Belépett.
Az ágya mindjárt az ajtóban állt. Olyannyira,
hogy még a lépés lendületét is le kellett
fékezni, nehogy beleütközzön. Vasának fehér
olajfestéke erősen kopott, a három lószőr
matrác évtizedek hepehupájával hátán.
De ez mindegy volt. A sarokban se lehetett
messzebb innen senki. Elbújni képtelenség
lett volna. Azonban aznap ezt még nem tudhatta
egyikük sem. Arra sem gondoltak, hogy valaki
elől is el kellene bújni.
Gyönyörű idő volt, szeptember első napja.
Amolyan hihetetlen, „már véget ért, már kezdődik”,
csodálkozós nap. Visszasírnivaló, de mit érnének
vele, ha ott s akkor megállt volna az idő? Léteznek
nyárvégi csöndek, amik épp azzal döbbentenek
meg, hogy csak néhány másodpercig tartanak.
Utána megint jön a zsivaj, a kacagás, de aki
a csöndet hallotta, tudja jól, ez már valami
merőben más. Álca és rettegés, miközben az
erőltetett röhögés úgyis hamarosan hörgő,
fuldokló köhögésbe csap át.
A szomszéd ágyon bajszos, fekete fiú ücsörgött.
Kék papírral bevont füzeteire, könyveire vignettát
ragasztott, majd mindegyikre ráírta a nevét.
Horváth Sándor, Horváth Sándor, Horváth Sándor,
sokszor, egymás után. Mikor este az első lefekvéshez
készülődtek, látta, hogy Horváth Sándornak
a mellkasa és fekete szőrrel borított, sokkal
szőrösebb, mint az ő apjáé, nem is szólva
saját magáról, akinek egy fia szőrszál sem
nőtt még a mellén.
Feküdt az ágyban, s próbálta számba venni
az eltelt napot. Tudta, vagyis inkább a testének
különböző furcsa helyein sejtette, hogy nagyon
fontos nap volt, amikor minden megváltozott
az életében. De aznap estig csupán néhány
óra telt el ebből a megváltozott életből,
és még képes volt elhinni, hogy nem olyan
borzasztó az egész, hisz mi történt?
Annyi történt, hogy elhagyta az otthonát,
gyerekkora színterét. Fogalma sem volt róla,
hogy örökre hagyta el, többé gyerekként nem
térhet vissza oda, hiába ismer majd rá mindenkire
és mindenre, a bútorokra, a könyvekre, az
evőeszközökre.
Figyelte a másik huszonhárom aludni próbáló
szuszogást. Az első éjszaka itt. Édesanyák
és édesapák máris homályosuló arca ugrált
rebbenő szemhéjak belső falán. Horváth Sándor
is forgolódott, nyikorgott alatta a sodrony.
Próbálta felidézni azt a furcsa köszönést,
amit holnaptól használnia kell. A prefektus
első dolga volt ezt felírni a táblára. Lauda,
vagy valami ilyesmi, Niki Lauda. És szerepel
benne Jézus Krisztus neve is.
Elkezdődött a mindörökké.