Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
Pécsi Íróprogram ::


Vjacseszláv Ár-Szergi: Etüdök a magyar füzetekből


…2014 legvégén, vagy lehet, hogy február első napjain, az írói utam Magyarországra vezetett, Pécs városába. Magyarországon január és február, természetesen, nem teljesen olyan, mint a szülőföldemen, a Káma partján, ahol a téli hónapokban mindenhova ellátogat a mi jó, öreg udmurt Tol Bubánk. Szerintünk a Télapó északról érkezett hozzánk. Mondhatnánk, ő az orosz Gyed Maroz kollégája. Ahogy megrázza a szakállát, üt egyet a botjával, és hóvihar kerekedik, felsüvít a nem éppen déli szél, és jelentős havazás sújtja a városokat és falvakat. Igen, mindez – a csípős fagy alatt! Akkor a csípős széltől kedves pír izzik a déli udmurtok arcán, akárcsak a fontoskodó süvöltők melle. És nem lehet levenni a tekintetet a fiatal udmurtokról, mintha szerényen felemelkedtek volna a tájban. Az életükre tekintve mosolyog a látogató, ó, fiatalság, ó, udmurt tél!..
Ilyen ráérős gondolatokkal utaztam Pécsre régi barátom, Kozmács István autójában. Ő az én magyar közvetítőm, tudós-filológus, oktató, vidám utazó barátom. A budapesti reptéren várt, amikor a moszkvai repülővel megérkeztem, majd szeretettel vitt el magukhoz vendégségbe Kecskemétre, ahol egy kellemes vacsorát töltöttünk el öten. Hárman az asztalnál - én, István és a felesége Zsuzsa; ketten pedig az asztal alatt – két kutyafelség hihetetlenül nagy zajjal, a viszonyok viharos tisztázásával. Egyidejűleg ők, a kövér kolbászok négy gyufalábacskával, fröcskölő pofával, kurta farokkal, összekoszolták a nadrágomat, amelyet csak egy héttel ezelőtt vásároltam az útra Izsevszkben. A nadrágom sírt, de én nem. Az öröm, hogy találkozhatok a barátaimmal, mindent betöltött. Megosztottam azt a két mopsszal is.
Manapság sajnos kevés a jó barát. Ahogy mondják, „Szétszórta már a messzeség, Vagy már a sírok átölelték” . Istvánnal már majdnem egy negyed évszázada vagyunk barátok, és ez idő alatt, azt hiszem, sok mindent megéltünk. Istvánról sok jót lehet mondani. De ez is kevés lenne. Hiszen a legfontosabb, hogy jó ember. Vele az anyanyelvemen beszélgetünk mindenféle közvetítő és tolmács nélkül. Gyakran kapom magam azon a gondolaton, hogy Kozmács István egy bizonyos szempontból jobban ismeri az anyanyelvemet, mint én magam. Ezekben az esetekben magamat nyugtatom: igen, ez rendben van, hiszen ő igazi finnugor nyelvész. És itt a hangsúly az igazin van. Igen, Kozmács István őszinte és igaz mindenben. A tudományban, utazásban, táncban, énekben, az emberekhez való viszonyulásában, a baráti asztalnál, a kedves szépségek tekintete előtt, az egyetemi előadótermekben, az autója kormányánál – mindenhol jó! Ezen kívül jó megjelenésű ember. Úgy gondolom, hogy Csehov a legnagyobb, legbölcsebb mondásában pont az ilyen kozmácsistvánokra gondol: „Az emberben minden legyen szép, az arca, a ruhája, a lelke és a gondolatai is…” Ez mind elmondható Kozmács Istvánról!
Az autópálya Szegedről, ahova útközben beugrottunk a reggeli kecskeméti indulás után, szűknek és nagyon kanyargósnak tűnt Pécsre menet. A kanyarokban itt-ott megmutatkozott egy-egy hóbuckamaradvány, közúti munkagépek által a közepüknél átvágva. De a hó mint olyan már meg se figyelhető az útról. És az én szívem hirtelen elszomorodott a téli környezet oximoronjától. Tél van, biz Isten, de hó nincs. És itt élnek emberek, szegények, hó nélkül... Az úton néhol keresztülfutnak testes madarak, pulykafélék. Arra gondoltam, ezek talán fácánok. Még soha nem láttam őket szabadon. De a pokolba is velük…
Szürkés mezők, sarjerdők ligetekkel, hihetetlen göcsörtös fákkal, se nem magasak, se nem alacsonyak... Az ég színtelen, éjszakai pizsamát próbál magára ölteni... A magyar út kitűnő, a miénknél különb, átvezet minket a magyar télen Pécsre, álomba hív. „Aludj, aludj, iz’, iz’…”- mosolygott rám az autó sofőrje – Kozmács István és a szavaitól hihetetlenül kényelmessé vált számomra ezen a Földön. Elbóbiskoltam. Álmomban egy csapat fiatal jávorszarvast láttam, a Káma folyó hegyvidéki partjára kivonulva. Szépek, karcsúak, a csoport élén szarvasbika. És hirtelen a bika felbőgött, arcát a magasba emelve. Buuu! Homlokommal beleütközöm az autó elülső részébe és felébredek. Jó álom volt, harcias… Felélénkültem. Végtére is Pécsre megyünk. Filológiai analógia nélkül nem valami orosz sütőbe , hanem a magyar Pécs városába. Bár a „Pécs” elnevezés nem magyar eredetű itt sem, hanem szláv. Ahogy nekem magyarázták a nagymorva „pjaty”-ból jött létre. Tehát számnév. És hogy miért „pjaty”? A történet úgy hangzik, hogy ez a város első írásos emlékekben Quinque Ecclesiae (öt templom), németül Fünfkirchen néven szerepelt. Szóval, bizonyára, egy időben öt templom volt ebben a városban, és innen jött a szláv neve „Pécs”, ennyi. No, rendben.
István mindent tud Magyarországról, legalábbis mindent, ami érdekes lehet nekem mint finnugor költőnek, nem politikusnak és nem történésznek, hanem átlagembernek. Anélkül, hogy belebocsátkozna körmönfont történelmi dátumokba, politikai irányokba, stb. Mintegy panoramikusan és lírikusan. Pécsig már csak egészen kevés van hátra, vagy lehet, hogy több mint a kevés – ahogy az udmurtok mondják. Mentünk az úton a régi római város, Sopianae, a frank Quinque Basilicae stb., a mai magyar Pécs felé, mentünk és mentünk, mint akiket a jobb életet kereső emberek áradata elsodort valamikor. Saját akaratból is, kényszerből is. Illírek, pannónok, kelták, rómaiak, hunok, gótok, bizánciak, longobárdok, avarok, frankok, szlávok, törökök… 899-ben jöttek ide magyarok a jelenlegi Magyarország dél-nyugati részére Ete és Bojta vezér vezetésével és mondták: „Íme, a Hazánk!” És a világ, nem kevés vita után, beleegyezett. Mert a magyarok felbukkantak itt, ráncba szedték ezt a földet, mint a saját ígéretföldjüket, gondozták, dédelgették szeretettel, lelkiismeretesen. Képzeljék el, hogy a saját idejében a Mecsek lábánál, ahol évszázadok óta áll Pécs, csak körtéből 170 féle fajtát termesztettek. Ezt még Cselebi török utazó, történetíró is megerősítette (neki 42 fajtát sikerült megkóstolnia!), a törökök pedig szakértők voltak a körték tekintetében. Mint ahogy a vörös bor tekintetében – amely vörös szőlőből készül – híressé váltak a Mecsek körüli hegyek egész Európában – ahogy a kadarkával is. Nem, isten bizony, az emberek már régen is tudták, hogy kell élni... Mindenféle kütyü nélkül, mind lelkileg, mind testileg.
Ezekkel a gondolatokkal utaztam Pécsre kényelmesen. István tud beszélni, de hallgatni is. A képesség jól hallgatni tehetség, amikor a hallgatás valóban hallgatásnak hat, és nem feszült szünetnek. Istvánnak ehhez is volt tehetsége. Időnként ránéztem. Úristen, én egyáltalán nem látom őt öregnek. Számomra mindig ugyanolyan marad, mint negyed évszázada volt. És én? Én sajnos nem fiatalodom. Istvánnak profilból római orra van, kun vágású szeme, és kalóz szakálla az állán. Bajusza nincsen, bajszot én hordok helyette. Már vagy 16 éves korom óta. Csak egyszer a hadseregben, a szolgálat első éveiben, borotválták le a bajszom tompa pengével és ezzel a világ legboldogtalanabb emberévé váltam... Úgy tűnt számomra, hogy mindenki mutogatott rám, „fehér arcú!” És mindenki rajtam nevetett.
Az úton jó mindenfélén elgondolkodni, mindenen, amin otthon nem gondolkodnék. Tetszik nekem ez a kanyargós januári-februári magyar út, ez a nem feltűnő természet az autó ablakából, a vaskos vadnyulak lusta ugrásaikkal szelik át az utat. Vagy talán ezek valamilyen különös magyar nyuszik – olyan magabiztosak… Az Isten legyen velük. Úgy rémlett, mintha már jártam volna ezen a tájon, deja vu, hisz soha, de soha nem jártam ez idáig itt. Ezt érzem mindenben, ami magyar és összetalálkozom vele az életben. Legyen az akár hatalmas Ikarus busz, Puskás elképesztő góljai, „Hungar-produkt” gyümölcs- és zöldségkonzervek. Úgy érzem, ez mind az enyém is… Hogy ennek mind köze van hozzám is! Isten bizony! Minden „miértnek” meg kell lennie a saját válaszának, akár alkalmazottan, akár semmilyen módon nem pályázva a kizárólagos igazságra. Tehát a saját érvelő válaszaimat a közelség érzésének megmagyarázásához, messziről fogom kezdeni. Kezdem a legegyszerűbbel. Szóval a maga idejében kiadott, orosz tudós, történész, Mihail Kudjakov (1894-1936), akivel a GULAG végzett, amiért tisztelte és emberként tekintett az udmurtokra és a tatárokra, tett egy nagy kísérletet egy gyűjtemény elkészítésére, amelyben néhány udmurt népi anyagot rendezett volna egyetlen eposzba, sajnos, műfajilag nem valósult meg, viszont átfordult más mobilabb, az udmurtok népi művészetének szóbeli formáiba, elsősorban dalokba stb. Kudjakovnak bámulatos előéneke van, az egyik legrégibb udmurt énekből átvéve, amelynek a hitelessége lenyűgöz. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek onnan. Hadd emlékeztessem magamat és Önöket:
Azon a vidéken, ahol gyorsak a folyók,
ahol a Csepca folyó kéklik,
ahol az erdőkben medvék élnek,
ahol merészen bátrak az emberek,
ott keletkeztek ezek a dalok.
Ezek az ősi legendák.
Azon a vidéken élnek az udmurtok:
Vatka és Kalmez ősök
Szudzsa hatalmas népe,
Közelükben telepedtek le
Idegen nagyságok,
Számos korszakok…

Ez, Istenem, igazgyöngy, amelyet a Káma hulláma adott az emberiségnek. Tovább! „Azon a vidéken élnek az udmurtok / Vatka és Kalmez ősök / Szudzsa hatalmas népe…” Mindenki tudja, igen, hogy a mai udmurt nép alapja vatkák és kalmezek összefonódása Szudzsa népének köszönhetően, amelyhez tartozom én is, a családom és őseink. Sudzsa, Sugyja, Csudza, Csugy… Van olyan, faktúrákat és alapokat nem nélkülöző vélemény, hogy valójában ez nem is udmurt, hanem a jelenlegi lakhelyére délről és délkeletről, elsősorban a sztyeppéről ide vándorolt nemzetség. Megérkezve éppen a különböző nemzetségek egyetlen udmurt etnikumba való összeforrásának időszakában. Éppen ezért a vatkák és kalmezek között Szudzsa udmurt néppé vált, bevezetve az udmurt összetételt az alapokba. Szudzsa férfinépe mostanság is a legtöbb esetben masszív felépítésűek, sötéthajúak és a természeti beállítottságuk tekintetében is talpraesettebbek, mint a világos és vöröses hajú, vézna, lassú, alacsony, simulékony, ránézésre egyszerű és ravasz vatka és kalmez földijeik. Azt mondják, hogy Szudzsa népe Izsevszkhez, az Udmurt Köztársaság jelenlegi fővárosához, közeli származása idézte elő néhány élelmes karakterüket, talpraesettségüket. Én viszont azt gondolom, ez nem így van. Úgy vélem, hogy az udmurtok, Szudzsa népe, nagy tapasztalatokat szereztek más népekkel való kapcsolataiknak köszönhetően, akik megtöltötték a sztyeppéket, ahol a népek mozgása a korai középkor idején is szó szerint forrt: szkíták, szarmaták, törökök, kipcsákok, kunok, alánok, kazárok, hunok, ugorok… Hisz a korai magyarok elég hosszasan éltek egészen közel ide, kicsit délre az udmurt földektől a jelenlegi Baskíria területén. Észak-Baskíriában, a jelenleg tatár területein és Udmurtföldön még most is találhatóak helységek magyar településnevekkel. Udmurtföldön például van egy falu Magyarovo elnevezéssel. Emiatt azt hiszem, hogy az én Szudzsám ősei nem kevésszer érintkeztek az akkor még a szomszédságban állomásozó magyarokkal, akik épp úton voltak Pannóniába, a Dunához… Sőt, lehet, hogy az őseink maguk is magyarok voltak. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek! De az tény, hogy a Szudzsa udmurtok nem veszítették el saját, őseiktől örökölt figyelemre méltó minőségüket. Vagyunk, emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk. Így gondolom, mikor látom udmurt férfiművészeinket, Szudzsa nemzetét. Pjotr Jolkint, Vaszilij Morozovot, Gennagyij Bekmanov színészt, és az bűnös írót, Vjacseszlav Ar-Szergit. Tehát mit akarok mondani? Azt akarom mondani, hogy számunkra a magyarok ismertek és nem idegenek. Nem csak azért, mert finnugor nyelvet beszélünk, hanem valami olyasmi miatt is, amelyet lelki rokonságnak neveznek.
Ilyen gondolatokkal nézek Istvánra, aki közben az autót vezeti, és a minket körülvevő tájra, amelyben 100 km/órás sebességgel haladunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy az elődeink, Istváné és az enyém, mindenképpen találkoztak valahol a Volga, a Káma, a Belaja folyó partján... és közösen raktak tüzet. Félretették az íjaikat és kardjaikat, elővették a saját zenéiket és jó ital mellett hosszan énekelték saját dalaikat, egymást tolmács nélkül is megértve. Ez talán a szituatív emlékezet, amelytől nem érzem magam idegennek Magyarországon. Itt mindig ez az érzés éget – melegen és világosan. Néha szemrehányást teszek az őseimnek – miért nem jöttünk mi is nyugatra, együtt a magyarokkal? Kedvünkre heverhetnénk Pannónia meleg szellői alatt, igazi Tokaji bort és pálinkát ihatnánk egy borozóban. Hiszen néhányan a böszörmény nemzetségből, mondják, eljöttek a magyarokkal, és most magyar városokban élnek – például Hajdúböszörményben és Böszörményvárosban... Erről hihetetlenül meggyőzően mesélt nekem Mihail Fedotov barátom, a kiemelkedő böszörmény költő, a saját nemzete tekintetében egyetlen a maga nemében. De a sors kegyetlen és Misának nem adatott meg, hogy beteljesüljön az álma, hogy a „böszörmény” Magyarországon legyen – Hajdúböszörményben… Legyen neki könnyű a föld. Nincs több ilyen tehetséges költő.
De Haza van. Ahogy a mi Gerd Kuzebajunk (1898-1937) írta:
Fia vagyok én a mord kámai tájnak,
erdők mélységére vetett udmurt élet.
Ismerem a nádast, megszoktam a lápot,
ahol nyoma elvész a lábnak és keréknek.
Mint a szakadékok, olyan vad a lelkem,
hidegéhez még a tél fagya sem ér fel.
Izmomat edzettem az erős harcban,
küzdve a sötétség konok istenével.
Tudom én, a zordon rengetegen túlról
fehér menyasszonyként jön felém az irtás.
Hidat építek át a folyón, lápon –
izmomat itatja fentről a nap-izzás.
Rémítsen bár dérrel Invozsó istennő,
Kildzsin bár üssön viharzó szeszéllyel,
hidat én építek távoli kékséghez,
egyesülök végül az álomi széppel.
/Nagy László fordítása/

Nem adatott meg Gerd Kuzebajunknak, hogy találkozzon az álomi széppel. A Gulag lelövette, a karjalai Szandarmohban, 1937-ben – „ellenforradalom”. Nem szabad ennyire szeretned és boldogságot kívánnod a saját népednek – ez volt a csekista ítélet.
Nos, ha tovább folytatom a válaszkeresést a kérdésre, hogy miért olyan közeliek számomra a magyarok és minden, ami magyar, nem csak Petőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós nyomán…, akkor olyan mélységig lehet leásni, hogy egészen Ádámig és Éváig eljuthatunk. De különösen egy filozófiai csésze teáig Pusztai Jánossal, a finnugrisztika ikonikus személyiségével... Az az igazság, hogy a finnugor népek közül a szívemhez a külföldiek közül a magyarok, az oroszországiak közül a marik állnak a legközelebb. A magyarokban megvan a ránk is jellemző sztyeppi szabadság és hajlandóság végigmenni a saját útjukon, legyen az akár győzelem, akár vereség. A magyarok nem súlyban mérik az érzéseiket az őket körülvevő világ iránt, egyből felfogják azt a szívükkel. Ahol üvölteni kell, a magyar üvölt, ahol keservesen sírni kell, ott sír a magyar, ahol nevetni kell, ott nevet. Nem fog véka alá rejteni semmit; mondjuk, valaki agyonmagasztalja a balti-skandináv mértékletességet mindenben, ahol gyakran „a sós tengernél sótlan szenvedély lakik…” A magyar mérsékelten sós, és kevésbé mértékletesen van meghintve a saját paprikájával, ebben rejlik a bája. A paprika ahhoz szükséges, hogy a harcias lelket felélessze. Paprika nélkül a magyarokat már régen kizárták volna kegyes Pannónia ezen legfinomabb vidékéről – a paprika tartja fent a magyarokban a bátorságot. És a népnek, amely nagyszámú dicső emlékművel rendelkezik az egész országában, ideje lenne emlékművet állítani a Paprikájának is. „Szabadidőben levelet kellene írni Magyarország köztársasági elnökének” – gondoltam.
És végül megértettem, miért állnak olyan közel hozzám a magyarok – mindig örülnek nekem. Legalábbis én nem láttam ebben megjátszást. A vendégszeretetbe és a szívélyességbe az életben nincs megjátszás… Mindig jó szívvel mentem hozzájuk, és hálával jöttem el. A marik is így fogadtak engem, de ez természetes, ismertem és beszéltem is a nyelvüket. Jól vagy rosszul… De próbáltam beszélni… A magyarokkal mindig valamilyen halandzsanyelven beszéltünk: angol, orosz, német, latin, szerb, udmurt, hangutánzószavakkal, mozdulatokkal, néha ugrálással és bohóckodással. És ezek alapján is jól megértettük egymást. Különösen, ha ott volt István is Kecskemétről, aki a Pelikán utcában lakik. Egyszer megkérdeztem:
-István, miért nevezik az utcádat Pelikánnak?
-Miért ne neveznék Pelikánnak?
„A magyar logika a leglogikusabb a világon – elgondolkodtam a meghökkentő kérdésen: miért is ne?”
István nagyon figyelmes és kommunikatív ember, de néha elváltozik a szeme. Nem hall, nem lát. Mi lehet ez? A sok éves barátságunk alatt még nem sikerült megértenem. Az ilyen pillanatokban inkább békén hagyom. Tán a vákuumfázisa hozzám is elér… Egy pillanat múlva, vagy egy év múlva... Vagy lehet, csak úgy tűnik nekem, lehet, olyan vagyok, amilyen nem vagyok…
A magyarországi út előtt természetesen megnéztem az interneten, hogy mi van ott, Pécsett. Újra átlapoztam az útikönyvet Pécsről. Úristen, ott mi nincs?! Teljes Paradicsom, Istenem! Csak múzeumból annyi van, hogy egy kézen meg se lehet számolni! És ez csak valami százötven-valahány ezer lakosú város. Gyönyörűség, esküszöm! Itt van a Janus Pannonius Múzeum, akinek névadója az első magyar költőnek számított, noha latinul írt… Aztán… Csontváry Múzeum, Zsolnay Kerámia Kiállítás, Martyn Ferenc Múzuem, Vasarely Múzeum, és még marcipán és játék múzeum. És még római kori katakombák, a román stílusú Szent Péter és Szent Pál Székesegyház (XI. század), Belvárosi Plébániatemplom (Gázi Kászim pasa egykori dzsámija, XVI. század), Püspöki Palota (1770), amelynek egyik erkélyén egy különleges, Liszt Ferenc szobor található – a zeneszerző mintha kinézne az erkélyről. Igen, a magyarok mindig is szerették Lisztet, ahogy ő is szerette a magyarokat. Újra meggyőződtem erről, tegnapelőtt pedig a Liszt Ferenc Repülőtérre érkeztem meg Budapesten… Nézzük tovább Pécset… Szóval… Városháza (1907), Zsinagóga (1869), Jakováli Hasszán dzsámija (XVI. század). Nemzeti Színház, pálos templom, barbakán (erős szó!) és a régi városfal. A város központjában, a Széchenyi téren, Hunyadi János lovas szobra áll (bronz, 1956). Hmm, itt majd egy hónap nem elég arra, hogy mindent végigjárjak… De szaladjunk előre, elmondom, hogy minden nevezetes helyet meglátogattam – őszintén, érdeklődve és hálával… De bocsássanak meg nekem, alig emlékszem valamire is egyenként. Mindenre csak együttesen emlékszem, csak Pécsre egészében – a legjobb színeiben. Merthogy Pécsett sok jó embert, magyart megismerhettem, akiknek emléke sokkal értékesebbé vált a számomra, mint az összes múzeum, épület, stb. együttvéve. Mindazonáltal mégis őszinte tiszteletem ezeknek a múzeumoknak, épületeknek, stb.
-István, törtem meg a csendet, biztosra tudom, hogy Pécs egyik terén van egy Kossuth Lajos szobor és itt van Rákóczi utca is.
-Természetesen – nyugodtan bólintott -, úgy, mint ahogy Oroszországban minden faluban és városban van Lenin, Marx, Sztepan Razin vagy Gagarin utca. Pécsen valószínűleg szintén volt Lenin vagy más orosz vagy magyar bajtársáról elnevezett utca.
- Akkor jó,- újra megnyugodtam. Ismét meggyőződtem arról, hogy jóban, rosszban a magyar az én nemzetem is, hiszen Lenin utcájuk is volt. Lehetséges, hogy még mindig megmaradt valahol, mint Oroszországban.
Itt megint előrefutok… Én aztán elég sokat járkáltam Pécs utcáin és városrészein, és gyakran kaptam magam azon a gondolaton, hogy Pécs is, mintha múzeum lenne… Csak élő múzeum. Ebben leginkább Tibor vendéglőjében lehet meggyőződni, amely nem messze található az buszpályaudvartól. De róla részletesebben később írok majd…
…Aztán a Mecseken megláttuk a tévétornyot.
-Ez Pécs, - István a kezével a városra mutatott, amely a hegy lábánál terül el. Hegy vagy nem hegy, leginkább magas dombok. Itt hegynek szokás hívni, Mecsek hegység. Akkor legyen hegy…
Tehát megérkeztünk Pécsre.
-Zecsbur, dano Pecs-kar! Mon zecsen lükti dorad! – leengedtem az autóablakot az ülésemnél, és kidugtam a fejem - a széllel szemben üdvözöltem a várost a saját anyanyelvemen, udmurtul. Hasonlóan, mint hogy szia, dicső város, Pécs, jó szívvel jöttem hozzád!
A város utcáin lassan járkáltak a lakói: magyarok, németek, horvátok, cigányok, szerbek és sokan mások… A városba megérkezett egy udmurt, és ezt senki nem vette észre. Beleértve engem is. Az öreg város ölelése olyan finom volt, hogy itt soha senki nem érezheti magát nélkülözőnek – így tűnt számomra. De valószínűleg ebben a városban sem mindenki boldog. Ez már az egyéni Sorstól függ. De abban, hogy a város szerencsés csillagzat alatt született egy cseppet sem kételkedtem. Ezekkel érkeztem ide, hogy örömmel kiáltsam:
-Zecs-bur, Pecs! Szia, Pécs!
Üdvözöltem a várost és az első kerekeink hirtelen felértek egy fekvőrendőrre. A város üdvözölve bólintott rám vissza - szia, barátom! Kedves, istenbizony.
Hó itt sincs, azt mondják, a közelmúltban volt egy kicsi…

(Horváth Zsófia fordítása)