Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


AHOGY TÖRTÉNT (Pannon ABC)


A rossz kezdet fél siker
(K. E.)



Kérem, ne vessenek meg érte, ám ha úgy tetszik, nevessenek ki, de elmondom, mint vannak a dolgok, mert én mindent tudok. Már ami engem illett.
A vágy, ugye, a vágy! Ahogy festő Kosztka Tivadar a cédrusokhoz, költő Juhász Gyula a székesfővárosba, a drámai Szonya Moszkvába, meg a Párizs- vágyók serege! Miként mindenki bizonyára biokémiailag is leírható vágyaiban (vágyaiból?) él, én is csak akként.
Ó, a Pannónia utca, a maga kis koszos nonstopjával – mennyire el tudom képzelni, mennyire szomorúan! Egy a világ, és a Pannónia utcák, bárhol is legyenek, egy helyről indulnak és egyfelé tartanak. Az se kizárt, hogy a sok Pannónia utca egy éteri hálón egymásba ér, térképet rajzol, külön várost épít, és ott egészen másképp történnek a dolgok. De mindez még alapos bizonyításra szorul.
Én egy másik Pannónia utcában élek, már ha ezek után szabad feltételeznem, hogy vannak ilyen és olyan Pannónia utcák. Minden esetre az utcatábla, melyet hosszú-hosszú évtizedek alatt semmilyen kezek nem cseréltek, ezt mutatja. Elmondom, miként kerültem ide, és miképp viselem az itt-léttel együtt járó koránt sem felhőtlen boldogságban kiteljesedő életet.
A Munkásőr úton laktunk. Majdnem azt mondtam, „amióta csak az eszemet tudtam„, pedig nem igaz, mégis mintha itt kezdődött volna minden. Más volt ez, mint egy utca. Az útról szólt, amin a munkásőröknek végig kellett menniük. A Munkásőr út a Felszabadulás útról nyílt és az Ifjúság útba torkollott. Tízemeletesek szegélyezték, melyek tövében a sártengert, a széthányt építőanyagot, a deszkákat csak roppant lassúsággal váltotta fel a masszív aszfaltos gépkocsiparkoló és a nem is oly messze kialakított Barátság park. Persze, az építkezés folytatódott tovább, és a park távolabbi szegleténél újabb egymásra tornyozott panelelemek várták, hogy a modern ember igényeinek megfelelő új otthonok gyanánt szökkenjenek ki a földből.
Én bizony felmásztam egy ilyen panelhegy legtetejére, és a hatalmasság érzésének borzongásával tekintettem szét a láthatáron. Fújt a csípősségében is részegítő áprilisi szél, néztem a távolinak tűnő Ifjúság úton kanyarodó, matchbox-nagyságú csuklós buszt, saját házunk komor tömbjét a kékre mázolt erkélyekkel (ez különböztette meg a zöld és bordó erkélyű tízemeletestől), kicsit fitymálva tekintettem le a Barátság park ringlispíljét és hintáit nyüstölő kortársaimra, de még a nagyobbakra is, akik kurvaanyád-focit játszottak, mert a futballtudást ugyan csak kipótolta a tobzódó kamaszkáromkodás.
Láttam egy fényképet, amin egy amerikai felhőkarcoló tetején egy gyönyörű félvér nő hosszú, fekete haját vízszintesen fújja a szél. Vannak még csodák, magyarán a helyhez és időhöz nem, s főképp a személyhez nem illő történésék! Markolásztam a nyakamban cipőpertlin lógó egy szem lakáskulcsot, és próbáltam nagyon boldog lenni. De – és ezt már Pannónia utcai korszakomból tudom – se a múlt, se a jövő nem engedi sosem, hogy ez a boldogság önmagában kikristályosodjon.
Mert féltem tőle, hogyan fogok lemászni ebből e szédítő magasságból. Lehet-e alászállni, vagy egyszerűen el kell engedni azt, amibe kapaszkodtunk, és vállalni az elkerülhetetlen sérülést? Próbálkoztam, de valahogy sehogy sem találtam azokat a fogódzókat, amik felfelé mászva oly természetesen adódtak. Leereszkedtem egy bizonyos pontig, és amikor remegni kezdett kezem-lábam, gyorsan, utolsó erőmmel visszahúztam magam. Ezt minden oldalról kipróbáltam, ugyanazzal az eredménnyel. Aztán álltam megint, némán. Vágyakozva lestem a panelhegy tövében hagyott kabátom után. Gyorsan hűvösödött és a Felszabadulás úti házak ablakain mind alacsonyabban villogott a nap. A foci és a káromkodás is abbamaradt.
Elképzeltem, mi történik az otthoniakkal. Anyám hazafelé jövet a 17-es busz többi utasával együtt betódul az Ifjúság úti ABC-be kenyeret, parizert, kockasajtot venni. Hazaér. Bizonyára azt hiszi, még német órán ülök. Aztán apám is megérkezik, most már furcsa, hogy még nem vagyok sehol. Milyen nap van? Szerda? Hiszen ma nincs is német!
A magányos hős a boldogság szigetén elpityeredett szinte. A sötét előtti utolsó pillanatban erőt vett magán, s lekiáltott egy arra ballagó cigányembernek, aki – mint ahogy az ijesztegetés szól – botra akasztott, nagy, láthatólag lapos zsákot cipelt a vállán. Először csak morgott, aztán már nevetett. Azt mondogatta, csávókám így meg úgy. De azért lerakta a botját és mászott felfelé. Na gyere, nyújtsd a lábad, foglak, ne félj!
Emlékszem minden szavára ma is.
Arra nem, hogy mit mondott apám és mit nem mondott anyám. El kell innen költöznünk, ezt végképp nem mondták, de valahogy a levegőben volt, mi lesz így belőlünk, nem engedhetjük...
De még nagyon sokáig tartott ez az élet. A megengedés és a megbocsátás nem nagyon játszott szerepet a továbbiakban sem. Mégis eljött az az idő, mikor nekem kellett választanom, hogy megyek-e és hová?
A telefonban egy nagyon öreg, már-már túlvilági hang szólt bele. Hatalmas lakás, szecessziós erkéllyel, mondta. Meg kell nézni, nem lehet így elmesélni. Elmagyarázta, hogy hol találom meg a kulcsot, amivel bejutok. Lenn, az udvaron nő egy ecetfa, annak a tövében áll egy kopott mészkőoroszlán, a háta tiszta mohás. Kicsit meg kell dönteni az oroszlánt, alatta van a kulcs, remélem nem rohadt még el teljesen.
És ha betörő vagyok? Meg kellett kérdezzem, kíváncsiságból, mit felel vajon.
Maga nem betörő. Aki veszi a bátorságot, és egy tizenhárom évvel ezelőtt feladott hirdetésre telefonál, az megérdemli, hogy ott lakjon! Meg fogunk egyezni!
Huszonkilenc éve éltem akkor ebben a városban, de még sose jártam a Pannónia utcában. Úgy mentem oda, mint egy idegen, letérve a megszokott gyalogutakról, fejemet felemelve, utcatáblákat és foszló homlokzatokat vizslatva.
„Bendes villanyszerelő„, egy lépcsőlejáró rögtön a Pannónia utca első házában. Olaj- és áporodott műanyagszag vágott magának folyosót a bejárat szélességében. Utána két házzal következett a nonstop ABC, ahogy kell, a kopott vaskeretes ajtóval, kóla, jégkrém, sör, ceruzaelem, cigaretta matricákkal agyonragasztgatva, csálé lábtörlőráccsal. A nyitott ajtón át láttam a pénztárosnőt, aki kövéren terpeszkedett a kirepedt huzatú, piros műanyagszéken.
Amikor lentről megláttam a szecessziós erkélyt, tudtam, hogy itt élem le a hátralévő életemet. A lakás romokban hevert, a cserépkályhák oldala bedöntve, a parketta felszaggatva, a konyhában nem jött víz a falra szerelt öntöttvas mosdóból. A legtávolabbi szobában, az ablakkiszögellésben trónusszerű karosszék állt, kilógó kóccal. Beleültem, és a szobák leszakadt redőnyein átlopakodó sejtelmes fényben szemléltem végig birodalmamon.
A telefonáló hangnak bejelentettem, hogy megveszem a lakást. Árat nem mondott, annyit kért, ha eszembe jut néha és módomban áll, küldjek pénzt csekken egy postafiókszámra. Arra figyelmeztetett, ha boldog akarok lenni, ne higgyek semmiféle szóbeszédnek, a múlt úgyis elmagyarázhatatlan. Isten áldjon meg, fiam, így búcsúzott. Még egyszer próbáltam hívni, de ezen a számon soha többé nem jelentkezett senki.
A nagyjából rendbe szedett lakásba elsőként apám látogatott el a Munkásőr útról; anyám akkor már másfél éve az idegklinika állandó lakója volt. A karosszékbe ültettem, magam egy otthonról hozott hokedlin foglaltam helyet. Hallgattunk egy sort, aztán megszólalt. Sose figyelünk mi egymásra, András, mintha nem is a fiam lennél, mintha nem is az apád lennék! Furcsa, még csak nem is fáj ez, és nem érdekel, neked fáj-e? Pedig, ha bárki kérdezné – tudom, te sose tennél ilyet -, hogy szeretlek-e, gondolkodás nélkül rávágnám: persze, szeretem a fiamat! Úgyhogy nyugodtan alszom. Aludj te is nyugodtan, ezt kívánom. Én sose tudnék itt lakni.
Ezt mondta apám, aztán kiment a vécébe. Nagyon sokáig bent volt, majdnem egy órát. Végül már bekopogtam. Azonnal előbújt, kicsit zavartnak látszott, mosolyogni próbált. Mielőtt távozáskor kilépett a bejárati ajtón, hirtelen és ügyetlenül megcsókolt, de a szája igazából nem érintette az arcomat, a levegőbe cuppantott.
Azóta nem sok érdemleges történt. Leggyakrabban természetesen a nonstop ABC-be járok, munkából hazajövet szinte minden nap. Az első nap látott kövér pénztárost Terinek hívják, kedves lány, beletörődött a sorsába, hogy sose fog férjhez menni, mert sose talál olyan embert, aki elviselné, hogy minden áldott reggel habbal-pengével (férfiasan tökéletes!) borotválkozik. Megszállottan lottózik, de szisztéma nélkül, vaktában ikszeli be a számokat, tőlem is mindig kérdez egyet. Általában azt húzzák ki. Na, hány találatom volt, Andriska? Feltartott hüvelykujjammal mutatom, mire Teri szomorú grimasszal bólogat.
Jártam már Bendes villanyszerelőnél is, mikor a hajszárító felrobbant a kezemben, sőt az utca túlsó végén felfedeztem egy cipészt, őt is szerencséltettem néhányszor. Hát ilyen errefelé a Pannónia utca. Végtelen hosszú, legalábbis én nem látom a végét. Egyelőre.
Csak a szecessziós erkélyre nem mentem még ki. Képtelenség kinyitni az erkélyajtót. Tehát mindig maradnak adósságok. S talán ez jól is van így.