Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
Pécsi Íróprogram ::


Antonio Fian: Hírek egy lakatlan toronyházból


Hogy tehettem meg? Hogy tehettem meg, kezdeném, gondoltam nem sokkal Pécsre – németül Fünfkirchen – való megérkezésem után, miközben a Király utcán mentem a Széchenyi tér felé, hogy tehettem meg, hogy elfogadtam a meghívást, hogy töltsem itt az egész márciust, ebben szép régi, régi szép városban, ha egyértelműnek kellett lennie, hogy a meghívás elfogadásával arra is kötelezettséget vállalok, hogy írok egy szöveget Pécsről, ami azonban, mivel ahhoz, hogy ezt megtehessem, egész márciusban ezzel a várossal kell foglalkoznom, és erre a városra kell koncentrálnom, lehetetlenné teszi, hogy eleget tegyek egy másik kötelezettségnek, amelyet korábban elvállaltam, mégpedig annak, hogy április közepén a Klagenfurti Egyetem hallgatóinak poétika-előadást tartsak, amelyre, ahogy azt pontosan tudtam, kizárólag márciusban tudtam volna felkészülni, és amelynek megírása, ahogy én azt
ugyanolyan pontosan tudtam, a legnagyobb erőfeszítést követeli meg tőlem, merthogy, mivel az volt a tervem, hogy a Klagenfurti Egyetem hallgatói előtt Werner Kofler írásművészetéről fogok beszélni, és a legkedvezőbb esetben megnyerem őket Werner Kofler írásművészetének, és ráveszem őket arra, hogy továbbra is és még alaposabban foglalkozzanak Werner Kofler írásművészetével, merthogy tehát, mivel ez volt a tervem, egyfolytában hazudnom kellene a Klagenfurti Egyetem hallgatóinak, azt hangoztatva, mennyire helyes és fontos Werner Kofler írásművészetével és egyáltalán az irodalommal foglalkozni, miközben nagyon jól tudom, egyrészt a saját, több évtizedes szakmai tevékenységem, másrészt épp a Werner Kofler írásművészetével való foglalkozás nyomán, hogy az irodalomnak a csinálása is, és a vele való foglalkozás is, akár a nagy és a legnagyobb, sőt, igazából főleg a nagy és a legnagyobb irodalomnak a csinálása és a vele való foglalkozás tökéletesen értelmetlen, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, ezért, gondoltam, átkelvén a Széchenyi téren, azzal kezdeném, hogy az irodalomnak a csinálása is, és a vele való foglalkozás is tökéletesen értelmetlen, és állításom igazolására egy gyakran idézett helyet idéznék Werner Kofler Az íróasztalnál című könyvéből: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania a valóságot, nem pedig alávetnie magát neki, és ez az írásra is vonatkozik… De ami a szörnyű, ezt tudniuk kell, ami a szörnyű: a valóság ezzel mit sem törődve tovább működik, a valóság egy fikarcnyit sem törődik az elpusztítással, amelyet a művészet okoz neki, a valóság szégyentelen,
szégyentelen és javíthatatlan… (…) Mindig azt mondom: gyere, valóság, most leszámolunk, meg is szoktam gyötörni, maguk nem tudják, hogyan – és mégis: a valóság annál arcátlanabbul működik tovább…”
És rögtön, alighogy gondolatban befejeztem az idézetet, azt gondoltam, nem,
így semmiképp nem fogom kezdeni, semmiképp nem fogom a Klagenfurti
Egyetem hallgatóit mindjárt az elején elkedvetleníteni, végül is ők ott Karintiában, ráadásul Klagenfurtban, és főleg MOST Karintiában és MOST Klagenfurtban és ebben a rendkívül kellemetlen helyzetben a remény minden kis szikrájára rá vannak szorulva. Senki sem tudhatja, gondoltam, miközben végigpillantottam a Jókai téren, amely sokak szerint a világ legszebb tere, mi lesz ezzel a szélhámos üzelmekkel a tönk szélére sodort osztrák tartománnyal, az én szülőtartományommal, miféle sorsra jut ebben a márciusban, amikor nekem Magyarországon kell tartózkodnom, még az is lehet, gondoltam, hogy nem tudom megtartani a Klagenfurti Egyetemen a poétika-előadást, mert a Klagenfurti Egyetemet időközben elárverezik, és a vevők nemcsak a germanisztikai és irodalomtudományi tanszékeket, hanem az egész bölcsészettudományi oktatást és kutatást is, miután hiába próbálják őket privatizálni, mint tökéletesen értelmetlen dolgot megszüntetik.
Igaz ugyan, kezdhetném, gondoltam, ha mégis meg tudnám tartani a poétika-előadást, hogy azokat a bűntetteket, amelyek ahhoz vezettek, hogy nem tudom
megtartani a poétika-előadást, hosszú évekkel ezelőtt követték el, igaz
ugyan, hogy amikor lerakták annak alapkövét, amitől a tartomány most szenved, ezt a gigantikus csalást azok a pénzéhes gazemberek, akiket az elvakított választók, akiket nehezemre esik választóknak, nem pedig önző, korlátolt, begyepesedett agyú választócsőcseléknek neveznem, ugyan nem ezekre a bűntettekre jogosítottak fel, mégis olyan hatalmat adtak a kezükbe, ami lehetővé tette ezeket a bűntetteket, akkor a legtöbben a hallgatók közül, akik, ha egyáltalán sor kerül rá, végigülik ezt a poétika-előadást, még gyerekek voltak, azért a bűntettek megtörténtében teljesen vétlenek és ártatlanok voltak, csakhogy, hölgyeim és uraim, így kezdeném, gondoltam, ügyelve a macskakövekre, hogy meg ne botoljak, semmi, amit MOST világosan láthatunk, nem MOST kezdődött, mindig, mondanám, a látszólag elmúlt határozza meg a jelent, az észrevétlen, az eltitkolt, az elhallgatott. A nagy irodalom, folytatnám, mindig tudatában van ennek a ténynek, a nagy irodalomban, például Werner Kofler könyveiben, elegendő utalást találhatunk, épp mivel abban a látszólag már elmúlt mindig jelen van, arra is, ami akkor még előttünk áll, tehát arra, ami most van, de szerencsétlen módon azt akkoriban nem vettük észre, illetve ha észrevettük, nem vettük komolyan, mert az irodalommal való foglalkozás, akár és épp a nagy és a legnagyobb irodalommal való foglalkozás, bármilyen szükséges lenne is egyfelől, másfelől azonban, mint annak mindenki számára, aki komolyan foglalkozik irodalommal, épp ennek a foglalkozásnak az alapján világosnak kell lennie, tökéletesen értelmetlen, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, így kezdeném, mind az irodalom csinálása, mind a vele való foglalkozás, akár és épp a nagy és a legnagyobb irodalom csinálása és a vele való foglalkozás tökéletesen értelmetlen, és eme állítás bizonyítására egy gyakran idézett helyet idéznék Werner Kofler Az íróasztalnál című könyvéből: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania a valóságot, nem pedig” –
A fenébe, gondoltam, most megint ott vagyok, ahová nem akartam eljutni,
így semmiképp sem kezdhetem, és elhatároztam, hogy gondolataim körben forgását megakadályozandó a mai napra befejezem a munkát a poétika-előadáson, és a szállásomra visszavezető úton kissé nagyobb figyelmet szentelek Pécsnek.
Tehát újra kelet felé indultam a Király utcán, a Felsőmalom utca irányába, kisebb kerülőket téve a mellékutcákban, régi házak homlokzatai előtt elhaladva, néha ténylegesen csak homlokzatok előtt, amelyeket fagerendákkal támasztottak ki, és nem volt mögöttük ház, nyilván védett homlokzatok voltak, a városkép, a kulturális városkép részei, melyeket egy régóta nem fenntartható állapot csalóka látszatáért őriztek meg. Mégis, gondoltam, milyen barátságos város ez a Pécs, szinte minden házon, amely mellett elmentem, táblákat helyeztek el azzal a felirattal: ELADÓ! vagy ritkábban: KIADÓ!, amit én, mivel a magyarokon kívül mindenki máshoz hasonlóan nem tudok magyarul, üdvözlésnek gondoltam, a vendégek köszöntésének, hiszen a turizmus Pécsen feltörekvő ágazat, és körülbelül olyan értelemben fordítottam le németre vagy inkább karintiaira, hogy „jó napot!”, vagy „szevasz!”, vagy „nyaraljon barátoknál!”. Amikor azonban a szállásomra visszatérve utánanéztem a szótárban, kiderült, hogy nem üdvözlésről volt szó, hanem a feliratok azt jelentették, hogy azok az épületek eladók, illetve kiadók, szinte egész Pécs, úgy tűnt, eladó volt. Hogy az utcák mégis tele voltak emberekkel, főleg fiatalokkal, az annak a körülménynek volt köszönhető, hogy Pécs jelentős egyetemi város volt, de ezek közül a fiatalok közül csak nagyon kevesen akartak itt maradni, még azok közül is, akik itt születtek és nőttek fel, sokan, ahogy azt később a kérdésemre az idegenvezető megerősítette, elhagyták a várost, hogy
Budapestre vagy külföldre menjenek, mint ahogy Karintia lakói is, főleg a Klagenfurti Egyetem hallgatói, a lehető leggyorsabban elhagyták Klagenfurtot és Karintiát, és a jövőben a kilátástalan helyzet miatt, amelybe Karintia a megválasztott képviselők és a velük szövetséges bűnözőbanda ténykedése nyomán került, még nagyobb mértékben fogják elhagyni.
Különös, gondoltam éjjel, az első éjjelemen Pécsen, hogy bármennyire is igyekszem csak erre a városra koncentrálni, és ezen kívül legfeljebb a várost körülvevő Magyarországra, gondolataim mindig visszatérnek Karintiára és a Klagenfurti Egyetem hallgatóira, és ezáltal a poétika-előadásra, amelynek megtartására kötelezettséget vállaltam, és ezért elhatároztam, hogy másnap már kora reggel újabb próbálkozást fogok tenni. Teljesen másképp fogom, gondoltam, alighogy elhagytam a szállásomat, és az előző naphoz hasonlóan a Széchenyi tér felé indultam, a Klagenfurti Egyetem hallgatóit Werner Kofler írásművészetére ráhangolni, egy másik idézettel fogom kezdeni, egy ha nem is Klagenfurtot – az nehéz lenne, elvégre Kofler villachi születésű –, de Karintiát dicsérő idézettel, például A pásztor a sziklán című könyvéből, ahol Karintia és Tirol tartományi alkotmányait összehasonlítva arról ír: „A tirolinak az első bekezdése (…) istenfélelemre int, ami Karintiában, az öngyilkosok és a zabigyerekek hazájában kilátástalan vállalkozás lenne; Ön el se tudja képzelni, mi mindent pacsmagolnak, sóderolnak, sunapunálnak ott össze, óriási, puni, nuni, nuna. Vagyis vulva… Nem, nem, Karintia nem csak az a nemzetiszocialista-szabadságpárti kloáka, aminek ebben a pillanatban tűnik…”, írja Werner Kofler A pásztor a sziklán című – figyelem: 1991-es – könyvében. Alig néhány oldallal korábban, folytatnám, gondoltam, ugyanabban a könyvben a „jövendő tartományi helytartó” beszéde áll, amelyet „a Großelendskopf csúcsán” állva a környező hegyeknek tart, „üdvözli a köröskörül összegyűlt csoportokat, a Schober-csoport, a Goldberg-csoport, a Venediger-csoport, a Haffner-csoport tetőit és csúcsait, hallgassa csak, megígéri, hogy minden csoportot megvéd egy másiknak az igényeivel szemben (…), micsoda erőfeszítés, egy felső-ausztriai műnyelvet használ, hallgassa, hogyan ordít (…) A szabadság értékes adomány, A fény nagyszerű dolog, hallgassa, A kosár ára túl magas – kiordítja a lelkét… A magasság magasabb, mint a mélység, efelől semmi kétség, hallja? De nincs kétség afelől sem: A mélység mélyebb, mint a magasság (…)! Megismétlem, hallgassa, a kosár ára túl magas, úgy üvölt, hogy egészen Felső-Ausztriáig elhallatszik. Az istenkeresők a magasságban keresik Istent, Az aranykeresők a mélységben keresik az aranyat, egészen a Kő-tenger partjáig elhallatszik,
mint a művészetrádióban, hallgassa – Ásványkincseink közé tartozik
az arany, az ezüst és a drágakövek, de a vasérc és az ólom is, csak el ne menjen a hangja…! Püspökünket Egon Kapellarinak hívják, tartományunk fővárosát
Klagenfurtnak, A honismeret megismertet minket hazánkkal, ahogy ellene üvölt
a sötétség hatalmainak, A hegyekben már sokan életüket vesztették, hallgassa, A Frankfurti Iskola rossz iskola, A kék szép szín, A pipa színe barna.”
Időközben a Ferencesek utcájába megérkezve, és tovább nyugat felé, a belvárosból kifelé haladva, kimerülten a hosszú, bár így is kissé rövidített, megerőltető idézettől, gondoltam, úgy folytatnám a Klagenfurti Egyetem hallgatói előtt, hogy, amint láthatjuk, ha figyelmesen olvassuk, behatóan feldolgozzuk és szakszerűen elemezzük a szóban forgó szöveghelyet, amely első pillantásra – és az első pillantás mindig csal (még ha ezen túlmenően ajánlatos lenne is a Grimm-féle Gyermek- és családi mesék olvasása) – egy elemi iskolai gyakorlófüzetből látszik ihletet meríteni, hogy tehát már 1991-ben mindenki előtt világos lehetett volna, hogy mi vár Karintiára, ha az elvakított választók nem térnek idejében észre, vagy nem térítik őket észre, de természetesen, mondanám, ahogy az osztrák irodalom egy másik, bár másféleképpen nagy alakja mondta volna, senki nem akadt, aki ezt megszívlelte volna, és megpróbált volna ebben a tekintetben a valóságra hatni, nem utolsósorban azért, mert mindenki, főleg minden gondolkodó és ezért irodalommal foglalkozó ember tudja, hogy az irodalommal való foglalkozás tökéletes értelmetlenség, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, ahogy az Werner Kofler egy másik, Az íróasztalnál című prózájának egyik szöveghelyéből is kiderül: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania
a valóságot, nem pedig alávetnie magát neki, és ez az írásra is” –
Ez őrület! Dühömben, hogy ismét, bár épp egy széles úton megyek, ugyanabba
a zsákutcába kerültem, a pizzaszelet maradékát, amelyet néhány perccel ezelőtt vettem az útra, az egyik házon elhelyezett, „Eladó!” feliratú táblához vágtam, amit több járókelő szemrehányó szemmel és fejcsóválva nyugtázott. Mások viszont meglepetésemre helyeslő bólintással reagáltak, egy fiatal pár még tapsolt is, én mégis igyekeztem eltűnni féktelenségem szemtanúinak látóköréből, és sietős léptekkel, földre szegezett tekintettel, a továbbiakban a legkevésbé sem törődve az utcanevekkel, vagy a városképpel, vagy egyáltalán, Péccsel, nyugati irányba indultam. A járókelők megfogyatkoztak, ezzel szemben itt már voltak autók, elhagytam a belvárost, a sétálóövezetet, és bár most kevesebb ember vett körül, mint korábban, de egyre hangosabb lett körülöttem a hangzavar, amelynek nem találtam az eredetét, még akkor sem, amikor ismét fel mertem emelni a tekintetem. Egy lakónegyedben voltam, többemeletes háztömbök álltak az utca jobb és bal oldalán, és közöttük egy kis bevásárlóközpont. Csak nagy ritkán mentek el mellettem emberek, akik nem vettek rólam tudomást, hallgattak vagy egymással beszélgettek, és mégis világosan hallottam egy sok hangból álló kórust, amely egyfolytában az „Eladó! Kiadó!” szavakat ismételgette. Időnként szólóhangok emelkedtek ki az ostinatóból, számomra ismeretlen nyelven, nyilván főleg magyarul, de úgy tűnt, szláv, sőt afrikai és ázsiai hangok is vannak köztük, némelyik csak morog, mások tébolyultan nevetnek, megint mások páni félelmükben ordítoznak. Körülnéztem, honnan eredhetnek a hangok, de nem láttam semmit, csak az egyforma lakóházakat, tipikus külváros, amilyen minden városban,
még a kulturális fővárosokban is van, senki nincs az erkélyeken, az ablakok
zárva. Az „Eladó! Kiadó!” kiáltásokat azonban továbbra is hallani lehetett, és
most már német nyelvtöredékeket is kihallottam belőlük, számomra jól ismert,
mégis rejtélyes szavakat, „Nothung, Nothung /Input Output… Knochenműhle,
Pulvermühle /Schornstein, Industrie!”, idézet Werner Kofler Rejtett önmegfigyelés című prózájából, az abban az elbeszélő én által (melyik? Aha, már hallom is a Klagenfurti Egyetem hallgatói közül azoknak a közbekiáltását, akik előzőleg már foglalkoztak Werner Kofler írásművészetével, melyik én? Melyik én szólal meg itt a Werner Kofler prózájában fellelhető, gyakran egyidejűleg fellépő, egymást állandóan félbeszakító elbeszélő ének sokaságából? Mindegy, kiáltanám, ezzel most ne töltsük az időt, hadd mondjam tovább), tehát a Rejtett önmegfigyelésben az elbeszélő én által írt, „Alpesi mondák és családi mesék” címet viselő szövegből, amely mintapéldája egyfelől a különböző stíluseszközök, másfelől a történelmi korszakok kombinációjának, ami Werner Kofler prózájának egyik legfőbb jellemzője. „Nothung, Nothung /Input Output… Knochenműhle, Pulvermühle /Schornstein, Industrie!”, harsogtak továbbra is a hangok, és én megfordultam a saját tengelyem körül, hogy lássam, honnan eredhetnek a hangok, és hirtelen egy óriási épület előtt álltam, amelyet idefelé jövet észre se vettem – igaz, mint említettem, sokáig földre szegezett tekintettel mentem –, egy huszonöt emeletes, lepusztult, nyilvánvalóan lakatlan toronyház előtt, amelynek ablakait javarészt kiszedték, erkélyei repedeztek, töredeztek. Ez nem lehet más, villant fel bennem, mint a híres-nevezetes „lakatlan toronyház” vagy „kísértetház”, amelyről már Ausztriában, Pécsre való elutazásom előtt mesélt nekem egy írókollégám, egy – mint mondta – 1974-ben épített, a kommunista rezsim építészetére nagyon jellemző épület, amelynek lakóit 1989-ben ki kellett költöztetni, és máshol
kellett elhelyezni, mert attól kellett tartani, hogy összeomlik – mármint a ház,
nem a rezsim, de egyébként az is –, és azóta üresen áll, helyrehozni nem lehet, de a rendkívüli költségek miatt lebontani sem, például robbantással. Úgy tűnt, onnan jönnek a hangok, ezért a bizonyosság kedvéért megkerültem az épületet, amelyet rögtönzött kerítéssel vettek körül, de nem láttam senkit, olyan volt, mintha a hangok az agyamból jöttek volna, mintha a Werner Kofler írásművészetével való intenzív foglalkozás hallucinációt okozott volna. És tényleg, most már sorra jöttek az idézetek a szövegeiből, „bár nem járt NAPOLÁ-ba, mégis »igen derék hitlerjunge« volt, mondta a tartományfőnök úr”, hallottam például – Guggile, 1975 –, aztán megint – Treblinka táncos kávéház, 2001 – „Wannsee-konferencia – strandröplabda! endlösung – strandröplabda! Sonderkommando– strandröplabda! Különleges bánásmód – strandröplabda! Reinhard-akció – strandröplabda!”, elvegyülve az „Eladó! Kiadó!” kórusával, míg végül egy folyton ismétlődő „Nem, semmit! Soha semmit nem hallottunk! Nem tudtuk! Nem tudtunk semmit!!” – szintén Treblinka táncos kávéház, 2001 –, megint más panaszos hangok szólaltak meg, arab és afrikai nyelveket véltem felismerni, köztük pedig délszláv énekeket. Hogy ezek kétségtelenül valóságos, emberi nyelvek voltak, amelyek az előadott formában, még ha a tartalmat nem értettem is, hangzásukat tekintve nagyon szépek voltak, megerősített abban a feltételezésemben, hogy ezeknek a hangoknak az eredete mégsem hallucináció volt, amelyet a klagenfurti
poétika-előadásra való felkészülésem és a Werner Kofler írásművészetével való
intenzív foglalkozásom által felfűtött fantáziám okozott, hanem tényleg léteztek.
Mégis megtiltottam magamnak, hogy utánuk nézzek, ugyanis már nem
tudtam elviselni ezt a hangzavart, ha nem megyek el innen, gondoltam, ez a
hangzavar szétveti a fejemet, és menekülőre fogtam a dolgot, befordultam a legközelebbi mellékutcába, és amikor újra megfordultam, nagyon csodálkoztam, hogy a toronyházból, amely a körülötte levő házaknál sokszor magasabb volt, már nem láttam semmit. Bementem egy félhomályos borozóba, és ledöntöttem több pohár vörösbort, miközben a csapos, akivel csak kézjelekkel tudtam megértetni magam, gyanakodva figyelt. Bizonyára attól tartott, hogy egy őrülttel vagy egy kémmel van dolga, ugyanis szokásommal ellentétben rögtön elővettem a hátizsákomból a jegyzetfüzetemet, és lejegyeztem az idézeteket, amiket hallottam, mert fontosnak tűntek számomra, tipikusnak Werner Kofler írásművészetére, ezért fel akartam használni őket a klagenfurti poétika-előadásomban.
Amikor órákkal később és a bortól ködös fejjel visszatértem a szállásomra, az
ágyra vetettem magam, és azonnal elaludtam, és álomtalanul aludtam másnap
reggelig. A reggeli után, mivel el akartam kerülni, hogy a tegnapi élményeimre
gondoljak, az volt az első dolgom, hogy bementem egy idegenforgalmi irodába,
és érdeklődtem, hogy lehetséges volna-e szerződtetni egy napra egy idegenvezetőt, aki megmutatná nekem Pécs legfontosabb látnivalóit, és abban a pillanatban megjelent az egyik szomszédos helyiségből egy fiatal nő, aki nyilvánvalóan csak egy ilyen ajánlatra várt, fogta a kabátját és az esernyőjét – nem esett az eső, de idegenvezetőként nyilván megszokta, hogy mindig van nála esernyő –, és indult is velem kifelé, miközben akcentus nélküli németséggel máris elhalmozott történelmi tényekkel, évszámokkal, uralkodónevekkel, amelyeket képtelenség lett volna mind megjegyezni, és én nem is próbáltam őket megjegyezni, mivel a tervezett munkáim szempontjából nem volt jelentőségük, sem a poétika-előadás szempontjából, ugyanis a Klagenfurti Egyetem hallgatói nem azért fognak eljönni az előadásra, hogy megtudjanak valami Pécsről, hanem hogy Werner Kofler írásművészetével foglalkozzanak, sem a vendéglátóim számára megírandó szöveg szempontjából, ugyanis ők minden bizonnyal jól ismerték a város történetét.
Mégis nagyon elégedett voltam a döntésemmel, hogy szerződtettem egy idegenvezetőt, rövid idő alatt számos lepusztult és helyreállított palotát mutatott meg nekem, rég bezárt és még működő ipari üzemet, katakombákba és múzeumokba kalauzolt el, és végül – most felülről is megnézzük a várost, mondta – egy dombra, ahonnan tényleg be lehetett látni egész Pécset. Megköszöntem a munkáját, az előre meghatározott tiszteletdíja mellé nagyvonalú borravalót is adtam, és még arra kértem, mielőtt elbocsátottam volna, hogy mutassa meg nekem, hol van a lakatlan toronyház, amelyet különös módon, mondtam, nem látok innen, pedig az a legmagasabb épület a városban. Az idegenvezető csodálkozva nézett rám, lakatlan toronyház, mormogta, lakatlan toronyház, lakatlan toronyház… Nem, arról nem tud, soha nem hallott még lakatlan toronyházról. De hát én tegnap jártam a közelében, kiáltottam, nincs messze az óvárostól, egy huszonöt emeletes, üresen álló épület, ismernie kell! Az idegenvezető a fejét rázta. Pécsen nincs ilyen magas épület, főleg nem üresen álló, de… Igen, most már emlékszik, egyszer már kérdezték erről, egy éve, szintén egy osztrák ember, ha nem téved. Úgy látszik, Ausztriában furcsa történetek keringenek Pécsről, mondta, egyszer régebben például egy megint másik osztrák látogató azt mesélte neki, hogy Pécs egyedül annak köszönheti, hogy a második világháborúban úgyszólván sértetlen maradt, hogy egy amerikai, de pécsi származású repülőtiszt kitörölte szülővárosát a légitámadásokhoz használt térképekről. Abszolút kalandos, minden kétséget kizáróan kitalált történet, biztosan én is ezt gondolom róla, mondta az
idegenvezető, de még ez is hihetőnek tűnik neki ahhoz az állításhoz képest, hogy létezik Pécsen egy lakatlan toronyház, egy huszonöt emeletes, amely évtizedek óta üresen áll, és mégsem bontották le, egy ilyen állítás több mint nevetséges, ez már egyenesen szörnyűség. De ha nem lennék elégedett ezzel az információval, mondta, akkor meg tudja kérdezni a führert, a führer várostörténeti szakember, és úgy ismeri Pécset, mint senki más. A valódi nevét nem tudja, mindenki csak führernek hívja, nem is annyira azért, mert dunai sváb, hanem mert állítása szerint a múlt század nyolcvanas éveiben a berlini Német Történeti Múzeumban dolgozott tárlatvezetőként, sőt, ebbéli minőségében még az irodalomba is bekerült, egy bizonyos Kogler vagy Kofler nevű író örökítette meg.
Ettől a közléstől a végsőkig izgalomba kerülvén azt mondtam az idegenvezetőnek, hogy én természetesen hiszek neki, és a lakatlan toronyházat illetően nyilvánvalóan én tévedtem, ennek ellenére mondja meg nekem, hol találom meg ezt a führert, mert mindenképp beszélni szeretnék vele, nem a lakatlan toronyház miatt, hanem mert nekem – micsoda véletlen, kiáltottam – néhány hét múlva a Klagenfurti Egyetemen poétika-előadást kell tartanom, amelynek középpontjában éppen ez az író, Kofler, nem Kogler, hanem Kofler, Werner Kofler áll majd.
Hát, ez nem olyan egyszerű, mondta az idegenvezető, a führernek nincs állandó
lakhelye, többnyire ónémet vendéglőkben tartózkodik, vagy utcai padokon a
Lenau-ház környékén, keressek ott egyedül üldögélő, idősebb férfiakat, menjek
oda hozzájuk, és mondjam nekik: „Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes”, és ha
azt a választ kapom: „Hideg szél húz az utcán. Hallgatod”,** akkor megtaláltam
a führert.
Az örömtől és izgatottságtól magamon kívül, hogy itt, Pécsen esetleg egy
olyan személyt találok, aki Werner Kofler prózájában egy szereplő mintájául
szolgált – még akkor is, gondoltam, ha Az íróasztalnál című prózájában szereplő
tárlatvezetőnek a valódi führerhez nem sok köze lehet, hiszen Werner Kofler soha nem arra törekedett, hogy visszaadja a valóságot, hanem arra, hogy elpusztítsa –, otthagytam az idegenvezetőt, lesiettem a dombról, és egyenesen a Lenauházhoz mentem, és a Lenau-ház környékén több padon üldögélő férfit is megszólítottam, de mindegyik csak a fejét rázta, a jelek szerint egyikük sem beszélt más nyelvet a magyaron kívül. Már épp fel akartam adni a keresést, és kimerülten lerogytam magam is egy padra, amikor valaki a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Maga az, Eichmann testvér?” Rögtön felismertem az idézetet Werner Kofler Rejtett önmegfigyelés című prózájából, és nagy lélekjelenléttel azt válaszoltam: „Én vagyok, Fleischmann atya” (ha azt mondtam volna: „Én vagyok, Baum testvér”, végem lett volna), mire az ismeretlen férfi leült mellém, és a továbbiakban nem törődött velem. Hosszú hallgatás után odasúgtam neki: „Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes, mit szól hozzá?”, és azt a választ kaptam: „Hideg szél húz az utcán. Hallgatod”. Valóban, megtaláltam a führert. Udvariasan megkérdeztem tőle, feltehetek-e neki néhány kérdést, és igenlő választ adott, azt kérdezek tőle, amit akarok, és tényleg készségesen válaszolt, mesélt a berlini éveiről, a Német Történeti Múzeumról, nagyszerű projekt, mondta, főleg a megsemmisítőtáborok,
a megsemmisítőtáborok mint tér-a-térben-installációk, a marcipánból
és hasonló anyagokból életnagyságban elkészített holttestek is, remekmű!
A rémület varázsa bejárható formában, kiáltotta, bámulatos! Mindent pontosan úgy mesélt el, ahogy azt Werner Kofler Az íróasztalnál című prózájában leírta, olyan részletekig menő hűséggel, hogy azt gondoltam, mivel mindazok után, amit Pécsen megtudtam Werner Kofler írásművészetéről, indokoltnak látszott, hogy a poétika-előadásomban részletesen beszéljek a Német Történeti Múzeumról, meg kell kérnem a Klagenfurti Egyetem hallgatóit, hogy olvassák el az erre vonatkozó fejezetet, és azt mondtam, amikor a führer befejezte az elbeszélését, hogy engem azért meglep, hogy tényleg létezik ez a múzeum, én azt gondoltam, hogy Werner Kofler irodalmi kitalációja. A führer nevetett. Persze, hogy kitaláció a múzeum, mondta, de ugyanolyan valóság, és ha nem MOST valóság, akkor talán később lesz valóság, ahogy ő maga is egyszerre kitaláció és valóság, végül is egyfelől most itt áll előttem a valóságban, másfelől később fiktív szereplőként fog megjelenni a klagenfurti poétika-előadásomban, és én vajon nem vagyok-e egyszerre valóság és kitaláció, tette hozzá, nem beszélek-e egyfelől valódi mivoltomban a Klagenfurti Egyetem hallgatóihoz, hogy másfelől fiktív elbeszélőként
lépjek fel egy amúgy elég kalandosan hangzó, Pécsen játszódó történetben,
amely egy lakatlan toronyházról szól? Igen, igen, kiáltotta, az idegenvezető felkészített az ön látogatására, mesélt az ön pimaszságáról! Hogy ebben a városban egy lakatlan toronyház, egy huszonöt emeletes, évtizedek óta üresen álló kísértetház van, amit mégsem bontottak le, ezt állította ön, ugye? Ennél nagyobb pimaszságot még nem hallottam, ez egyszerűen felháborító, ez, ahogy a Kogler vagy Kofler nevű író mondta volna, példátlan impertinencia! Vérlázító, kiáltotta, egyre jobban dühbe gurulva, hát ilyen nincs, sem itt, sem máshol, és azt tanácsolja nekem, ne kérdezősködjek soha többé lakatlan toronyház után, különben más eszközökhöz fog folyamodni, és akkor megtanulom, hol lakik az atyaúristen!
Az utolsó szavakat már csak távolról hallottam, ugyanis rögtön a dühkitörése
elején futásnak eredtem a Jókai tér irányába, és csak futottam, el, el ettől a szörnyetegtől, és csak némi idő elteltével vettem észre, hogy a lábaim maguktól arrafelé vittek, amerre egyszer már jártam, a Ferencesek utcáján kifelé, arra, ahol előző nap a lakatlan toronyházat láttam. És valóban, már hallottam is újra a hangzavart, „Eladó! Kiadó!”, zengett a fülemben, egyre hangosabban, egyre hangosabban, és bekapcsolódott egy másik kórus is, németül, „nem, semmit! Soha semmit nem hallottunk!
Nem tudtuk! Nem tudtunk semmit!”, és a két kórusból megint kiemelkedett
egy magányos hang, ezúttal magyarul, de mintha rögtön elhangzott volna szimultán fordításban is, kifejezetten az én kedvemért, „nézze a tartomány helytartóját – kiáltotta –, mint egy tölgy, úgy áll a síkon, és a rétekhez és tavakhoz beszél, hallja, hogyan ordít? A szabadság értékes adomány, A fény nagyszerű dolog, hallgassa, A kosár ára túl magas – kiordítja a lelkét… A magasság magasabb, mint a mélység, efelől semmi kétség, hallja? De nincs kétség afelől sem: A mélység mélyebb, mint a magasság! Megismétlem, hallgassa, a kosár ára túl magas, úgy ordít, hogy egészen Romániáig elhallatszik. Az istenkeresők a magasságban keresik Istent, Az aranykeresők a mélységben keresik az aranyat, Ha nem lenne Gonosz, hogyan győzhetne a Jó, még Horvátországban és Szerbiában is hallják, mint a művészetrádióban, hallgassa
– Királyunkat Szent Istvánnak hívják, fővárosunkat Budapestnek, a honismeret
megismertet minket hazánkkal, ahogy ellene üvölt a sötétség hatalmainak, A
síkságokon már sokan életüket vesztették, hallgassa, A gonosz jót tesz a Jónak,
Hazánk mindenütt jelenvaló!”
És amikor felnéztem, ott állt előttem a lakatlan toronyház, de már nem volt
lakatlan, a kerítés eltűnt, semmi sem akadályozta a belépést, és örömmel beléptem, és felszólítanám, gondoltam, a Klagenfurti Egyetem hallgatóit, hogy kövessenek ebbe az épületbe, az irodalom háza lett, ahogy az Werner Kofler írásművészetében is olvasható egy helyen, „az ablakok ünnepi kivilágításban, a helyiségek tele költőkkel, író, éneklő, étkező, térdeplő, lármázó, vadul gesztikuláló, vonósnégyest vagy vezérnégyest játszó, vagy akár a testi örömöknek hódoló költőkkel; és közben, az egyetlen sötét szobában, a nyitott ablakon át csak egy felizzó cigarettáról felismerhetően” – – –
Pécs, 2015. március 9–22.

(Szijj Ferenc fordítása)