Szólt a Traviata. Valami kettős, egymást csodás énekhangon mardosó szerelmesek.
A komputer képernyőjén, a nagy nehezen bevarázsolt internetes levelezés legutolsó kibontott postája villogott a szemébe.
Igen drágám, végleg eltűnök. Erős szeretnék lenni, de nem tudok, nem tudok, mert alapjában véve gyenge vagyok és sebezhető. Így lesz a legjobb, most már biztos vagyok benne. Szia. Ég veled.
Aláírás nélkül. De nem kellett oda aláírás.
Sötét althang szenvedett, a háttérben a brácsások cefetül húzták.
Nem tudta, ki az a nő, akit most elvesztett. Sose látta, még csak nem is hallotta. Csak e-mailben beszélgettek, mint egy mába származtatott, régi, romantikus regényben. Ott postást várt az epedő ifjú hölgy és a kalapáló szívű fiatalember. Itt bekapcsolták a számítógépet, rákattantak a netre, és vagy volt új levél, vagy nem. Ha nem, lehetett írni egy gyors sürgetést. Hogy várlak, kellesz, mondjál már valamit. Teeee, piszok alak, akár valami ilyesmi. És egyáltalán nem bánta ezt a hangot, sőt!
Ki volt ez a nő? Ez az Andrea, akinek magát mondta.
Akár álmodhatta is volna.
Elintézni gyorsan, alig néhány mondatban, ahogy Andrea tette vele. Nála egy évvel fiatalabb. Tőle száz kilométerre. Egy morcos férj, akit már nem szeret, két gyerek, akiket nagyon. Így élnek négyecskén. Egy eleven, édes hangú valahai cukrászdai felszolgáló. Az ismerkedési weboldalon semmi infót nem adott meg magáról, csak annyit írt: Gyere. És a neve: Melegfényű.
Megírta az első néhány sort, estére ott volt a válasz. Egy hét múlva már szerették egymást. Illetve, azt írták az egyre sűrűsödő e-mailekben, hogy szeretik a másikat. Igenis, érzett valamit. Nem, nem tagadhatja le. Rá kellett döbbennie, van szíve. Máskor, bárhol, ha beszélnek hozzá, sokszor semmit se hall belőle. S aztán idétlenül kacag, nohát, mik vannak!
Egy éjszaka egészen részletesen leírta, mit tenne a nővel, az első érintéstől, végig, egy hosszú, órákon át tartó, betűkkel akármeddig nyújtható szeretkezést, a végső beteljesülésig. Másnap megkapta rá a választ. De milyet! Majd szétrepedt a nadrágja, amíg olvasta. Úgy érezte, ennél az se lenne jobb, ha megtörténne. Sőt, a messzeség, az izzó, lüktető valamivé dagadó semmi, csupán a számítógép-monitor kékes tere, az amúgy hideg vibrálás, a Shift-ek, a Conroll-ok, az Alt-ok mechanikus kattogása az ujjai alatt - ez maga volt a csoda. Csupa olyasmi, amitől évek óta lúdbőrzött a háta, akár filmen hallotta, akár olvasta valahol, hogy „drágám”, „imádlak”, „szerelmem”, most csak úgy sorjáztak a kezéből. És a vére is cibálta a szívét, bizony, ezeknek a szavaknak a ritmusára.
Igazság szerint mondta is volna, élőszóval, a szájával, a nyelvével, de még mennyire. Bizsergett a nyelve.
Hogy esetleg, ha úgy gondolod, telefonon…
Nem.
Vagy egy fényképet, hogy legalább…
Nem.
Andrea őrizte titkát, megmaradt a képernyő mögött létben.
Találkozás?
Ó istenem. Majd, egyszer, egy sötét szobában, felelte a nő. Ő meg komolyan vette:
ugyan már, hol lelhető fel e sötét szoba?
Hát sehol. Mi sose fogunk találkozni. Nekem is fáj, hogy így kell lennie, szerelmem, örökre elzárva tőled. De nem történhet másképp.
A levelekben egyre inkább falták egymást. Amit az írott szóból ki lehet facsarni, azt megtették. Ziháltak, izzadtak, egymás lucskában fürödtek. Már nem is szeretkeztek csupán, hanem keféltek, dugtak, kúrtak.
Ha más szájából hallom, úgy viszolygok attól, hogy „dugni”, undorít, írta Andrea. De veled, édesem, még dugni is szabad, mert megvan az alapja, a mi végtelen, minden kötöttségtől mentes, tiszta szerelmünk.
Azt írta neki: Te cafat.
És Andrea visszaírt: Cafat… Igen, cafat vagyok!
Ő meg strici lett. Csődör. Vad bika.
Ami szót csak ismertek, elmondták egymásnak.
Néha, fel-fellángoló lelkesedéssel megpróbálta, ha már egyszer ideáig jutottak, akkor most már az életben, sötét szoba vagy sem, de valamit kellene…
Édesem, felelte erre Andrea, mit akarsz ennél többet? Ebben a világban mindent meg tudunk adni egymásnak, sose szabad visszahúznunk egymást a földre… De ez neked nem elég, ugye? Érzem, hogy nem elég…
De, de, de!!!
Ilyenkor tiltakozott, kétségbeesetten. Hogy ezért is mennyire hálás, mekkora ajándéka ez a sorsnak. És Andrea az élete értelme. Csak hát nehéz, persze. Mert minden olyan, mint a mesében, a Mátyás királyos mesében, az okos lánnyal: van is, meg nincs is, öleli, meg nem is.
És ez így is marad mindig, szerelmem, írta Aandre válaszképpen.
Kicsit úgy érezte, kegyetlen, rideg ez a nő. Andrea akkoriban jósolta nekis, Tudom, hogy egyszer meg fogod unni, te fogod azt mondani, elég, vége.
Nem, nem, nem!!!, tiltakozott kétségbeesetten.
De igen. Jusson majd eszedbe, mit mondtam, ha eljön az a nap.
Ekkor először gondolt valami olyasmit, lám, milyen kérlelhetetlenek, milyen túl okosak a nők. Ez az Andrea. Nem tudott rá hogyan gondolni. A szavait ismeri, amikkel az amúgy teljesen ismeretlen férfitestét kényezteti, és azt a sok-sok „nem”-et, amivel zárkózik, titkolózik, védekezik minden ellen, ami… lehetne. No jó: a helyesírását ismeri még. Hogy például majdnem mindent hosszú ó-val ír. Alszól, valahól, haragszól. De ezt meg szereti benne. Ez az ő Andreája. Aki egy malackodó némber, és ennek még örvendeni is tud, aztán meg odahajtja a fejét a vállára. Amíg két levél közlekedik ide-oda az üvegszáloptikákon, így fekszenek ők ketten.
Mikor vette észre? És mit is? Hogy a „szeretlek”-ből „szretk” lett, lerövidült, sietni akart a gépeléssel, annyiszor, de annyiszor írta Andreának, hogy szereti, túl akart már lenni ezen hosszú, a sok e-betűtől mekegő szón. Nem is javította már, úgyis érti, „pusz”, „csó”, még a „csók”-ból is ellopott egy k-betűt.
Irgalmatlanul tépte odakint a kis fákat a bolond áprilisi szél. Ült, szólt valami Csajkovszkij, annyi kavargó dallam, befejezni se tudta a mester az egyiket, mert már ömlött belőle a következő.
Talán ő is ilyen? Hogy árad belőle valami, végeláthatatlanul. S hogy mindez ne menjen pocsékba, ahhoz nem elég egy valaki, sok embernek akar adni. Hol vannak ők?
Pohár bor állt előtte, majdnem fekete, még az asztali lámpa fénye is csak épp átderengett rajta. Behívta a netet, ivott egy kortyot, de nem a postafiókot nyitotta meg, hanem az ismerkedési oldalt. Ahol minden kezdődött. A tettes visszatért, íme, a tett helyszínére. Mászkált ide-oda az egérrel. Arcokat látott, igazi és álneveket, megint. Szellemesnek szánt, bugyuta, bugyután őszinte, tapló és teljesen semmit mondó bemutatkozásokat. Még ilyesmi is az eszébe jutott: no tessék, mindegyik egy ember, sok-sok év, otthon a fiókjukban valahol fényképalbum lapul a múltjukkal teletömve, de mindenek fölött sok-sok vágy, mind akar valamit. Milyen szánalmas. Kínálgatják magukat, sok hülyegyerek, sok kis ribi. Milyen jól esett ennyire igazságtalannak lennie, gőgösen undorodni e tömegtől. Ivott egy kortyot, kettőt, szép lassan felhajtotta a bort. Amikor letette a poharat az asztalra, akkor lökődött odébb az egér, s ugratta át a képet egy üres fényképhelyre. Már megint. Tűzszemű, ennyi állt ott. És a bemutatkozás: Már nem akarok semmit, elfogadom, amit a sors kínál.
Egy pillanatra elmorfondírozott, miközben az üres pohár szélén ott látta száradni pirosas szájanyomát: vajon én sors vagyok? Aztán CTRL+C-vel átmásolta az e-mail címet a postafiókjába, és máris kocogtatta a billentyűket. Most már, nem úgy, mint a legelső alkalommal, tudta, hogy igenis történni fog valami. Nem valami végtelenül fontos, nem valószínű, hogy „sors”, de a semminél, egy üres, hosszú esténél biztosan több, mert folytatódik, nem ér örökre véget. Amúgy meg, hogyne tudta volna, hogy kétszer ugyanabba a lélekbe nem lehet belegyalogolni. Andrea levelébe bele se mászott. A képeslapküldővel inkább átzavart gyorsan egy 69-es pózban egymásba gabalyodó párt. A felül fekvő nő hátán egy piros rózsa hevert.
Andrea és a Tűzszemű ezentúl jól megfértek egymás mellett a beérkező levelek között. A Tűzszeműt valójában Áginak hívták, hegedűtanár volt, elvált asszony, a kislányát nevelte. A harmadik levélben, ami egy éjszaka jött, azt írta: elképzeltem, amint rád ereszkedem, bennem vagy, löködsz…
Ő pedig már tudta, mit kell erre válaszolni. Megvoltak hozzá a szavai, amik egyszeriben nem tűntek unalomig ismételt frázisoknak, inkább biztonságos beszédnek, ami, mondhatni, ilyen alkalommal pontos, illő és üdvös. Tudta, Tűzszemű örülni fog nekik, ha olvassa. Ivott a vörösborból, vért csinál.
Andrea továbbra is ellenállt minden evilági közeledésnek. Közben meg lassacskán
kimerítették a szeretkezésre alkalmatos összes létező helyszínt: fotelt, szőnyeget,
kádat, zuhanyfülkét, galériára vezető lépcsőt, konyhát, előszobát, tükör előtt.
Lassacskán inkább kapkodó, kipipálandó sietséggel, mint izzó-töredező szenvedéllyel. Névelőket nem használtak, nem léteztek mondatok, a szavak csonkán lógtak. Próbáltak betűhíven hörögni, sikítani, élvezni, ejakulálni.
Örült, ha egy-egy levél végén rákattinthatott a „Mehet” ablakocskára. Ripsz-ropsz dugás, így hívták egymás között.
Bort töltött. Mehetett végre a www.jobarat.hu-ra, csellengőzni.
Így lett egy Kata, egyszerűen csak ennyi. Utána Betti. Nina. Csilla. A Kata hamar eltűnt, sőt, egyszer csak Tűzszemű Ági is, tán elunta a szavakról szavakra való lökdösődést, másra vágyott, öt megyével odébb. A Betti hívta, egyenek meg együtt egy hamburgert a Mekiben, ő mindössze 67 kilométernyire lakott, de férjét dúvadként festette le, aki akkor is verte, amikor terhes volt.
Mind azt írták: emberi hangja van, amire annyira vágyódnak.
Mégis Andrea, hát ki más is, írta a legőszintébb levelet. Drágám, sok nekem ez így (azaz: kevés, szűrte le ő), ígéretünkkel ellentétben túlzottan beavatkoztunk egymás életébe. Nem untalak meg, nem hagylak el, de adj nekem most egy kis időt, hogy átgondoljam, mit tegyek. Hidd el, nekem se könnyű. Kellesz nekem, de…, oly sok „de” következik itt, sajnos. Jelentkezem, megígérem.
Legszívesebben kitörölte volna. De nem tette, sőt, ehelyett újra és újra elolvasta. Ki nem nyomtatta, mint a többit, inkább megint felmászott a netre, hogy olvashassa. „Nem untalak meg” - mi, hát őt meg lehet unni? „Nem hagylak el” - és csak úgy ukmukfukk elhagyni? Hiszen még csak egy gombnyomás se kell hozzá, Andrea egyszerűen nem ír többet, és ő már el is van hagyva. Bosszantotta ez a kiszolgáltatottság. Ha őszinte magához, ő unta meg Andreát, elvégre ő járkált ezerféle más ösvényeken, csak azt kapja hát, amit megérdemelt, vagy hogy végképp ne panaszkodhasson: azt, amire vágyott. A békés szakítás lehetőségét.
De akkor mi van, ha ez a némber is ugyanúgy tett, mint ő? Ha megcsalta? És ki tudja hány vasat tartott a tűzben? És ő, ő is csak egy volt a sok között, egy kis pont, no jó: színfolt, és az összes szerelmes szó, lihegés, őrjöngés csupán visszhangja volt valami más, még ezerszer perzselőbb szenvedélynek.
Mint az őrült, vetette rá magát az ismerkedő-honlap listájára, hogy megtalálja az igazi Andreát.
És kikezdett az első Andi nevűvel. Aki - állítása szerint - Andreához képest az ország másig szegletében lakott, de már röpke két nap után arról panaszkodott, mennyire magányos, nincs senkije. Te milyen pasi vagy?, kérdezte ez az
Andi. Beleborzongott e szörnyű szóba, amire hirtelen olyan büszke lett, hogy ő most, íme, „pasi”, és csak írta, írta, verte azokat az átkozott billentyűket, hiszen megérdemelték a verést…
Ugyanaznap Andrea is írt, este. Drágám, megkérlek, ne idegeskedj, megbeszéltük, hogy csak akkor van értelme, ha őszinték vagyunk egymáshoz. Nem untalak meg, de egy kissé sok az, ami most rám szakadt. Naponta eljárni dolgozni, a gyerekekkel is foglalkoznom kell, és persze itt a férjem, akinek mégiscsak tartozom. Néha az az érzésem, teljesen ki akarsz sajátítani, és ez igenis kicsit terhes lett a számomra. Rengeteg más dolgom van az életben, nem lehetek folyton veled ebben a másik világban. De most ne kezdj aggódni, csak arra kérlek, adj nekem egy kis időt, hadd vegyek egy nagy levegőt. Várjunk egy kicsit. Ne légy önző. Szeretlek, ezt ne feledd, de egy kis idő kell nekem.
Mindeközben Andi mintha egyre inkább provokálta volna. Ő pedig egy profi Casanova magabiztosságával haladt előre a kijelölt úton, sőt, már azt is megengedhette magának, hogy csöppet sem sietteti a dolgot, szinte hátradőlve, páholyból nézve figyeli az epekedő hölgy feléje való nyúlkálódását, s mint afféle kegygyakorló fogadja el a simogató kezet, a csókra kínálkozó szájat, a forró testet… Mintha azt mondaná könnyed, kissé szkeptikus, de azért megengedő kézlegyintéssel, ó, istenem, szép dolog is ez, de akkor is csak szavak, szavak, szavak…
Szinte egyszerre, mindketten elnémultak. A Melegfényű Andrea és az egyszerű, mezei Andi is. Eltelt egy nap, kettő, három, egyre több. Irogatott ide is, oda is egy-egy repeső, utóbb sóvárgóra hangolt üzenetet. Aztán csak A-nak, a régi A-nak. Olyan átfűtött szavakkal, szinte megkönnyezte önmagát, hát lehet erre nem válaszolni? Ha ez nem szerelmes levél, akkor semmi se az. Szétvet a vágy, éjjel-nappal csak rád gondolok. Gondolt, bár inkább bosszankodva. De mardosta is. Hogy volt valami, ami hirtelenjében nincs. És mindez akarata ellenére történik. Kis hülye punci, struccol. Semmibe nem kerülne leugrania abba a városkába, ahol lakik. Elébe toppanna, meg volt győződve róla, hogy egykettőre a nyomára akadna. És ha nem is ott lakik? Nyomta a süket dumát heteken át? A kis kígyó. Hát ennek semmi se jó? Bekapcsolta a gépet, s ha nem volt levél, azonnal ki is lépett. Nem csábították a Bettik, a Katák, az Ágik.
Április 26-án talált valamit a postafiókjában. Érezte, jeges ujjakkal ért hozzá az egérhez, és kattintott rá a megnyitásra. Tudta, mindennek ez lesz a nyitja.
Sajnos, azt hiszem, valami nagyon megváltozott. Bennem és benned is. Nem voltál tisztességes, de azt hiszem én se. Ahogy bejelentkeztél hozzám, kíváncsi voltam, mit teszel, ha megjelenek én magam, akit annyira szeretsz. Nem az fáj, hogy mással leveleztél, hanem hogy egyszerre kettőnkkel tetted. Velem szeretkeztél és ugyanakkor őt is fűzted. Hányszor tetted meg ezt? Biztos vagyok benne, hogy egyszer sem, de mindez most szerintem nem csak megrengette a kapcsolatunkat, hanem mint egy becsapódó bomba, a földdel tette egyenlővé. Magamat sem akarom menteni, az is megbocsáthatatlan, amit én tettem. Mit kereshettél benne? Az új izgalmat, az új nőt, mint egy megunt házasságban. Új szavakat a régi helyett. Bocsáss meg nekem, én is megteszem, de ezt elfelejteni nem tudjuk soha. Látod, itt a tavasz, nyílnak az első virágok, és mi már nem megyünk ketten sehova. Nem sétálunk kéz a kézben, pedig mennyire vártuk…
Ezt azért nem hagyhatta szó nélkül. Érezte, remekművet fog alkotni, annyira meghatót, hogy Andrea lábát törve fog szaladni hozzá vissza. Figyelte a szívét írás közben, hitte, hogy ezt a levelet valóban a szívével írja s nem az eszével. Érzett valamiféle felteltséget, zúgást odabent. Elszánást, makacsságot, ami mögött egyre az Andrea név kondult, de mintha mégis messziről, a kívánatosnál messzebbről, elhalóbban hangzott volna. Bizonygatta, hogy kellett nekik ez a kisiklás, ami - a maga részéről teljességgel bizonyos benne - mindent helyre fog rázni, minden félelmük, gyanakvásuk, valós és vélt féltékenységük talaját veszti, mert egyszer s mindenkorra leszámolhatnak a sandaságokkal, csak a szerelem tiszta és kiapadhatatlan forrása marad a számukra. Szürcsölni fogják, mint a csókot, a testnedveket, az egész csodás, képzeletbeli világot.
Újra- és újraolvasta. Javítgatta, beleírt és húzott belőle. Már majdnem elküldte, de aztán csak piszkozatként mentette el, és egy óra múlva megint megnyitotta, még és még csiszolt rajta.
És végül elküldte.
Biztos volt benne, hogy ilyen levelet még soha, senkinek nem írt, mint ennek az ismeretlen, soha nem látott-halott-érzett nőnek. Elégedett volt magával. Majdnem boldog.
Szólt a Traviata, miközben ott villódzott előtte a válasz. Nem is tudja, hányadszor olvasta már, Igen drágám, végleg eltűnök…
Egyetlen elégtétele maradt – megőrizheti magának, már felhánytorgatni sincs kinek -, hogy Andrea jóslata, miszerint úgyis ő fogja azt mondani, elég, legyen vége, nem vált be. Hát nem ő mondta. Bár… most egyszerre olyan kevés fájdalmat érzett, gyalázatos módon, hogy akár mondhatta is volna.
A Pezsgőária végére ért. Üres borospohár állt előtte megint, egy gombnyomás, s üres képernyő.