem mondom, hogy szebb vagy jobb, de létezik. És azt néhány másodpercre megtapasztalhatod. Megfog egy kéz, magához húz, és aztán elenged. Nem kellesz neki? Nem vagy méltó rá? Megkegyelmez? Megbüntet? Nem is tudod. De van, létezik ez a víz alatt világ.
Ebben a pillanatban Birner felugrott. A szeme lángolt, és az arcát Jágói Romulusz most ugyanolyan gonosznak látta, mint az iskolai órákon.
Mit dumál itt össze-vissza? Kit érdekel ez az ócska szöveg a túlvilágról? Ez az örvény egy túró! A halálcsúszda, az már fasza. Abba üljön bele Rémusz bácsi, ha ennyire nagy király!
Birner az utolsó szavaknál szinte görcsösen rúgott egyet a taposóvízbe, amivel telespriccelte a tanár úr testét.
Jágói Romulusz szeretett volna egy indulatosat kiáltani, mint az iskolában, csak annyit, hogy Birner!, de tudta, hogy még ez a két szótagnyi hangsor sem hagyja el a torkát.
A fiú akkor már ott sem volt.
Jágói Romulusz megint a vizet nézte, érezte, újból érezte, hogy kicsit szorít a szíve. Épp indítottak az örvénylést, mintha megérezték volna, hogy most van a legnagyobb szüksége rá. Gyorsan visszaereszkedett a vízbe, előrevetette magát. Az áramlás már vitte is. Amikor a kedvenc pontjához ért, az a kéz, az a láthatatlan kéz megint elkapta a lábát, a bokája fölött. Húzta lefelé, oly jólesősen. Aztán azt érezte, hogy a kéz most egyre jobban szorítja, sőt, egy másik kéz a másik lábára is rákulcsolódott. És nem hogy lökné vissza, ahogy szokta, hanem szorítja, fogja még jobban.
Nem gondolni semmire, mert a víz minden. Történjék bármi is, a víz az élet.
Jágói Romulusz teste rángatózni kezdett, de csak picit, mintha ügyesen úszna az örvénylő habokkal együtt.