Lement a lépcsőn, az ebédlő elé ért. A hatalmas ajtók nyitva voltak, de sehol senki nem mutatkozott, a 9-es asztal, ahol anyával és apával ülnek reggel, délben és este, most leszedve, árván állt a sarokban.
Perzselő volt a hőség, ettől a néhány lépéstől ráizzadt a póló.
Meghallotta a koppanást, majd az egyre gyorsuló pattogó hangokat. Valaki van a pingpong-asztalnál!
De csalódnia kellett. Csak a lányos arcú, szőke buzigyerek. Minimum két évvel fiatalabb nála. Na mindegy.
- Ütünk? - kérdezte a szőke, amint meglátta Szorrét. - Engem Petinek hívnak, téged?
Hát ez tök ciki volt, így, felszólításra bemutatkozni. Morgott valamit.
- Bocs, nem hallottam jól. Mit mondtál?
- Tibi! - ezt már szinte kiáltotta. Utálta a nevét. Péter, az igen, az rendes név. A hülye kis tetű...
- Van ütőd?
- Majd ütöm a tenyeremmel - felelte szinte mérgesen.
- Na ne má'! - hűlt el a Peti nevű.
- Csak üsd.
Öt perc múlva ő volt a király.
- Te, ezt hogy' csinálod? - kérdezte Peti.
- Sehogy. Csak úgy.
Leültek a fedett pingpong-terasz betonos szélére. Rugdalták a kavicsot. Tibi kicsit fürdőzött a csodálatban. Há, ráadásul már gimnazista is! A kis tökös csak most megy nyolcadikba.
A tárva nyitva álló kapun bejött a hosszú, barna hajú lány. Fagylaltot nyalt. Tibi már az ebédlőben is észrevette, ahogy nagyanyja mondaná, srévizaví ültek az asztalukkal, egy kopasz fószerrel, ketten. Komoly lánynak tűnt, minden nagyon megfontoltan, lassan csinált. Ahogy a leveseskanalat emelte a szájához, egyszer összetalálkozott a tekintetük, de a lány még csak le sem sütötte a szemét, a szájába vette a kanalat, nyelt, s aztán ezért szegte le megint a fejét, mert újabb kanállal merített a levesből. Tetszett neki.
A lány egyenesen feléjük tartott, rúgta a kavicsot és a port. Strandpapucsban volt. Sárga sortban, égszínkék bikinifelsőben.
- Szíjjasztok! - állt meg előttük és a lábát keresztbe tette. - Nem pingpongozunk? - Kicsit furán ejtette a szavakat.
A fiúk összenéztek.
- Csak egy ütőnk van - mondta felfelé hunyorogva Peti.
- Nekem se sincs ütőm - közölte, majd odatelepedett melléjük.
A fiúk megint összenéztek. Tibi szeme végigsiklott a lány hátán is. Szépen le volt barnulva.
A lány elrágcsálta a tölcsért.
- Nem csinálunk mégse semmit? - kérdezte aztán. - Mért nem megyünk fürödni?
- Muterom még alszik - felelte rögtön Peti. - Meg kell várjam.
- Akkor várd - egyezett bele a lány, és felállt. Lassú léptekkel indult el, keresztben az udvaron, hamar a hátuk mögé került.
Tibi a tizedik lépésnél mert hátralesni, épp csak annyira, hogy látómezejébe beleesett a lány profilja: ő is lopva hátranézett.
- Na mi van? - hajolt oda hozzá ez a Peti. - Menj már utána. Kan kell a kiscsajnak, a vak is látja. Taperni biztos engedi magát.
- Hülye vagy?
- Én mennék, csak a muterom... Jó fiú vagyok, mi? - ezen röhögött, halkan. - Te, aki kézzel pingpongozni tud, az tud mást is.
Idegesítette ez a hetedikes, még ha már nyolcadikos is, nehogy már kioktassa! Az internátusba érkező rózsaszín levelek jutottak eszébe, Adélka dedós írásával, amit a prefektus úr még így is fel szokott mutatni nagy kajánul, és megszagolja, mielőtt a padjára ejti. A patkányokra rámegy az úthenger, hallhatták eleget. Aki meg „szerelmes” (na, Jézus, most segícccs meg!), az leginkább a patkányok nemzettségéhez tartozik, világos. Pedig de jó lenne mesélni valamit Kányáéknak, ami nem álmodozás, aminek legalább egy iciripiciri igazságmagva lenne (hányadik parancsolat a „Ne hazudj”?, a rosseb se tudja), hogy mondjuk..., vigye el az ördög ezt a Peti nevű csávót..., taperta, igenis taperta a kiscsajt!
Feltápászkodott, nem tudta, mondjon-e bármit is. Itt hagyja szó nélkül, fog is majd magyarázkodni meg köszönni.
A Peti ülve maradt, úgy lesett rá felfelé, a kezét a szeme elé tette ellenzőként. A szája sarkában bújkált valami, tán egy szó, de méltó ellenfélnek bizonyult, nem szólalt meg ő sem.
Tibi zsebre vágta pingpongütőnyi kezét, és elindult ugyanabba az irányba, amerre a lány ment egy perccel korábban. A hátán érezte a kis hülyegyerek (csak így tudott rá gondolni) tekintetét, de már nem zavarta, sőt, inkább erőt adott: látod, pisis, ilyen az, amikor Tibi bácsi megy, és becserkészi a bigét...
Mit csinálna most a Kánya, a Don Corleone meg a többi, akiknek állítólag már minden „megvolt”, és egy efféle, álmos, délutáni kis kaland egyszerű rutinműtétnek számítana.
A lány csak az épületbe mehetett be, mert ha a part felé tartott volna, akkor még látta volna. A lépcsőház üres volt, az ebédlő és a konyha felé vezető folyosón senki. Mintha egy emelettel feljebb halkan becsukódott volna egy ajtó. Megmarkolta a lécsőkorlátot, s már lendítette is magát felfelé, kettesével szedve a fokokat.
Felért. A könyvtár üveges ajtaja előtt találta magát.
Itt? Ide? Megzavarodott egy pillanatra. Mi keresnivalójuk lehet itt - nekik?
De a keze már nyúlt az alumínium cső után, és kirántotta maga előtt az ajtószárnyat.
Felemás érzései voltak a könyvtári csönddel. Volt benne valami templomszerű, amit utált. Szeretett olvasni, de nem áhitatból. Hanem mert az jó. Akár vihogni is. De mégis olyan helynek számított, ahová el lehetett bújni. Majdnem maga volt. Majdnem azt csinált, amit akart.
Narancssárga padlószőnyeg és piros fotelek: ez kissé bántotta, nem igazi könyvtár-színek. És rendkívül sűrűn egymás mellé állított polcok. A sarokban, kis asztalkánál berakott frizurás, ősz asszony ült, keresztrejtvényt fejtett. Épp csak ráemelte a tekintetét a szemüvege felett, és a ceruza végével a polcok felé intett, előbb ott intézze el a dolgát, azután zavarjon csak.
Befordult az első sorba. Zsíros gerincű könyvek, kopott feliratokkal. A középső folyosón elment jobbra. Egy könyv annyira kilógott, hogy kishíján kiesett a helyéről. Ösztönösen odanyúlt, hogy visszatolja. Musil: Törless iskolaévei, ez állt rajta. Sose hallott erről a műről.
Aztán még hátrébb ment, mintha sejtette volna, hogy egy könyvtár is olyan, hogy igazából a mélyén rejti a legnagyobb kincseket, elásva az idő rétegeibe, ahová csak ritka és kiválasztott egyedek juthatnak el, s még az se biztos, hogy ők rálelnek a legfőbb titokra.
Zörgést hallott, egészen közelről. Megint jobbra fordult, és akkor a sarokban, újabb piros műbőrfotelban ülve meglátta a lányt. Egy rongyos, szemmel láthatólag ezeréves képeslapot tartott az ölében.
- Nem fürdesz? - csak ez az idétlen kérdés csúszott ki a száján.
A lány felnézett rá, pontosan úgy, mint tegnap ebédnél, majd tekintetét visszaejtette a folyóiratra.
- Nem fürdök - mondta halkan.
- Hanem? - Tibi utálta magát ezért az újabb kérdésért, és azért is, ahogy itt állt, nekidőlve a polc élének, ami vágta is a hátát.
- Én gondoltam most jövök olvasok picit - mondta maga elé.
- Te nem magyar vagy? - végre kérdezett valamit, amit tán nem helyes, hogy ilyen nyersen kérdez, de legalább érdekelte.
- De magyar. Csak a mamámmal eddig Amerikában éltünk, és ő most átadott engemet a papámnak, mert ők megegyeztek. És most már teljesen magyar is leszek.
- És tudsz angolul?
A lány ránézett Tibire, és most először mintha egy kis mosoly játszott volna a szája szegletében.
- Te nem tudsz?
- Nem, németül tanulok. Meg oroszul, persze.
- Az nagyon érdekes lehet! Én is fogok!
- Utálom.
- Mi az, például, oroszul, hogy „szép”?
Tibi egy pillanatra elgondolkodott, s maga csodálkozott a legjobban, hogy alkalmi vizsgáztatója előtt képes volt előbányászni emlékezetéből a megfelelő szót - jóllehet, valószínűleg bármit mondhatott volna, nem bukik le.
- Krasszívüj.
- Angolul beautiful. És az, hogy... - itt a lány egy pillanatra eltöprengett, majd mint aki nagy felfedezésre jut, felcsillant a szeme - „leány”?
- Gyévocska - vágta rá.
- De fura. Az, hogy „fiú”?
- Málcsik.
Ezt a szót a lány megismételte:
- Málcsik. Jópofa. Te akkor egy málcsik vagy.
Tibi erre nem válaszolt, megint érezte a hátában a polc éles bevágását. Nem tudta, mi okosat mondjon. Oroszozik a nyár közepén, ezzel kábítja az amerikás csajt. Hát tényleg csak egy málcsik... Jó, hogy a Kányáék erről sose szerezhetnek tudomást.
- És a barátodat hogy' hívják? - rezzent fel a lány hangjára.
- Miféle barátomat? - képedt el.
- Akivel kint voltatok az udvaron.
A lány megint ránézett, de most mintha egy gyors fénypötty járt volna a szembogarában.
- Ja, Peti, asszem - érezte, hogy vér tolul a fejébe, a torka kiszárad.
- Pítör - mondta a lány amerikás kiejtéssel és elmosolyodott.
Nem is tudta, miért, ő is utána mondta, de valahogy nagyon idegenül hangzott az ő szájából.
- Pé-étőr.
Aztán lehajtotta a fejét és a szandáljából kiálló, kajla lábujjait kezdte méregetni.

A kék óra megkezdődött, a kavicsos sétány mellett álló lámpasor magasából most kezdtek percegni az izzószálak. Tibi visszatért a partról, de a szobába, hol a szülei a szomszédokkal sör mellett römiztek, nem akart még felmenni. A pingpongasztal mellől integetett feléje egy árnykéz.
- Nem ütünk egyet?
A Peti volt az. Mintha délután óta arra várt volna, hogy visszatérjen.
- Nincs nálam az ütőm! - kiáltotta rekedten, de már arrafelé vette az irányt.
- És a kezed mire való? - vihogott a srác szemtelenül.
Felkapcsolták az asztal fölé benyuló falilámpát. Aztán elkezdett pattogni a laszti.
- Egy meccs? - Tibi már be is dobta a labdát a szerváért.
Nála volt az adogatás.
Peti épp csak bele tudott kotorni az elsőbe, amit tenyérrel adott.
- Na és? Mi volt? - kérdezte kettőt suhintva a levegőbe az ütőjével.
- Egy ide - közölte az eredményt Tibi. És máris küldte a következő szervát, a kézfejével.
- Úgy értem, a csajszi-majszival? - forszírozta Peti, miután összeszedte a labdát és a öt-nullás állásnál ő kezdett szerválni.
- Csak üsd.
- Mert szerintem irtó jó kis bőr.
- Hat-null.
- Mondjuk én nem hajthatok rá, a muterom, meg minden.
- Szerválj, ne dumálj.
- Pont jó karban van, okés kis didik, csókos száj...
- Necces volt, újat!
- Nekem az ilyen nagyon bejönne.
- Szerva itt.
- Azt mondom nyomulj rá, szerintem jó vagy nála.
- Mócsing!
- Szóval délután még nem rendezted le?
A menetet egy irtózatos erejű, puszta kézzel adott leütés fejezte be.
- Baszki, ez elrepedt! - kiáltotta Tibi, majd üres tenyeréből az asztalra ejtette a fehér kaucsukgolyót, ami csálén pattogva, kegyetlenül fals hangot adott a buján remegő, nyári éjszakában.