Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Stirling Moss. Miért nem lett bajnok?

2006

Bár a magyar válogatott 1954-ben elvesztette a foci-vébé döntőjét, a mai napig hősként ünneplik a csapattagokat. A Forma-1-ben ilyen figura Stirling Moss.


Tényleg hihetetlen, hogy valaki egymás után négyszer szorult a 2. helyre a F-1-es bajnokságban. Moss-szal ez történt, így aztán nincs is ott a neve a világbajnokok között, mégis bárhol szóba kerül, a legnagyobbakkal emlegetik együtt. Ő volt az, aki méltó csapattársa tudott lenne a nálánál 18 évvel idősebb, nagy Fangionak, és bár kortársai közül egymás után nyert címet Hawthorn, Brabham, Philip Hill, Moss mégis egyenrangú volt velük hírnévben és elismertségben. Maga Enzo Ferrari mondta róla, hogy bár nem jött össze a számára az F-1-es siker, az ő szemében is a brit fiú volt a „legkomplettebb” pilóta a maga korában. Ugyanis Mosst bármilyen autóba be lehetett ültetni, bármilyen versenyen el lehetett indítani, szinte mindig a győzelemért küzdött. Elboldogult a szalonautók futamain ugyanúgy, mint a hegyi versenyeken, a különböző sportkocsi-bajnokságokon, alsóbb kategóriájú Forma-futamokon. Egy röpke statisztika rögvest az elején: Moss pályafutása során 84 különböző versenygéppel 495 versenyen indult 1962 húsvétjáig, 366-ot fejezett be, és 222-ön nyert! A Forma-1-ben se rossz az aránya, hiszen a 66 nagydíjból, amin 1951-1962 között indult 16-ot megnyert, és mai napig ő a legtöbb versenyt nyert nem-világbajnok a sportágban.
Karrierjét 1951-ben kezdte, és három éven át jó britként arra esküdött fel, hogy a szigetországi autóipar dicsőségét fogja hirdetni az autósport csúcsán, ám akkor, az 1950-es évek elején az angol kocsik még nem tartoztak a világerők közé. Moss ennek ellenére hamar észre vétette magát, sőt, megengedte magának azt a „pimaszságot”, hogy amikor Ferrari meghívta a csapatába, volt ereje nemet mondani. Ám aztán rá kellett döbbenjen, hogy ha tovább akar lépni, mégis csak fel kell hagynia a lokálpatrióta hozzáállással, és 1954-ben elszegődött a Maseratihoz. Már négy ízben is az első rajtsorba kvalifikálta magát (bár akkoriban még többnyire 3, sőt, sokszor 4 autó indult a rajtrács első sorából), és az Olasz Nagydíjon vezetett is, még hozzá úgy, hogy „önerőből” előzte meg Fangiot és Ascarit, csak műszaki hiba miatt esett vissza.
Ez a produkció elég volt Alfred Neubauernek, a Mercedes legendás sportfőnökének, és állást kínált a 26 éve ifjúnak Fangio mellett. Ezt Moss se tudta már visszautasítani, és így lett a Maestro tanítványa, amire máig meghatottan emlékszik vissza. Még inkább az 1955-ös, Aintree-ben rendezett Angol Nagydíjra, ahol először nyert, még hozzá úgy, hogy Fangio nagyon megkergette a cél előtt, de a végén „nem bántotta”, és Moss a mai napig arra gyanakszik, hogy az argentin mester voltaképp megajándékozta tanítványát az első győzelem örömével. Ez volt az első év, hogy 2. lett a bajnokságban, de ez még nem annyira vesztés volt, mint siker, hiszen első évét töltötte egy csúcs csapatban, és Fangio mellett annak kellett örülnie, hogy ellesthet egy-két trükköt az immár háromszoros világbajnoktól.
Miután az év végén a 86 halálos áldozatott követelő Le Mans-i katasztrófa után a stuttgarti cég kivonult az autósportból, Moss és Fangio útjai szétváltak. A Maestro a Ferrarihoz igazolt, Striling pedig visszatért a Maseratihoz. A helyzet körülbelül ugyanaz volt, mint egy évvel korábban. Moss ugyan már kettő győzelmet aratott az évad során, de ezzel megint csak ezüstérmes lett – természetesen Fangio mögött. Az argentin mestere volt annak is, hogy melyik csapathoz menjen, fel tudta mérni, hol a legjobbak a győzelmi esélyei. Ezt részben Moss is eltanulta tőle, mivel 1957-ben már csak a nyitófutamon vezette a piros Maseratit, utána újból a brit zöld színre szavazott, és a Vanwall-lal paktált le. Ez az év még jobban sikerült a számára: immár három versenyen lett a legjobb (angliai győzelme volt az első olyan siker, amit brit géppel értek el a F-1-ben), de hiába, mivel más dobogós helyezése aztán nem akadt, és a Maseratinál a helyét átvevő Fangio vígan, már a Nürburgringen megszerezte ötödik elsőségét. Ekkor már kezdett kialakulni Moss körül a „legenda”, hogy vajon képes lesz valaha is a 2. helyekből végre elsőt fabrikálni.
A legnagyobb esélye erre 1958-ban kínálkozott. Továbbra is maradt a Vanwallnál, és hogy ne lehessen panasz, hogy nem egyöntetű a fejlődése, ebben az évben 4-szer nyert. Még arra se lehetett panasza, hogy a legnagyobb ellenfelét, a Ferrarit ne érte volna egyik csapás a másik után. A Francia Nagydíjon az olasz Luigi Musso, majd egy hónapra rá, a Német Nagydíjon a brit Peter Collins bukott halálosat a maranellói autókkal. Egy legény maradt talpon, egy amúgy bohókás, mindig csokornyakkendőt hordó, söröző-cigarettázó langeléta fiú, Mike Hawthorn. Tökéletes ellentéte Mossnak, aki a verseny előtti napon már este 9-kor ágyban volt, és amúgy meg pontos napló vezetett mindenről, ami vele történt, hogy minden apró részletből, vele megtörtént eseményből tanulhasson. Az volt a fura, hogy Moss négy sikere ellenében Hawthornnak csak egy győzelme volt, de mellette egy sereg 2. helye és egyéb helyezései, míg Moss – dupla vagy semmi alapon talán – vagy nyert, vagy kiesett, hiszen 1. helyei mellett csak egyetlen 2. helye volt még. Ami abban az időben számításba jött, a verseny közben teljesített leggyorsabb körökért járó 1-1 pont. Ebből is Hawthorn állt jobban, végül 5 leggyorsabb kört futott, Moss háromjával szemben. Mi több, ez döntött közöttük a bajnokságban is, egyetlen pont, amit Hawthorn a Marokkói Nagydíjon elért gyors köréért kapott. Moss nyert, mert nyernie kellett, hogy világbajnok lehessen. Hawthorn nem tudott vele lépést tartani, de az igyekvés közben mégis csak összejött számára az a bizonyos gyors kört. A Vanwall vezetése táblán bemutatta Mossnak: HAWTH-REC, vagyis a ferraris rekordot futott, Moss csipkedje magát, fusson ő is egy még gyorsabbat. Igen ám, de Moss a feliratot HAWTH-REG-nek olvasta, azaz „regular” rövidítésnek, ami ennyit jelentett a szakzsargonban, hogy Hawthornnal nincs semmi különös, minden oké. És elúszott a bajnoki cím, negyedszerre is. Az már csak Tony Vanderwellnek volt némi ír a sebére, hogy az első ízben kiírt konstruktőrök bajnokságát Moss, Brooks és az egyébként a casablancai futamon halálos égési sérüléseket szenvedő Lewis-Evans közreműködésével a Vanwall nyerte meg.
Moss a következő években is sikeres volt, de a bajnoki címhez már annyira se került közel, mint korábban. 1961-ben, utolsó teljes szezonjában Lotus-Climax-szal versenyzett, és ekkor aratta sokak szerint legszebb győzelmét. A sokkal gyengébb Lotusszal sikerült a híres cápaorrú Ferrarik előtt nyernie a Monacói Nagydíjon, egy olyan autóban ülve, aminek leszedték az oldalsó borítását, hogy így kapjon több levegőt a motor, lehetett mondani, hogy szó szerint kilógott a feneke a kocsiból... Ebben az évben Moss összesen 54 versenyen indult a különböző kategóriákban a F-1-gyel együtt, és a futamok felét, tehát 27-et megnyerte!
Aztán jött a tragédia. Illetve kis híján. 1962 húsvétján, Goodwoodban olyan súlyosan karambolozott, hogy utána négy hétig kómában volt, majd további fél évig meg volt bénulva a bal oldala. A későbbiekben maga szokta mondogatni:
– Azon napon hlaálos balesetet szenvedtem...
De – mint ez autóversenyzők esetében oly gyakori – valami hihetetlen akarattal összeszedte magát, és szemre teljesen felépült. Egy évvel később, 1962 május 1-én ült újra versenyautóba, ugyanott, Goodwoodban. Ment néhány kört, majd visszagurult a boxba, és rögvest kijelentette.
- Visszavonulok.
Ugyanis érezte, hogy már nem a régi, hogy valami hiányzik belőle, ahogy ő mondta később egy interjúban: elvesztette az ösztöneit, amikre korábban versenyzés közben nyugodtan rábízhatta magát – például az autóban előre kellett mondja magának: igen, itt most fékeznem kell...
Sokan próbálták az eltelt évtizedek alatt megfejteni Moss – mondjuk így – fél sikerének titkát, hogy ezzel a tehetséggel, ezekkel az adottságokkal mért nem tudott feljutni a csúcsra. Holott lehet, hogy nincs is titok, csak a statisztikákban egymás után virító négy 2. bajnoki helyezés olyan furcsa látvány. Meg az a tudat, hogy nála tán kevésbé gyors, kevésbé tökéletes pilóták világbajnokok lehettek – egy Hawthorn, Philip Hill. Elvégre a két nevezett bajnoknak összesen volt 6 futamgyőzelme Moss 16-jával szemben. A legegyszerűbb azt kijelenteni, hogy balszerencséje volt. Amiben bizonyára sok igazság van amúgy. Nyilván ő is hibázott, lelke mélyén nagyon is tudja, hogy mit tenne ma másképp, akármelyik évre is gondol vissza. Pontosan érzi, hol, mikor vesztette el az adott bajnoki címet.
Másrészről valószínűleg már rég túltette magát ezeken a traumákon. Hiszen bárhol jelenik is meg, ma, 77 éves korában is ünnepelt hős, és bár már bottal jár, ott van mindenütt, ahová hívják. Ahogy manapság mondani szokták: jó nagykövete az autóversenyzésnek, akár volt világbajnok, akár nem. A királynő 1999-ben ütötte lovaggá, amikor átadta neki az Order of British Empire kitüntetést.
Amikor 1986-ben e sorok szerzője levélben kereste meg Mosst, a „majdnem-bajnok” postafordultával válaszolt, az 1955-ös Angol Nagydíjon róla készült fotót küldte el dedikálva, ezzel az ajánlással: „Kövesse továbbra is a Forma-1-et. Ez az egyik legnagyszerűbb sport”.
És tegyük hozzá: a nagyszerű sportemberek teszik azzá. Amilyen Stirling Moss is – hiába, hogy egyetlen bajnoki cím évszáma sem sorakozik a neve mellett.