Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
Pécsi Íróprogram ::


Ljudmila Ulickaja keze van benne


Két éven át ment a levelezgetés, időpontok kitűzése, egyeztetés, lemondás, aztán újra felvettük a fonalat. Hogy lenne egyszer Ljudmila Ulickaja a Pécsi Íróprogram vendége. Aztán eljött ez a nap is. 2011. szeptember 7-én, szerdán a Liszt Ferihegy 2B érkezési oldalán, majdnem fél órával a moszkvai járat leszállása után nyílt a foncsorozott ajtó, és kilépett rajta az író.

Még kisebb és törékenyebb volt, mint amire számítottam, ellenben ezerszer elevenebb és közvetlenebb. Morcsányi Gézától, a Magvető Kiadó igazgatójától ott melegében megkapta egy nappal korábban megjelent vaskos könyvét, az Imágót, aminek, hát persze, örült, aztán máris mesélni kezdett. És ez voltaképp így volt egészen Pécsig. Előbb a Pécsi Tudományegyetem rektorhelyettesével, Komlósi Lászlóval leültünk egy kávéra – ha már a rektori autó jött érte -, és itt,a reptér melletti bevásárlóközpont kávézójában már olyasmiről beszélgettünk, mint a miszticizmus és Harry Potter kapcsolata. És csöppet sem tudományosan, hanem kacarászva, esetleg hümmögetve. Ljudmila rágyújtott, mert kínálták – rögvest jelezte, minden álszemérem nélkül, hogy magának nem vesz cigit, ebben erős, de ha másnál van, és kap belőle, akkor bizony elpöfékel néhány szállal.

Aztán az autóban is beszélt szinte mindenről – tolmácsa, aki egyben első itthoni fordítója is volt,V. Gilbert Edit, győzte mesélni, mi hangzik el oroszul, noha, Ljudmila sokkal jobban beszél angolul is(hál ég!), mint ahogy sejtetni engedte. Szó volt lefordított könyveinek borítójáról, Esterházy Javított kiadásának kulisszatitkairól, Hodorkovszkijról és Putyinról, bár koránt sem a botcsinálta politizálás szintjén, és persze az orosz lélekről. Az orosz valóságról. Amiről, úgy látszik, nem csakírni, hanem beszélni semlehet eleget.ulickaja 2011 9 7 12

Azt lehetett érezni, hogy nem bánta, amikor a pécsi garzonba betoppantunk – ez is meglepetés volt a számára, hotelre számított. Itt maga lehet, a belváros közepén, mégis – csodálkozott is rajta – különös csöndben. Edittel elszívtak egy mai búcsúcigarettát az erkélyen. Mert kínálták. Amikor este nyolc előtt bekopogtam hozzá a magyar mobillal, amin elérhetik majd, már felébresztettem.- Úgy aludtam, mind egy medve – közölte.

Hagytam, hadd aludjon tovább.


Ljudmila Ulickaja Pécsett – egy történet, ami meglehetősen hosszas tervezgetés utánvalósult meg, némi esendőséggel elegyítve.

Csütörtök este kaptam egy üzenetet tőle: leestem a lépcsőn, reggel valószínűleg orvoshoz kell menni, esetleg röntgen…

Na, mondom, meg még néhány egyéb kifejezést a pejor típusúból. Átmegyek a szomszédba, de teljes a sötétség. Kopogok, semmi. Arra gondolok, ha tényleg annyira súlyos lenne a helyzet, csak jött volna segítségért. Mi tagadás, nem sokat alszom az éjjel: hátha most jön, ez a kis zaj ő lesz, menni kell az ügyeletre.

Kihúzzuk valahogy reggelig.

Ljudmila sem aludt sokat, többek között azért, mert a tavaly műtött bal karja után most a jobbikra esett rá, épp csak hanyatt fekve tudott pihengetni. Kiderült, hogy rossz felé indult el a folyosón, és a sötétben legurult egy lépcsőn. Nyolc fok, hálát adhatunk, hogy egyben van.

Be a klinikára. Ismerős orvosok kezdenek intézkedni, egykettőre megnyugtatnak, hogy mindjárt megcsinálják a röntgent, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Addig ülünk a narancssárga műanyagszékeken a nagy délelőtti nyüzsgésben, de Ljudmilla elégedett: milyen szép itt minden, milyen kedvesek az emberek. Bezzeg Oroszországban, mondja, ott szinte üvöltenek a beteggel, tovább kínozzák, mintha az lenne feladatuk. Mesél a dédmamáról, aki még jiddisül verselt, a nagypapáról, aki valamilyen geográfiai szakkönyveket írt, és a mérnök apukáról, aki a Hogyan szereld gépkocsidat című örökbecsű könyv szerzője volt: fél Szovjetunió ezen útmutatások alapján bütykölte Moszkvicsát vagy Zaporozsecét. – Én sosem akartam könyvet írni fiatalon – teszi hozzá.uli5

Megvan a röntgen: tényleg elrepedt az alkar egyik csontja. Síngipszet kap rá. Egy szolid fiatalember veszi kezelésbe, nemrégiben dolgozott Londonban, érti az angolt, mindenben roppant készséges. Egykettőre kész a mű: a gipszkötés, amiben Ulickaja keze van. Kapunk még útravalóul egy adag géztekercset, majd a gyógyszertárban veszünk kenőcsöt, tapaszt a lenyúzott térdére, fájdalomcsillapítót. De a hangulat kezd magasabbra hágni, úgyhogy nem is a szállásra hajtatunk vissza, hanem a havihegyi kistemplomhoz, amit még Morcsányi Géza ajánlott neki: innen kell letekinteni Pécsre. És igaza volt, mivel csodása tiszta az idő, hát letekintünk. Azt mondja Ljudmila: – Milyen pici város és mennyi kultúra!

A polgármesteri ebéd a történtek fényében lemondva, de Páva Zsolt, hallván, mi történt, jelzi, hogy szívesen meglátogatja a neves „beteget”. Déli 1 órára jön feleségével együtt, természetesen néhány kötettel felszerelkezve. Nem, nem vagyunk gonoszak, amikor a repedt kezű írót dedikálásra kérjük: a klinikán ő maga rendelkezett úgy, hogy az ujjai maradjanak szabadon, hiszen még rengeteg könyvet kell szignálnia ma. És tényleg így lőn.

A délutáni nagy fellépésig lehet pihenni egy kicsit, aztán irány a Tudásközpont. Fogalmazzak úgy: jelentkezett némi érdeklődés. Alig léptünk be az épületbe, s fordultam kettőt, már azt vettem észre, hogy Ljudmila egy asztalnál ül, és könyveket dugnak eléje, ő meg szorgalmasan irogat beléjük. Ezt az akciót szépen leállítjuk, majd a végén. Jön a rektor, a könyvtár igazgatónője, Gilbert Edit, a beszélgetés vezetője, a tolmácsok. A 400 fős előadó zsúfolásig tele. Később be is vallja: el van kényeztetve, szinte csak jó emlékei vannak a közönségtalálkozókról, mert annyi szeretet veszi körül. Néha egy-egy bolond persze feláll és beolvas, de ez szinte mellékes. Sosem vitatkozik, sosem akarja meggyőzni az illetőt, mindenki élje meg saját véleményét.uli ebd

Másfél órán át zajlik a beszélgetés, fordítva oroszról magyarra és viszont. A „szoknyás Csehovtól” egészen odáig, hogy létezik-e még manapság jobb és baloldal. Utána meg jöhet a dedikálás, ahogy készült rá. A hatalmas terem két oldaláról sorakoznak az olvasók, akad, aki egy egész szatyornyi könyvvel. Bírja.

Az este már a borozásé, a szombat pedig teljes pihenőnap. Tyúkhúslevest kap ebédre, sok-sok zöldséggel, répával, karfiollal, zellerrel, grízgombóccal, külön húsaprólékkal, máját, szívét. – Nagymamámnál voltak ilyen vasárnapi ebédek – lelkesedik, és vesz külön a grízgombócból. Este szívesen eljön velünk a Boban Markovic-koncetre a Kodály Központba, de jelzi előre, örülne, ha a szünetben hazamennénk. Mivel kiadót váltott, és újból megjelennek majd a könyvei, itt a remek alkalom, hogy még egyszer – ahogy mondja: utoljára – átolvassa, és javítgassa a szöveget. – Néha én is meglepődöm rajta, miket írtam. De ami megnyugtató, hogy tetszik, nem kell szégyenkeznem magam miatt.

Kicsavarom neki a kefir és a kóla kupakját. Elbúcsúzunk, én is csak remélni tudom, hogy nem kell szégyenkezzünk magunk miatt. Aztán lefekszem, és belefogok a Szonyecskába. Vagyis, újra elölről.